Home Írások A túlvilág küszöbén – részlet Nyirő József írásából

A túlvilág küszöbén – részlet Nyirő József írásából

913

circo-gredos-2

… Jézus szerencsésen megszületett, de a havas Sierrák nem akarnak megbékélni, ontják a dermesztő, facsikorgató, metsző szelet hétszámra. A spanyolok a brazérók fölött kuporognak, hogy kékre dagad a lábuk az izzó szén fölött, és számba veszik a haragos világot. A megfagyott csillagok alatt egy éjszaka utolsó békés álmomat alszom, de hirtelen fel kell pattannom az ágyból, mert még néhány pillanat és megfulladok. Rettentô kínlódással kapkodok utána, de nincs, nincs elég levegô, mintha Isten nem teremtett volna eleget, vagy az éjszaka ellopták volna. Olyan vagyok, mint a félig akasztott háborús bűnös, aki nem tud teljesen megfulladni. Kietlen, szörnyûséges állapot. És azóta nincs elég levegô a világon számomra.
Így kezdődött és így indult meg a küzdelem köztem és a fenyegető halál között, mely immár nyolcadik hónapja folyik, de a fojtogató kegyetlen kezet nem sikerült letépnem magamról.
Az öreg kaszás azonban alaposan felrántott az ágyamból. Kiderült, hogy hosszú hónapokig búcsút kellett mondanom mindenféle fekvésnek. Egyszer próbáltam, egyszer sem sikerült semmiféle formában. Bizonyos, hogy megfulladtam volna. Kegyetlen, nyomorult, de eredeti ötlet: Beteg, aki nem fekhetik. Tájékozatlan felebarátaim nem is sejtik, hogy milyen jó feküdni, aludni. Feküdni, aludni…!

sirja
Széken ülve méregettem, hogy milyen hosszúak ezek a téli éjszakák. Még csak a fák szenvedhetnek így, amelyeket szintén nem hagy a szél és vihar aludni, pihenni. Nézem furcsa küzdelmüket az ablakon át, és a nyugtalanul torlódó ég rejtelmeit öltöztetem fantasztikus gondolatokba. Ha mégis meglep az álom pár órára a székben, utána ujjongva költöm fel az asszonyt, hogy elmondjam a jó hírt.
Már nincs, aki meghallgassa. Esett, kimerült, erőinek a végére jutott. Rádöbbenek, hogy ő hamarabb végez, mint én, ha így tart. Kiparancsolom, és más szobába költöztetem. Legyen valaki köztünk, aki majd hazamehet szép Magyarországba, számba veheti a gyermekeket, és megismerheti az unokákat, aki megéri ez világi gazságok végét, és annyi szörnyűség után letörölheti a port és ártatlanul kiontott sok vért lábairól, mert én, én már…
Így aztán ketten maradunk ellenfelemmel. Így aztán az utolsó jajszómat sem hallja meg senki, ha rákerül a sor. Arra nem gondoltam, hogy az asszony ajtóm előtt hallgatózik, és minden idegszálával feszülten figyel, gyötrődik, hogy mi lehet velem, míg erői futják.
Meg sem lepôdöm, mikor feleségem egy szomorú délután hiába titkolt félelemmel és megrendüléssel azt mondja: – Holnap meglátogatja egy franciskánus páter… Meg kellene gyónnia és áldoznia… Szelíden ránézek, átfürkészem szemeimmel, és lecsuklik a fejem, mert tudom, hogy mi van az egyszerû mondat mögött. Olyan cselekedet ez, amire csak ilyen kivételes nagylélek képes. – Igaza van! – pihegem. Köszönöm. Meg kell gyónnom és áldoznom.
Tudok mindent, és többé nem tervezgetek, fantáziálok, hogy itt a tavasz, és majd a nyár, a napfény meghozza az egészséget…
Már az ezüsttel átszôtt fejû Senorita Dinának se tudok örvendezni, az injekciós kisasszonynak, ki valóban a betegek született vigasztalója, szava, lelke sugárzik a kedvességtôl, s nem bírja elnyomni a könnyét, ha rosszabbul vagyok. Jubilálnunk kellene, mert ha jól számoltam, holnap adja be a kétszázadik injekciót.
Nem, nem, itt nem tudok meghalni. Akárhogy szeretem, akárhogy becsülöm, idegen ez a föld nekem. Minden föld idegen. Ha azonban nem lehet kitérni a nagy törvény elôl, igyekszem átvarázsolni. Hallatlanul megkényszerített képzelettel idehozom magamnak a szülôföldet, a Hargitát, ritka rengetegét, Küküllőt, Csicsert, Budvárt, a pisztrángos patakokat, a virágos réteket, ellopom a bükkösöket, a fehéren villámló nyíreseket, az elveszett csodás magyar világot, és gyönyörû képek vonulnak el szemeim elôtt. Így talán könnyebb lesz. Még hátra van talán a legnehezebbje.
Üljön le ide velem szemben! – mondom az asszonynak. Igen. Erről is beszélni kell… Mi lesz magával, ha én… nos igen… ha meghalok!
Olyan szembeszökôen küszöbön áll ez a lehetôség, hogy ostobaság volna kétségbe vonni. Szebb és igazibb így, ôszintén elismerni, ha leírhatatlanná válik is tôle az asszony arca.
Mi lesz, ha egyedül marad, támasz nélkül, árván és hazátlanul a nagyvilágban, kilátástalanul, a megsokasodott évekkel a vállán, maga is talán az utolsó felvonás elôtt. Gyermekei védelmébe nem menekülhet, senki rokon nincs, kire támaszkodhatnék. Munkalehetősége nincs, csak infinitivusokban nyögi a spanyol nyelvet, pénzünk nincs, máról holnapra élünk, a magyarokra nem számíthat.
Majd a Jóisten!
Szép, szép, de valami megnyugtató megoldás sem ártana, az pedig nincs, sehol sincs… Menjen, menjen innen, távozzék, hogy legalább ne kelljen látnom. Nem így gondoltam, mikor átléptük a határt…kotetekA magyarok! Az egymást pusztító, pártoskodó, gyűlölködő, szanaszét szakadt, szerencsétlen magyarok, ez a fájdalmasan tragikus sorsú nép, az elveszett haza kísértetei. Lehet rájuk számítani? A spanyol szeretet és kedvesség, együttérzés tényében még fájdalmasabb rájuk gondolni. Itt vívódom egyedül, elhagyottan a kopár hegyek tövében, de eddig még jó szót is alig hajítottak felém. Arra keserűségemben nem is gondolok, hogy elfordult, igaztalan, túlzás a vád, hiszen jóformán nem is tudják, hogy ebben a magam kis Rodostójában mi történik velem. Magam húzódtam vissza ebbe a bölénytemetőbe, a holdtájakra emlékeztető sziklák közé. Aztán ne hálátlankodjunk. Lám, Erzsébet, Szántainé is kitűnő orvos, maga is betegen sietett segítségemre. Nagyobb és melegebb élmény nem is lehet számomra, mint mikor Jani, Vaszary János barátom felhív Barcelonából, ahol éppen játszott a társulat. Jani, aki csak egy van a világon, aki kezdet óta oldalamon állott, otthonát osztotta meg velem testvérnél is jobban, aki ember, amilyen talán nincs is még egy. – Ölj meg, de fogadd el!… Tudom, hogy mit jelent számodra ez a tény, de légy alázatos. Kötelességed élni ezzel a lehetőséggel. De hagyjuk! Nem szereti, ha jóságos arcának erről a feléről is letépem a leplet.
Meglátogattak többen is a kolóniából. Csak Muráti doktor barátom maradt távol. Rosszul is esett. Később derült ki, hogy munkát vállalt az érdekemben. Maga is afféle aranyom-ezüstöm nincs dipi, és így fordította a javamra a pihenés idejét. Ilyen gesztus se sok hányódik a világban. Aztán a nagy székely barát, az egykori csíki gvárdián, a somlyói csodatevő Szűz Mária kisebbségi üldözés miatt idegenbe szakadt harcosa, Takács Gábor páter és szerkesztő barátok is megfújták a lapokban a kürtöt. Halljad, magyar, halljad! És a magyarok meghallották. Elsőnek Palánc Lipót indított Kanadából. Az egykori udvarhelyi játszótárs és diáktárs. Félszázad ködéből merült fel, és hozta ezt a letűnt gyönyörű világot. New Yorkban az asszonyok mozdultak meg Bogdán Margittal, az Irodalmi Kör elnökével az élen. Kocstik Jóska a bécsi Pázmáneum feledhetetlen világát és emlékeit újította fel, hol együtt vitézkedtünk a kék reverendában a hochcilinder alatt. Negyven év múlva is emlékezett, hogy milyen nótákat hegedültem a pipázóban. Én már azóta azt is elfelejtettem, hogy valaha hegedülni tudtam…

Fotó: alfahir.hu
Fotó: alfahir.hu

Csodálatos, meleg, nagy élmények jöttek hozzám az Isten szívén keresztül vágott lélek útjain. Nem lehet és nem is szabad mind felsorolni. Aranyhíd készült, a sírom mélyéig érő, hogy újból felkapaszkodjam. Soha nem hallott és nem ismert magyarok jöttek, régi és új amerikások, egy-két dolláros névtelenek. Van olyan is köztük, kinek mind a tíz ujját elvitte a gép, de az ujjatlan kézzel keresett nehéz kenyérből mégis részeltetett, és nekem nem maradt más hátra, mint meghatva rebegni: “uram, nem vagyok méltó…”
Istenem, mégis milyen fenséges és milyen szép dolog magyarnak lenni, és népem igaz lelkének revelációjában részesülni, megismerni a nagy titkot, ami ezt a nemzetet több mint ezer éve fenntartja, és látni, hogy minden egyéb külsőség, pártoskodás, politika, gyűlölködés, hiábavalóságok, vihartajtékok, melyek elülnek majd, és ismét feltámad a békességes, szép magyar élet a Kárpátok koszorúja alatt. A hír áttöri a vasfüggönyt is, és megérkeznek a gyermekek aggodalomtól reszkető levelei is. Csak annyit róluk, hogy ezekért a levelekért érdemes meghalni is.

(1952)

A túlvilág küszöbén – részlet Nyirő József írásából