Home Igehirdetés Világ pereme

Világ pereme

603

Unalmas-izgalmas zsoltár fürkészés.

61. zsoltár

Ismételjük, mint a politikai papagáj kommandók szokták a párt kommunikációs paneljeit (»Mondani Ecsédi, mondani…«): A zsoltárokra cseréltük a szentképeket, mi jó reformátusok!

Íme egy újabb alig ismert kép a 61. zsoltár.

Persze ha a 62. zsoltár lenne, akkor a régiek közül, a ma már nagyon öreg emberek közül némelyek előkelő helyet biztosítanának a zsoltár-slágerlistán, na de ez a 61., ez református berkekben nem listás. A feleségem azt mondta, ha nagyon muszáj, az első két sorát el tudja énekelni.

Poroljuk le ezt az elfelejtett képet is kellő óvatossággal, ahogy az ember a nagyon régi értékes kincsekkel bánik, hátha megláthatók még a régi pazar színei és formái az ábrázolt tartalomnak.

A feliratában szerepel, hogy Dávidé.

Ettől nem vagyunk beljebb, az ismétlendő másik panelunk » zsoltár Dávid, bölcsesség Salamon«. Ettől, akár plusz-mínusz 800 évvel is eltérhet a zsoltár keletkezési ideje is meg az az idő is amióta szakralitást tulajdonítanak neki, de ehhez a kérdéshez még visszatérünk.

Az első szakasza a szakma értékelése szerint, egy panasz zsoltár rész, aminek a kulcsa annak a fogalomnak a fordításában rejlik, amit a magyar fordítások kivétel nélkül úgy adnak vissza a »föld széléről kiáltok hozzád«. A már korábban emlegetett Morvickel és követői fordítási javaslata izgalmasabbá teszi a képünket, azt javasolják helyes olvasatnak, hogy a világ pereméről, tehát a seol (halál) pereméről, vagyis arról a helyről ahonnan az óceánok a semmibe zuhannak magukkal sodorva minden arra tévelygőt.

Arról a helyről van szó, ahova a Teremtő Atyaisten kiszorította a tengeri sárkányt, aki maga a káosz, aki a legbelsőbb rettenet az emberben (görögöknél – Pán), ezzel a győzelemmel teremtődtek meg a feltételei a teremtésnek. A teremtés rendjének időleges összeomlása az özönvíz, ami a szivárvány miatt ismételhetetlen.

A teremtés rendjének összeomlása a Krisztus Urunk visszajövetelében ismétlődik, amikor is kell a hely az új teremtéshez, ahova nem jönnek velünk a »rohadékok (értsd: az elmúló Krisztustalanok, akiket elpusztít a második halál)« Ekkor a teremtés előtt legyőzött tengeri sárkány visszatér egy időre (lásd: Jelenések könyve), hisz a teremtés rendjét, »a világot tartó oszlopot« az Atya kiveszi a régi teremtésből, ami ettől azonnal káoszba zuhan, tehát a kiszorított mitikus szörny területévé lesz a teljes pusztulásáig.

A Mózest megelőzőidők Palesztinájának Ugarit-i magas-kultúrája (Elohista) mitológiája foglalkozik ezzel a kérdéskörrel bővebben, a Bibliánk csupán szórványos utalásaiban tartja természetesnek, hogy ezt az alapképletet természetesen ismerjük. (Persze nem nagyon ismertük, amíg a múlt században az Ugarit-i könyvtárat ki nem ásták.)

Aki a »világ (halál) peremére« jut, annak nincs szilárd talaj a lába alatt már.

A »világ pereméről« kiáltani, a mitikus határmezsgyére jutva kiáltani, ez a legnagyobb mélység, ahonnét még esetleg kiér a hang.

Ezzel a fordítási nüansszal azonnal belecsaptunk az »élet értelme (ontológia)« kérdéskörébe.

Filozófusok és teológusok ritka esetekben beszéltek közös nyelvet az elmúlt 200 évben, mióta a filozófia »kőműves« tudomány lett, abban azért fennmaradt az egyetértés, hogy az emberi létnek két korlátja van, a tévedés lehetősége (jó-rossz tudásának fája gyümölcse), és a végesség (élet fája gyümölcse).

A »világ pereme« az a hely, ahova nem viszel semmit magaddal, ahova nem kísér el senki, mindent és mindenkit hátra hagysz.

A »világ pereme« az a hely ahol születnek az igazi nagy műalkotások ezer-évek óta, nem a XX.-XXI. század alkotó művészkéinek magán ópium barlangja, ők egyébként javarészt le is zuhantak, kapaszkodó híján.

A »világ pereme« a hely ahol a zsoltáros megadja a saját GPS koordinátáit, így térben elhelyeztük. Időben elhelyezni nem egyszerű. Mikor »járt a világ peremén«? Melkisédekék (/jeru/Sálem királya és főpapja 800 évvel Dávid előtt) már énekelték ezt a zsoltárt? Na és Ábrahám? Esetleg tényleg Dávid járt a »világ peremén« az elsők között mint király?

Mert hogy király zsoltár a 61.,ez majd a háttér színezésnél tovább gazdagítja a szentképünket, de ezt az ajtót most még ne nyissuk ki.

Szögezzük le, a »világ peremén« ácsorogni és össze-vissza kiabálni, az lehet művészet, de nem szakrális tevékenység, életművész és filozófus urak és hölgyek a kocsmák mélyén. Megragadható a művészetetekben a lezúduló óceán örvénylése és az erő ami magával ragadva visz a semmibe, a seol nulla energiaszintű léten kívüli létezésébe, (római rítusú testvérek ezen a ponton kapnak több kevesebb tisztító tüzet, mint második extra esélyt…, ez volt az 1054-es nagy egyházszakadás egyik oka az ortodoxok részéről).

A »világ pereme« kiáltó embere a zsoltáros, a »református szentkép« embere az Úristenhez kiált, és itt megint fordítási pontosítás igényeltetik:

„Vezess el engem a kősziklára, mert az igen magas nekem!” helyett, »a vezess el engem a megközelíthetetlen kősziklára« fordítás javasoltatik a szakma szerint.

A megközelíthetetlen kőszikla nem egy általános kő percnyi biztonsága a megállíthatatlanul mélybe zuhanó világ-(halál)-pereme-mitosz-óceácban, hanem a hely, amit az Úr jelenléte tesz megközelíthetetlenné és teljes biztonságúvá.

Na ez az a hely, aminek a megtalálásához az Úristen kegyelmes (sola gracia) vezetése kell, ez nem magánerős tevékenység, ez teljes ráhagyatkozás a megmentő Istenre. Ez a hit legmélyebb bizalma. Ez a legmélyebb szakralitás. A művészetek művészete, a hit (sola fidei) Istenhez kiáltása, az Istenhez menekülés útja, fel a bevehetetlen kősziklára.

Mindez a közel három oldalnyi kiegészítés a zsoltárban belefér négy rövid sorba, a harmadik verseben, azzal, hogy a fordítás két kifejezését pontosítottuk, leporoltuk.

A zsoltár régi éneklői számára tollsöprű nélkül is ezt jelenthette ezer-évek előtt.

A negyedik verseben az »ellenség« értelemszerűen a végső ellenség, a halál, akivel szemben „menedékem és erős bástyám” az Úristen (5.vers)„hadd lakjam mindenkor sátradban, hadd meneküljek szárnyaid oltalmába!” (6. vers)„adtál nekem örökséget”, és biztosan tudom, hogy az örökségemet, nem államosíthatják (értsd: politikai keresztyénség), nem viszi el a banki adósság, örökségem a megközelíthetetlen kőszikla a Krisztusban.

Most keressük meg azt a színt ami a teljes kép árnyalásához későbbre halasztottunk, ez egy király zsoltár.

A múltkor már ízlelgettük a szakrális király ókori fogalmát.

A különböző kultúrák a Biblia gondolkodási környezetében, ugyan azt a három mássalhangzót használják az isten-királyság jelölésére » MLK » ebből idönként istennév lesz (Milkim, Molok, stb.) időnként a királyi trónon ülő szakrális, isten választotta ember tisztségének a megnevezése, király (melek).

Sámuel próféta azzal utasítja vissza izrael államigazgatási reformját, hogy »Jahve melek«. Jahve a király. Ez a kiáltás, majd még többször visszatér a 91-97 zsoltárok király-liturgiáiban.

A melek pozíció ott közel- és közép-Keleten, nem az európai történelemben (kőműves hatásra) kialakult alkotmányos királyság államberendezkedését jelenti, hanem az isteni szuverenitás a trónon keresztül lép be a teremtésbe. A melek személyében hordozza a vele megosztott isteni szubsztanciát. Elképzelhetetlen, hogy fölötte bárki invesztitúrát, kinevezési jogot gyakoroljon az istenen kívül. A meleket nem választják, hanem az isten kijelöli személyében, esetleg dinasztiájában. (Dávid és családja legitimációja Saullal és családjával szemben, hogy Saul dolgában Isten meggondolta magát, Saul eljátszotta a saját melek szakralitását. Dávid ugyanakkor nem érhet hozzá, mert ebben az állapotában is melek, köze van az isteni szubsztanciához.)

A Teremtés könyve (1.Mózes) azzal foglakozik, hogy az Úr kiosztja az örökséget a 70 népnek a teremtés rendjének megkoronázásaként. Akik az örökségük birtokba vétele helyett bábel-tornyot építenek, majd Ábrahámon keresztül megkezdődik a birtokba vétel, az »örökség« elfoglalás folyamata. Mózes az örökségig vezető út, Józsué az örökség birtokba vétele, Sámuel az örökségért felelős melek beállítása, Királyok könyvétől kezdődik a magyarázat, miért jobb a templomi papokra bízni az örökséget, mint rissz-rossz szakralitás nélküli melekekre.

Központi meleki kérdés, tehát az Úr rendelte örökség (nép és ország) pásztorolása az El-saddaj (a legmagasabb) áldásának a fenntartása alatt. Tehát nem parlamenti demokrácia.

Itt jön a 61. király-zsoltár /7-8. versek/ könyörgése a melek napjai számának meghosszabbításáról, hatalma generációkra biztosítsa az áldás stabilitását, ülhessen trónján az Isten színe előtt, szeretet és hűség oltalmazza őt!

A világ pereme helyett, a halál mint végső ellenséggel való szembenézés helyett, az Isten arca előtt legyen a melek, aki teljes jogú megbízottja az örökség felett az Úristennek. Vagyis a nép és az ország – tehát a melek felősségiköre – a halál arca helyett az Úristen arcát lássa a zsoltáros imádsága szerint.

Pedig csak megint egy fogalom (melek) tartalmának a kinyitásával foglalkoztunk, hogy megtaláljuk a színét a zsoltár-szentképünknek.

Aki emlékezik a konfirmációra megtanult Heidelbergi KT vonatkozó kérdésére, az eljutott a lényegig: Osztozhatsz Jézus Krisztus hármas tisztében, főpap, próféta, király (melek)!

Mégpedig a kelet királyfogalma szerinti szuverenitással, nem a nyugati díszlet-szuverinitással.

Tehát, református szuverinitással, vagyis teljes felelősség a népért és a hazáért, az örökségért amit az Úristen rád bízott a Krisztusban. (Nem politikai keresztyénség, hanem Krisztus-arcúság felelőssége.)

A világ peremére, így-úgy eljutunk, kicsit néha már ott is vagyok.

Rohadt egy hely.

A letisztított 61.zsoltár ‘szent képe’ segít:

»Uram a Te arcodat láttasd velem és a rám bízott örökségemmel.
A te arcodat láttasd velem és ne a halál arcának lehúzó örvényét.
Arcod látása vezessen a megközelíthetetlen kősziklára, hozzád.
Ez az én szakrális melek-voltom, Kisztus-arcúságom halált túlélő biztonsága.«

csbz