Home Írások Török Pál az újvidéki ref. templom felszentelésén

Török Pál az újvidéki ref. templom felszentelésén

739

Lelki szemeimmel mintegy látni vélem ama néhai nagynevű lelkésznek boldogságtól sugárzó arcát, midőn szeretett előljáróival s egész gyülekezetével együtt hála telt szívvel tekint fel a jóságos Istenhez rajtuk véghezvitt csodadolgaiért, mondván: „mindeddig segítségül van nekünk az Úr!” A hazai református testvéreknek az új vidékiek iránt tanúsított áldozatkészsége valóban megható volt! Mert, mint később látni fogjuk, még két izbeni adakozásával valóban megmutatta s oly szépen megbizonyította: „A szeretetnek gyönyörűségét, a szent-léleknek társaságát és a szívből való könyörületes dolgokat”!

A hazai reformátusság ügyünk iránti figyelmének, érdeklődésének s adakozási készségének felkeltésében hálás kegyelettel kell hogy megemlékezzem néhai Ballagi Mór és Farkas József a „Protestáns Egyházi és Iskolai Lapok” szerkesztőiről, kik magukévá téve e nemzetiségi végvidéken vergődő szegény egyház ügyét, buzdító s lelkesítő cikkeikkel jelentékenyen hozzájárultak a gyűjtés sikeres eredményéhez.

Meg volt most már a templom és paplak fundus: volt egy kis summa pénz is, melyekre helyezkedve, Mányoky Imre az ő Istennek tetsző egyházépítő mukáját megkezdhette.

A nagy Isten szent nevének segítségül hívása mellett Hevessy Károly megyei főmérnök építési tervezetének alapján 1864 június havában hozzáfogtak a nagy munkához, de előbb ugyancsak Hevessy Károly ajánlatára megvette az egyház 557 frtért a templom melletti jobb frontra eső ölnyi területet a szomszéd ház akkori tulajdonosától, mi által a templom és paplak frontja tetszetősebb, tágasabb kilátást nyert a Vármegye /most: Thököly Imre/ utcára. Az építési vállakozó Molnár György, akkori elsőrendű jő nevű újvidéki műépítész volt, ki 23621 frt 69 kr összegért vállalta el az építést. A téglát és a messzet az egyház szállította; a szükséges cement mennyiséget pedig Csik József akkori beocsini cementgyáros, lelkes magyar hazafia ingyen szolgáltatta! – A torony-templom és paplak-tetőzet összes ács munkáit Zabránszki Antal, – asztalos munkát Menráth Lőrincz, – a kőfaragó munkát Kisztner János, később iparisokolai rajztanár, – a lakatos munkát Mayer Lőrincz – a bádogos munkát Kabdebont Alexa, – a festő és üveges munkát Müller János újvidéki jó nevű mesterek végezték. – Horváth János református vallású asztalos-mester pedig a templomi szeékeket készítette. Az építés megkezdésének az esztendejében egyházi gondnok Kovács János volt, egyházias buzgóságánál a fáradhatatlan munkásságánál fogva erre az állásra abban az időben legalkalmasabb egyén: a templom építés begejezésekor /1865/ pedig Oláh József az építkezés körül valóban sok érdemet szerzett vallásos érzésű, buzgó lelkületű férfiú.

Hogy az egyház minden pénzbeli értékét a templomépítésre fordíthassa, az idevonatkozó presbiteri határozat szerint: „építési pénzerejének szaporítása okából eladja a Galambosné hagyományából származó 520 frt értékű status-adósági kötvény étékpapirt” s eladva a régi parochiális házat is 630 frtért.

A templom építés megkezdése és befejezése idején /1864–1865/ egyházi előljárók e következők voltak: Peák Bála, Bálint Mihály, id. Bodnár Mihály, Csáki Pál, Halasi Kis János, Sándor István, Cséki Mihály, Szabó István, Jámbor Nagy Tamás, Dali József, Balog János, Nyiri Ferencz, Balaton János, Barta Dávid. Ez utóbbi azonban az építés folyama alatt elhagyta egyházát, nazarénussá lett.

1865 október havára a paplak teljesen elkészült s a lelkész család be is költözött; – a templom belső része is annyira, hogy felszentelése azon hónap 13-ik napján végbe is mehetett. A felszentelést Török Pál dunamelléki superintendens végezte. Akkor még nem lévén városunknak vasútja, a dunai közlekedés pedig, – őszre hajlott már akkor az idő, – bizonytalanná vált, Török Pál Nagy-Kikindáig jött Gróf Ráday László egyházmegyei gondnokunk kiséretében vasúton, onnan tengelyen jöttek Újvidékre. A város határában várták őket a hivatalos személyiségek s lovas bandérium mellett kisérték be pompával és fénnyel.

Az ünnepély lefolyását jelenlegi esperesünk, akkor még a szomszéd pirosi egyház segédlelkésze Szabó Péter  s „Protestáns Egyházi és Iskolai Lapok” egyidejű számában így írta le:

„Sokan aluszák már a hosszú álmot a sír hideg ölén az újvidéki temetőben, kik könnyebben hagyták volna ide az életet, ha megérték volna azt, mit mi f. hó 15-én megértünk, – az újvidéki ref. templom felszentelését. Sokan talán e sorok olvasói közül csak egyéni érdekszülte óhajnak tartják ama nemes érzelmeket, pedig nem egészen így van. Voltak kik a vallásos érzés közös helyen való kimutathatásáért kivánták csak a régi, szűk és rozzant imaház helyett, mind a helyet, mind az új templomot illetőleg, az építkezést; de voltak olyanok is, kik az újvidéki reformátusok helyzetét komolyan gondolóra véve, hitfelekezeti s nemzeti érdektől vezetve óhajtották egy minél előbbi új templom felépítését. És ez nagyon természetes. Csak egy pillantást a földabrozra, tisztában vagyunk a hitfelekezeti s nemzeti érdeket illetőleg.

Újvidék a végpont hazánk ezen részén hitfelekezetünk s anyanyelvünkre nézve. Ha él az újvidéki ref. egyház, akkor él ott nyelvünk is, még pedig hóditólag; ha nem él: elesik hitfelekezetünkkel nyelvünk is.

Ezen újvidéki ref. egyház templomának felszentelése tartatott a hó 15-én, melynek lelkésze évenként felkeresi a tótországi elhagyatott magyar reformátusokat, hogy azokat az idegen elem közepette nemzetünknek a vallásunknak megtartsa, s Újvidékhez, mint legközelebbi anyához, gyermeki viszonyba hozza. Tehát missiói feladat is az, mire hivatva van ez az egyház. Okt. 14-én este a temerini országút mellett lévő lóportár előtti gyepen várták főtiszt. Török Pál és mélt. gr. Ráday László e. megyénk gondnokát az újvidéki nem magyar és nem reformátusok által kiálított öt fényes fogattal s 12 lóhátas ünnepélyesen öltözött bandériummal kiknek jobbjában nemzeti zászló lobogott. Este sötétben jöttek s ott a szabad ég alatt, az újvidéki egyház érdekében oly sok és nemes tettet véghez vitt Bák Béla városi senátor által karddal oldalán egy megható beszéddel fogadtattak. Megható volt a főtiszt úr válasza is, melyet a fogadók szünni nem akaró harsány éljenzése követte. Elindulánk fáklyavilág mellett a város felé. Mily meglepő esemény. Azon utcát, melyen bevonulánk, minden más nyelvű, csak magyar nem, minden hitfelekezetű csak református nem, lakja, és ez az utca, annak hirére, hogy a magyarok püspöke jön, minden felhívás nélkül önkényt kivilágíttatott, volt ember ki mindkét kezében fáklyát tarta kiáltotta a zsiviót. Talpon volt az egész város, a nemzeti és szerb zászlót lobogtató egyházunk és paplak előtt elláthatatlan sokaságban gyűlt össze, hol léget rázó üdvözlések közt a helybeli lelkész úr által fogadtattak, ki elérzékenyülve a jelen, – talán a küzdelmes múlt vonulhatott el villámgyorsan lelke előtt, – valóban öröm és remény, hit és kétség vegyüléke észrevehetően meglátszott arcán, hangján és beszédén. Nem is csoda mert midőn mindenki elcsüggedt is, ő nem, midőn ijesztették, lebeszélték, sőt fájdalom gunyultákl, ő hű maradt tervéhez s igazán elmondhatni, hogy Pontiustól Pilátusig ő ment, fűt-fát megmozdítani ajánlották, ő megmozdította s midőn az elsők biztatták, vagy hidegen fogadták, az utolsók gyéren hullatták azt, amit ő kért: nem rettent vissza, s ha szíve olykor-olykor a hideg fogadtatások dermesztő fagya miatt elszorílt azt nem mutatta, nehogy gyülekezete gyakran csüggedező tagjait, kiknek reménységük csak benne volt, elkedvetlenítse. Ez a küzdelmes múlt vonulhatott el lelke előtt, midőn a főtiszt. urakat laka előtt fogadta. Főtiszt ismét felelt. Üdvözölte őt a gyülekezetet, a várost s ennek lakosait rang, vallás, – nyelvkülönbség nélkül. Ez a jelenet volt az, mely után a város lakói azon gondolattal feküdtek le, hogy ref. testvérek tettleg létező hitfelekezet Újvidéken. A paplakon tartott vacsora bizalmas körben épületes társalgás közt telt el. 11 óra után eloszlánk.

Jött virradat után a várva-várt okt. 15, ünnepéjes arcok öltözet mindenfelé. 9 órakor hrangoztak elsőt. 1/2 tizre bementünk a templomba, hol a rossz út miatt gyéren jött vidékiek között feltünő számmal jelentek meg a testvériséget kimutató Feketehegyiek. Lelkészeink oly gyér számmali megjelenését is menti a gőzhajó bizonytalan járása s ez magyarázza meg azt, hogy e. megyénk túl a Dunai része egy lelkész által sem képviseltetett. De annál örvendetesebb volt a királyi város megisztrátusát testületileg, a r. kath, kívül minden hitfelekezet lelkészét, a város értelmiségét a templomban jelen lenni látni. Az alkalmi ének után főtiszt úr lépett szószékre s megható ima után János Jel. 21 : 23 vers alapján tartott beszédet. Hogy a beszéd milyen volt, itéletet mondott felette azon sokak által nyilvánított óhaj, vajha a szerző szerénysége nem hagyná a beszédet az utokor számára az asztalfiókban s a több alkalmiakkal együtt tenné ezt is köztulajdonná. A beszéd végezte után egyházunk két sakramentuma szolgáltatott ki, melyek fölött nagy örömünkre a főtiszt úr agendizált. A kereszte   es alatt siri csend lett, mert hol a közutakon is ember ember hátán van, mint volt itt is, nem szokott elmaradni a zsibaj, s mondhatni, hogy a sakramentum kiszolgáltatása itt a nazarenusok othonában, mindenkiben érdekeltséget költött. Hogy az hatását nem tévesztette el ki-ki bensejében érezte. Meglepő volt az apostoli hitformának elmondása s a keresztszülékhez intézett azon kérdés, hogy ezen hitre akarják-e a gyermeket megkeresztelni s az „igen” szó után a gyermekek főpásztori megkeresztelésben részesültek. A sakramentumok kiszolgáltatása után a helybeli lelkész lépett a szószékre, beszélvén Esdrás 3 : 12, 13 vers nyomán. Tökéletesen ráillett az Újvidékre s ez a lelkész úr tapintatáról egy szép bizonyítvány. A főtiszt. úr megáldá az egyházat, a várost s annak minden lakosát: a helybeli lelkész úr pedig megköszöné azok igyekezését s segítségét s testvéri szeretétét mellyel voltak az egyházhoz az építkezés előtt és alatt. Megható volt az egész.

Templomból kijöve fogadá főtiszt. úr a vagy 30000 lelket képviselő királyi város magistrátusát, a gör. kel. egyház lelkészeit az előljárókkal, az ev. és gör. egyesült lelkészeket stb. stb. tisztelkedés végett. Két órakor közebéd a paplakon, hol a fentebb említetteken kívül sokan voltunk. Első toasztot mondott gróf Ráday László, melyben az Újvidék múlt és jelen képe közti különbésget szívrehatón festé le. Erre felelt a polgármester. Azután főtiszt. úr, t. Kármán Pál és József testvérek, – a helybeli lelkész háromszor, N. N. ki 50 forinttal járult az egyház szükségeinek fedezéséhez, K. L. ki a lelkes Peák Béláért s az egyház buzgó lelkészéért toasztirozott. Minden toasztot tarack durranások kisértek. Szép nap volt ez nagyon. A város cselédségét /hajduit/ rendfentartás tarackjait s lőportárát az ünnepélyesség emelésé végett ingyen adta át az egyház rendelkezése alá. Későn végződött az ebéd s az újvidéki egyházi előljáróság mindenre kiterjesztett gondja s a város minden rendű és vallású lakosának úgy az építkezés alatt, mint mint a felszentelés alkalmával tanusított részvéte, elismerésünket a legnagyobb mértékben kiérdemelte Újvidék lakosai e nap után azon tudattal feküdtek le, hogy az Újvidéki ref. egyház tettleg létezik. Hazánkfiai! vegyétek szívetekbe az újvidéki magyarok sorsát és ne hagyjátok el őket hazám hitsorsosai! tegyetek meg értök annyit, hogy diszünkre s büszkeségünkre biztosan fennálhasson ez egyház. Eddigi áldozatotokért fogadjátok el hála köszönetét.

Október 17. 1865

Szabó Péter, s. lelkész

részlet Molnár Húgó: “Újvidéki Egyházközség első 100 éve” írásából