Home Írások Ravasz László körlevele 1944-ből

Ravasz László körlevele 1944-ből

913

DUNAMELLÉKI REFORMÁTUS PÜSPÖK .

Budapest, IX., Ráday u. 28. sz.

5108 – 1944 szám

K ö r l e v é l

a dunamelléki református egyházkerület valamennyi lelkipásztorához, presbiteriumához, iskolaszékéhez és Igazgatótanácsához.

Felkérem ez egyházkerület valamennyi lelkipásztorát, valamennyi presbiteriumának és iskolaszékének, valamint igazgatótanácsának elnökségét, hogy ezt a körlevelet megérkezésétől számított 8 napon belül presbiteri, iskolaszéki, igazgatótanácsi ülésen olvassák fel.

A levél így hangzik:

Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi mennyei Atyánktól és aZ Úr Jézus Krisztustól!

Kedves Atyámfiai!

A próbatétel sulya minden nappal egyre jobban reánk nehezedik. A magyar református egyház sok nehéz időt élt át és mindig megmutatta, milyen engedelmessé és milyen bizakodóvá teszi a lelkeket annak tudata, hogy a mi Istenünk Mindenhatóság, Legfőbb Bölcsesség és Örök Szeretet, aki eleve elrendelte földi és mennyei sorsunkat s úgy intézi életünk útját, hogy akik őt szeretik, azoknak minden javukra váljék.

Ez a sziklaszilárd református hit azonban nem teszi fölöslegessé, hogy számbavegyük helyzetünket, megmérjük a lehetőségeket és mint zarándok emberek tájékozódjunk merre vezet az igazi ut.

Ezért felhivom ez egyház minden rendű és rangú vezetőjét, tisztviselőjét és szolgálattevőjét az alábbiak megszivelésére.

I.

Az egyházigazgatás terén egyre fokozódó nehézségekkel kell számolnunk. Egyházalkotmányunk a testületi igazgatás elvén épül fel, a mai idők pedig a testületi igazgatást megbénítják, előtérbe lép a személyes felelősség nagy gondolata, amely szerint egy embernek kell a törvény szellemében saját felelősségére cselekednie. Az 1944. évi VIII. számú t.c., amely julius hó 29 -n lépett életbe ezt az elvet széleskörű felhatalmazás biztosításával méltányolta. Ki kell emelnem, hogy a zsinati törvény csak a végső szükség esetére engedi meg az egyéni döntést, célzata azonban az, hogy az egyházi közszellem, a „közös megegyezés” /consensus/ kialakulás érdekében minden, de minden lehetőt el kell követnünk. Ezért egyes egyházi testületek elnökségei akkor járnak el helyesen, ha a kormányzó és igazgató testületek tagjai közül, akivel csak lehet, a kérdéseket, ha máskép nem, értekezleten megbeszélik s mindent megtesznek arra, hogy az az Isten szerint való közmegegyezés, amely egyházi törvényeink szelleme szerint magának a Szentléleknek akaratnyilvánítása, ha nem hivatalos formák között is, de lehetőleg létrejöjjön. Ezért szükséges, hogy az egyházközségi elnökség a presbiterekkel, az egyházmegyei elnökség a tanácsbirákkal és az egyházközségek képviselőivel erőfeszítések árán is keresse az érintkezést és a kölcsönös tájékoztatás és ihletés áldott gyakorlatával pótolják a kormányzótestületek lehetetlenné vált határozatait.

De következik belőle az is, hogy az egyéni felelősséggel döntő személyek készüljenek fel a leggondosabb számadásra az egyházi főhatóság jogait gyakorló gyűlések színe előtt. Evégből közvetlen egyházi vezetőségüknek minden egyes ténykedésükről tegyék meg a hivatalos jelentést. Kívánatos volna s a mai idők száguldó történelmének nagyszerű bizonyítékát adná, ha minél több lelkipásztorunk, egyházi vezetőnk naplót írna, tárgyalásait, döntéseit emlékeztetőül följegyezné.

Különösen, hangsúlyozom annak szükségességét, hogy a mai időkben a törvények megtartására kétszeresen ügyeljünk. Hogyan követeljük a köztörvényekben rejlő nagy egyházi alkotmány biztosítékok érvényesülését, ha magunk ugyanazon törvényhozói akaratból származott jogszabályainkat elhanyagoljuk, vagy a törvény rései között kibúvót keresünk? Az egyéni felelősségre hozott döntések erkölcsi súlya és későbbi Joghatály főképpen attól is függ, mily tisztán tükröződik benne egyházi törvényhozásunk szelleme és betűje. Mindaddig, amig a posta közlekedés zavartalan, jó, ha a vezetőség /s itt elsősorban az egyházmegyék espereseit értem/ rövid, tömör körlevelekkel tájékoztatja ez egyes távoli őrállót a dolgok menetéről s az elzárt gyülekezetek lelkipásztora pedig az igy kapott iratokat rendszeresen közli a presbitérium tagjaival.

II.

Nagy megpróbáltatások idején az egyes egyházközségek élete közeledik az őskeresztyén és reformátori gyülekezetek életmódjához. Ez azt jelenti: összeomlanak a külső támasztékok s minden egyházközség csak annyit ér el, amennyire tiszta, hivő gyülekezeti eletet él. Lehet, hogy itt-ott, remélem, átmeneti időre, számolni kell ez állam és községi támogatások elmaradásával, lehetséges, hogy az egyházközség távolban levő vagyontárgyainak kellő hasznát nem tudja venni. Az egyházközség önfenntartásának ősforrása a gyülekezeti áldozatkészség, a templompersely, az Isten dicsőségére való adakozás, a szent dézsma. De magával hozza az egyházközségi alkalmazottak életszínvonalának leszállását, de nem szabad érintenie az egyházközség szolgáinak létfeltételét, a bibliában megirt victust et amictust, az élelmet, a ruházatot, a tanuláshoz való csendet és világosságot. Mig egyfelől kérem az egyházközségek fizetéses tisztviselőit példaadó egyszerűségre és önmegtagadásra, ugyanekkor Isten előtti felelősségükre való figyelmeztetéssel kérem és intem a gyülekezetek világi elöljáróit, a presbitereket, a gondnokokat, a gyülekezetek tehetősebb tagjait: mindent kövessenek el ez egyházi élet folytonosságának megtartására, nem feledkezvén meg arról, hogy e rettentő világviharban e szent tűzhely ápolja azoknak a gondolatoknak, igazságoknak, szent hagyományoknak és drága ígéreteknek a lángját, amelyekért érdemes e földön élni és lehet az örök életben reménykedni.

Ennek szem előtt tartása mellett még sok olyan megszivlelendő út van, amelyen járva a reánk következő anyagi megpróbáltatások terhét meg tudjuk könnyíteni. Első ilyen szabály: egymás terhét hordozzatok. Módosabb gyülekezetek ne örvendezzenek azon, hogy felettük nem nehezedtek meg az idők, hanem siessenek olyan szegény gyülekezetek terheinek egy részét átvállalni, amelyek segítség nélkül összeroppannának. Amilyen nagy hiba volna az atyák által keservesen gyűjtött tőkék és vagyonok felélése vagy elherdálása, épen olyan hibás lenne az e gazdálkodás, amelyik ez egyházat tőkegyűjtésre alakult gazdasági intézménynek nézi s azt hiszi, elérte célját, ha a vagyonból semmit sem használ fel, még ha a lélek kialszik is a gyülekezetben, az Ige elhallgat és e világosság sötétséggé válik. Református népünk az egyházfenntartás nagy szolgálatát négyszáz keserves esztendő nagy’ iskolájában tanulta meg s bízom benne, hogy jól megtanulta.

Ki kell emelnem a magasabb egyházi testületek fenntartására szánt járulékok ügyét, amelyet őseink rovatalnak neveztek. Elvi alapon lehetetlen a rovatalók beszólgáltatása alól gyülekezeteket vagy egyházmegyéket felmenteni bármily megpróbáltatáson, vagy szemmel látható elemi csapáson mentek is át. Ellenben nemcsak lehetséges, hanem szükséges, hogy a bombázással elpusztított vagy egyéb háborús szerencsétlenség következtében kifosztott gyülekezetek járulékait testvérgyülekezetek adományából vagy általános közadakozásból teremtsék elő. Evégből az egyházmegyei vezetőség szabadon és teherbírásának megfelelően állapítsa meg azt a gyülekezetenkénti kulcsot, amelynek alkalmazásával végeredményében mégis bejön az egész egyházmegyére eső összeg, Ugyanezt cselekszi az egyházkerület is a különböző teherbírású egyházmegyékkel.

Felhívom a presbitérium elnökségét, gondosan vegye számba még egyszer az egyházközség klenódiumait, anyakönyveit, levéltárát, történelmi becsű emlékeit és dokumentumait; gondoskodjanak azok biztonságba helyezéséről és olyan elhelyezéséről, amely még esetleges ürítés, vagy ellenséges megszállás esetén is ezeket a legközvetlenebb értékeket biztosítani képes.

III.

Világosan kell látnunk, hogy a mi első és legközvetlenebb feladatunk az Ige hirdetése, a sákramentumok kiszolgáltatása és a szeretet szolgálata. Ezt egy szóval most hadd nevezzem a gyülekezet lelki építésének.

Nem fordíthatunk elég gondot, fáradságot az igehirdetői szolgálatra. Azt hiszem, minden prédikátor észrevette már, hogy a szavak milyen üresen konganak, mig a Lélekből született Ige szívén találja az embert. Legyen az igehirdetésünk egyszerűbb, reálisabb, személyes bizonyságtételből fakadó és lélekből sugárzó.

A frázis megöli az egyházat; e frázis a sátán valutája, amit ő azér hamisít, hogy kicserélje vele az Ige aranypénzét. Ne csüggedjen az igehirdető, ha kevesen hallgatják, ha nyíltan ellene mondanak, ha megvetik az Igét. Ne tántorodjék el ha e titáni harcban, világnézetek, pártok, emberi tudományok belefogodznak az igehirdetőbe és azt követelik: isteni kijelentés tekintélyével lássa el földi tanításaikat és úgy adja tovább, hogy inkább higyjenek benne. Ne feledjük el, hogy Isten a kijelentés ura s azt, hogy ő ki és mit akar, elibénk adta a természetben és a lelkiismeretben, de különösképen a teljes Szentirásban és legfőképen a testé lett Igében.

Ez azt jelenti, hogy e világ dolgainak, ügyeinek örökkévaló magyarázója a Szentirás, a Szentirás igazsága, belső világossága pedig az Úr Jézus Krisztus. – Nincs semmi akadálya annak, hogy ahol a gyülekezet kívánja, az úri szent vacsorát többször is kiszolgáltassák, mint ahányszor Istentiszteleti Rendtartásunk előírja. Ha valami nagy csapás, vagy megpróbáltatás fenyeget, vagy elvonult, bűnbánati, vagy hálaadási célzattál teritse meg a lelkipásztor

az Úrnak szent asztalát.

A gyülekezet lelki életében tisztán, kell tartani a szent forrásokat s ha betemette volna a közöny, a gond, ez életért és a halálért való remegés, újra meg ujra meg kell tisztítani. Különösen kiemelem a vasárnapi iskolai munka és a gyermekistentiszteletek nagy alkalmát. Iskoláink csak félszárnnyal repülnek; vigyáznunk kell, hogy a gyermekek el ne szokjanak lelki anyjuktól: az egyháztól.

Alkalmas időben gyűljenek össze és rendüljön, meg a kicsinyek ajkán ez ének s a bizonyságtevőként az Ige. Ifjúsági egyesületünk tagjaiból, az ifjak és leányok közül egyaránt, szent sürgetéssel állítsunk vasárnapi iskolai tanítókat s legyünk rajta, hogy az úgynevezett laikus igehirdetés minden tiszta, református formája terjedjen közöttünk, mert a jövendő időkben nagy szükségünk lesz reá.

Férfiaink hadbavonulnak, elfoglalja őket a kenyér gondja, talán a politika; kövessünk el mindent, hogy a nők öntudatra ébredjenek a mint dolgozó asszony- és leánykörök beleálljanak a gyülekezet építő munkájába. Az az egyház, amely a házasság erkölcsi szentségét hirdeti, amely a gyülekezetét is a családi élet mintájára alkotta meg, amelyik felemelte a nőt a hitvesi és női méltóság magaslatára, ugyanakkor ezer alkalmat nyitott a szent szolgálatra: természetes szövetségest lát és:keres a női lélekben épen a legnehezebb próbák idején. Bizom benne, hogy az Isten lelkétől vezetett református nőmozgalom leleménye, hűsége, elszántsága és kitartása e nehéz időkben nagy segítséget hoz Krisztus magyar egyházának.

IV

Iskoláinkról külön adtam útbaigazításokat. Megjelöltem azokat a gondolatokat, amelyek követésétől várom a hosszú iskolai szünetek nyilvánvalóan káros hatásainak csökkenését s egyházunk ifjú tagjaiban az egyházhoz tartozás érzésének ébrentartását. Amit a tanítóknak, tanároknak, vallásoktatóknak bővebben elmondtam, ezzel most valamennyi egyházközség lelkipásztorához és minden elöljárójához, presbiteréhez fordulok.

Lássák ifjúságban mindnyájan legfőbb kincsünket. Mennél több aggodalommal nézünk a közeli jövőbe, annál inkább vigyázzunk a távolabbi jövő biztosítékára gyermekeink életére, lelkületének kialakulására. Fejleszteni kell bennök állandó gondoskodással a terhek hordozásához szükséges lelki erőt. Iparkodjanak őket valóban pásztorolni; erre rendkívüli szükség van ebben a zavaros korszakban, amikor gyors felbuzdulások és csüggesztő hatások sűrűn követik egymást, sokféle okból zilálódik a lelki élet, egyházunk erejét nagy erővel teszi próbára az Istentől való elfordulás és nagy követelményeket állít elénk az Istenhez való vágyódás.

Nem tudjuk, mit hoz a mostani válság egyes iskoláinkra, általában az egyházi iskolázásra. De egyet bizonyosan tudunk; a mi magyar református anyaszentegyházunk küldetése, hogy a magyarság új nemzedékének a lelkét gondozza, benne erős hitet fejlesszen, a csüggedéstől óvja és a küzdelemre – a maga üdvéért és nemzetünkért való küzdelemre – felkészítse. Ezért ragaszkodunk őseink felfogásához, hogy az iskola ez egyház veteményes kertje; ezért kérem az iskolák fenntartóit s mindegyik, alsóbb- és felsőbb fokú iskola tanítóit erre, hogy lelki és anyagi erejök teljes megfeszítésével a netalán megváltozó körülmények között is találják meg a módot e református gyermekeknek református szellemű intézményekben való nevelésére. Ma még nem láthatjuk bizonyosan, hogy ezek az intézmények milyen alakúak lesznek, de lenniük kell, mert szükség lesz reájuk.

Az egyház a maga teljességében nevelő intézmény tartozik lenni, igyekezzünk az eddiginél nagyobb mértékben azzá alakítani. Az egyházi nevelők – lelkipásztorok és tanítók – maradjanak távol ezután is a köznapi politizálástól, de érezzék át, hogy református keresztyén vallásunk szellemében istenfélő és nemzeti hagyományainkat követve a hazáért élő és haló uj nemzedék felnevelésével s legmélyebbre nyúló, legtávolabbra ható magyar politikát folytatok.

V.

Az ország miniszterelnöke bemutatkozó beszédében ezt mondotta, hogy számolni kell egyes országrészek ideig óráig való elvesztésével. Nem felesleges rémlátás szüli tehát azt a gondolatot és felelősséget, amely ebből a lehetőségből hárul reánk. Zsinatunk még 1920 szeptember 29-én 133-134. számú határozatában szabályozta az ideiglenes intézkedések menetét. Az 1944. évi VIII. Etc. illetve a vonatkozó 310-1944 zsinati határozat pedig bármely testületnek megadja a felhatalmazást az önálló és felelős cselekedetre. Nem tudjuk, mikor és mennyiben kerül sor ezekre reménységünk és buzgó imádságunk tárgya, hogy múlják el tőlünk e keserű pohár, de mivel Krisztus Urunk is -igy imádkozott: „s mindazonáltal ne úgy legyen, amint én, hanem, amint te akarod”: mi készüljünk fel arra, hogy Isten akaratát és döntését akkor is alázatos és engedelmes szivvel fogadjuk el, ha ez az elfogadás életünk legkeservesebb és legnehezebb áldozata. Ne feledjük el, hogy Isten teremtett minket magyaroknak épen úgy, mint ahogy embereknek teremtett és mint embereket férfiakká és asszonyokká formált. Magyarságunk létünk alkotó része, mint férfiasságunk vagy az asszonyságunk, mint a születés, a halál, a munka és a pihenés, a teremtő csók és a hervadás. De ezen felül és kívül Isten halhatatlan lelket adott belénk s egész testi életünk és látható világunk ennek a halhatatlan léleknek gyarló edénye és múlandó sátora. Ez a lélek a Krisztus menyasszonya, ezért halt meg a kereszten s az Atya jobbján ülve ezekből a lelkikből gyűjti össze e maga szent társaságát, az anyaszentegyházat. Ez az egyház a mi Urunknak a Jézus Krisztusnak dicsőséges teste. Ennek vagyunk élő tagjai mind életünkben, mind halálunkban, ez a mi legfőbb vigasztalásunk.

A mi Urunk jézus Krisztusnak kegyelme, az Atyának szeretete és Szent léleknek közössége legyen mindnyájunkkal Ámen.

Budapesten 1944. szeptember 20. napján

 

 

 

 

RAVASZ LÁSZLÓ s.k.
püspök

A levéltári anyagunk begépelt példánya!