Home Írások Quo vadis délvidéki reformátusság

Quo vadis délvidéki reformátusság

938

Horvátországban a reformátusok három egyházi szervezetben tömörülnek. Nagyon nehéz megállapítani a szétválás pontos időpontját. A szakadás talán a 1991-ben kezdődő honvédő háborúra vezethető vissza, amikor megszakadt a Jugoszláviai Keresztyén Református Egyházhoz való tartozás és a háborús évek alatt, a szétszakítottságban mindenki más-más körülmények között élte át az eseményeket.

1999. február 20-án, a Rétfalun megtartott Zsinat óta, a Horvátországi Református Keresztyén Egyház külön szervezetként létezik, vezetője Csáti Szabó Lajos, székhelye pedig Laskó. Az egyházszervezet nevet változtatott és 2005. március 31. óta, hivatalosan Horvátországi Református Keresztyén Kálvini Egyháznak nevezik.

2001-ban sor kerül újabb egyháztest kiválásra a Horvátországi Református Keresztyén Egyházból. Az egyik legrégebbi horvát nyelvű gyülekezet, Tordinci válik ki és más horvát gyülekezetekkel együtt, megalapítják a Horvátországi Protestáns-Református Keresztyén Egyházat, amelynek vezetője Jasmin Milić, a székhelye pedig Tordinci.

A baranyai és szlavóniai hét gyülekezet, amely nem volt hajlandó elfogadni a laskói Zsinat határozatainak megsemmisítését, 1999. június 12-én tartja meg Kopácson III. Zsinatát és ettől kezdve, Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház néven folytatják tovább munkájukat, Kettős János vezetésével. Az egyházi székhely Kopács lett. Református Élet címmel időnként lapot is megjelentetnek, valamint évkönyvet is kiadnak. Rendszeres a presbiteri és női konferenciák szervezése. A gyermek számára pedig nyaranként kézműves és hittan táborokat szerveznek.

Nagyon nehéz pontosan számadatokkal meghatározni, hogy a külön álló egyháztestekben szám szerint mennyi a református, de egyes becslések szerint, a reformátusság 60 %-a a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyházhoz tartozik.

A megmaradás e tájon mindig is nehéz volt. Meneteltek erre ellenséges haderők, voltak határmódosítások, országok változtak, de a nép maradt. Igaz, sokszor megfogyatkozva, meggyengülve, de valahonnan mindig erőt tudott meríteni és meg tudott újulni. Bizonyára a meglévő széttagoltság, széthúzás, ellenségeskedés is gyengíti és rombolja a közösségeket. De talán majd most is, a XXI. század elején is, erőt tud valahonnan meríteni az itt élő magyar nép, hisszük, hogy meg tud újulni.

S talán egyszer eljön majd az a pillanat is, amikor az egykori szuperintendens, a hercegszöllősi zsinatot vezető reformátor Versmarti Illés szavait idézve mondhatják az e tájon élők: „Véget kellene immáron vetni minden haszontalan vitatkozásnak”.

Egy gyorsan rohanó, változó világban élünk. A globalizáció hatására a kultúrák elveszítik színüket, a vallások egybemosódnak. Ebben az óriási világfaluban csak az lesz képes megtalálni a helyét, aki erős vallási és nemzeti identitástudattal rendelkezik.

A gyökértelenné vált, helyét nem találó ember érzi magát szüntelenül veszélyeztetve, az ilyen keres örökké ellenséget; a nihilista az, aki nem bírja elviselni, hogy másokat értékek éltetnek és boldogítanak. Ezért képmutató és teljesen értelmetlen, ha valahol egyfelől folyamatosan kigúnyolják, rombolják a családi, nemzeti, vallási identitáshoz szükséges értékeket, másfelől sürgetik egy közösség tagjainak egymás iránti toleranciáját. Az identitásvesztés szükségszerűen intoleranciához vezet.

A horvátországi magyarság körében az identitásválság folyamata már régen elindult. Nem csak a református közösségeket érintette, hanem az egész magyar kisebbséget. A rombolás már régóta tart, csak talán sokan még nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni. Mindig csábító ideológiák szolgálták a magyarság tudatának meggyengülését.

A régi Jugoszlávia idején, a testvériség-egység folyamatos hangoztatása szolgálta az agymosást, a tudatrombolást. Legújabban pedig, a multikulturák együttélésének hangoztatása rombolja és gyengíti az itt élőket. A Kárpát-medencében, az elmúlt időszakban különböző ideológiai tanítások hangoztak el az közös együttélésre, de mindig a magyarság rovására.

 református egyház egykor megtartó erő volt a magyarság számára és nagyon sok helyen ma is az. Sok helyen utolsó hídfő, amely a magyar közösség érdekeit szolgálja.

A vallás, a hit az utolsó jele a nemzeti hovatartozásnak. Az emberek már nem beszélik anyanyelvüket, de megőrzik vallásukat. A vallási öntudat erős az emberben és emiatt ragaszkodik vallásához, legalább is egy ideig. Az ősi vallás elhagyása után azonban, bekövetkezik a teljes asszimiláció. Ha az ember elvesztette nyelvét, nemzeti tudatát, vallását, kultúráját, akkor vajon mi marad meg neki?

 Varga György
lelkipásztor –
Csúza