Home Írások DR. MAKKAI SÁNDOR – A márciusi eszmény

DR. MAKKAI SÁNDOR – A márciusi eszmény

750

Az emberi élet legmagasztosabb, legszentebb pillanatai azok, amikor az adventi sötétségben, adventi fájdalmakban vergődő lélek felett hirtelen felgyúló meglátások, fenséges eszmények ragyogása árad el. Nem csoda, ha ilyenkor mindig a legszentebb jelenlétét érezzük. És néha nagy, közös megpróbáltatások, egy egész nemzetre reáfekvő reménytelenségek éjjelében gyúl fel ez a fény. Csodálatos, hogy egy nemzetet anyagi kulturtényezők, intézmények, törvények és fegyverek tartanak fenn és még sem élhet meg, ha nincsenek eszményei. Az a nemzet, amely előtt egy tökéletesebb nemzet képe nem lebeg, mint törekvéseinek célja, ép úgy szét­omlik, mint az az egyén, aki előtt nem állott saját énjének tökéletesebb mása. Azok a napok, melyeken egy-egy örök emberi eszmény ragyog ki egy nemzet lelkéből, ünnepnapokká lesz­nek a nemzet életében. Nem tapad hozzájuk vér és szenny, olyanok, mint a kikeleti hajnal­hasadás, melyben királyi dicsőséggel kel fel egy jobb jövendő napja s az ébredő élet egész szűzies, ígézetes pompájában tárja fel sugarai előtt szépségét, gazdagságát. Ilyen tavaszi ébredés volt Március 15-ike a szabadság, egyenlőség, testvériség proklamálásának napja is. Tudjuk, hogy ezen a napon igazában nem történt semmi világrenditő dolog. Akik csinálták, nem fegyverrel csinálták, csak énekszóval, szavalással. Az egész nap egy mámoros újjongás volt a lelkükben megszületett eszmény szépsége felett. Ennyi volt az egész. És mégis – való­ban szép, valóban nagy volt ez a nap. Nem csak azért, mert eszmények születésnapja volt, mert fénye érintetlen tisztaságú, vértelen és mocsoktalan, hanem, mert egy egész nemzet heroikus, önfeláldozó küzdelme mutatta meg, hogy azon a napon valóban az ő eszményeit proklamálták, amelyeket tényleg meg is akar valósitani. Ami azután jött, az már az eszmé­nyek realizálódásának folyamata volt. És az az út, melyen az eszmények a magasságok légköréből a földre szállanak: az már véres, könnytől mosott, sóhajoktól terhes levegőjü út. Talán minden eszmény útja a Golgotha felé vezet. A márciusi eszmények ragyogó, örömtele világát is beárnyékozta, de meg is szentelte a fájdalom. De minden ilyen megrázó, halálos erőfeszítésben ellobogó nagy küzdelem annak az eszménynek szépségére és nagyságára mutat vissza, amelyért végbemegy. Március 15. nagy eszmények proklamálásának napja volt, mert ezt a napot nagy küzdelem követte. Régi hősköltemények előtt rendesen egy prologust találunk, melyben a költő ékes versekben elmondja, hogy a megénekelendő harc miért fog folyni? A nagy ünnepnapok is egy-egy ilyen nagyszerű prologus felújításai, melyekben előre fellobogott azon eszmények tüze, melyeket tisztelői azután hősi harcokban védelmeztek. Március 15-én a magyar nemzet akkori ideáljai lobogtak föl s e prologus után egy egész nem­zet elvérző szivének rythmusával megirt hősköltemény következett ez eszmények védelméről.

De mindaddig, amig ez a nap ünnep tud maradni, bizonyos jele annak, hogy olyan eszmények születésnapja volt, melyek még eszmények, tehát nem valósultak meg és azért kötelezők.

Azért mi ma nem is egyszerüen egy történelmi évfordulót ünneplünk, hanem magát, azt az örök eszményt, mely azon a napon, abban a formában, az akkori körülmények közt jelent­kezett. Ez az eszmény pedig: a szabad nemzet keretében élő szabad ember eszménye.

Nemzeti szabadság és emberi szabadság! Az egyik a talaj, amelyen a másiknak virága ki­bomlik. A nemzeti eszme nem korlátja, hanem szükségszerü, egyetlen lehetséges formája az emberi szabadságnak. Az a szabadság, melynek gyökerei nem a nemzet termőföldjéből élnek, igazában már szabadosság. A március 15-én proklamált szabadság a nemzeti szellem erejétől duzzadó örök emberi eszmény volt.

Ime. A márciusi pontok kivánják az eszmények szabad hirdetésének jogát, a sajtószabadságot. Kivánják az ember egyenlőségét a népképviseleti törvényhozásban és az egyenlőséget a törvény előtt való meghajlásban. Proklamálják mindezekben az embernek az élethez való szabad jogát. De korántsem a szabadosságot, mert az életet a nemzet számára erős ethikai kapcsokkal kötik le. Szünjenek meg a születésen alapuló rendek, a kiváltságos osztályok, a haza összes fiai faj- és valláskülönbség nélkül nyerjenek polgárjogot s ha rendekről még szó lehet, azok csak a szellem nemességén alapuljanak, sohasem egymás felett, hanem egymás mellett állván. Legyen testvériség! mondja a proklamáció. Ezekben látta a márciusi magyar­ság az emberi szabadság biztositását. De a cél mégis az egységes magyar nemzet kiépitése volt. A nemzeti eszme adja meg az emberi szabadság belső törvényét. Az emberek szabad akaratukból kössék le magukat a nemzet szolgálatára, mert a közös célon dolgozó, öntudatos emberek nem szolgák, hanem a családi hajlék épitésén munkáló testvérek. Hogy ez a hajlék erős legyen, hogy falai közt békesség lakozzon, ahoz szükséges, hogy szabad emberek lakják, de e szabad emberek életét a családi hajlék szent és örök belső rendje, törvénye szabályozza: a magyar nemzeti szellem sajátossága, egyedül való értéke.

És ebben egy nagy, örökigaz meglátás rejlik. A modern szociológia szerint az emberi szellem realizálódása, a kultura „közületekben” él. Ezt a szintelen állitást mondjuk mi így: ami az emberi kulturának, az emberi szellem nagy egységes munkájának erejét, életét, lelkét adja, az az, hogy az egységes emberi kultura különféle erejü, színü és sajátosságu nemzeti kulturákból áll. A nap szivében vakító fehér a fény, de a törőprizma hétfélének mutatja. Vond el a nap fehér sugarából az ibolyát, vagy a vöröset: nincs többé napfény. Az egységes emberi szellem életerejének minden nemzeti kultura nélkülözhetetlen, sajátos alkatrésze. Minden nemzetet külön-külön feladatra predestinál multja, tradiciói, faji jellege, erényei és fogyatékossága. S amint az egyén életét a maga hivatásának felismerése, vagy fel nem ismerése emeli a magas­ba, vagy taszítja a pusztulásba: úgy függ a nemzet élete is attól, hogy felismerte és betöltötte-e azt a hivatást, mely a nagy világgépezetben őt és csak őt kivánja és követeli. Ha pedig egy nemzet sorvad, az egész emberiség életereje halódik. Március 15-ike a magyar nemzetet akarta egy tétlen, egy bűnös, egy halálos lethargiából hivatásának, világtörténeti jelentőségé­nek öntudatára rázni. Eszményt adott a nemzetnek, melyet megvalósitani ránézve az élettel, nem követni a halállal egy.

És… megvalósult-e a márciusi eszmény? Megvan-e az az egységes magyar nemzeti állam, mely nem ismer születési előjogokat, hatalmi erőszakot, társadalmi korrupción alapuló rende­ket és osztályokat, faji és felekezeti különbségeket? Ime! Utcáinkon vörösen lobogó lámpá­sok­kal, marseillaist énekelve tombol a „holnap” hadserege, a magyar proletárság, a maga szilaj, bosszúvágytól mámoros, fenékig keserü lelkével a forradalmak vérlobogásába fojtani az egész korrumpált, rendeken és osztályokon alapuló, lelketlen kizsákmányolásból élő igaz­ságtalan társadalmat. Ma ez a tábor vallja magáénak Március 15-ét! És megvan-e az egyenlő­ség, a testvériség két gyönyörü ikerálmának megvalósulása? Igen. Van olyan bizantinizmus, olyan tekintélyuralom, akkora érdekbálványozás, amilyet a magyar társadalom életében sohase láttunk. És megvannak-e a magyar nemzet keretében élő szabad emberek, a szó nemes értelmében? Hirdetnek-e itt, ah látnak-e itt az emberek eszményeket, amikre életüket teszik fel, amiket bátran és szabadon kiáltanának bele a piac forrongó lármájába? Mivé lett az eszmények hirdetésének szent joga, a magyar sajtószabadság? Azzá lett-e, aminek azon a tavaszon álmodták rabláncaikat tépő saslelkek? Szabaddá lett, de az igazság és a tisztesség törvényétől; rabjává lett, gyáva és megalkuvó rabjává – a materializmusnak. Példákat kiván valaki? Legszomorubb példa, hogy egy nagytehetségü magyar poéta könyvének címe ez: „Vér és arany!” Hogy a világgá kürtölt magyar szinműirók úgy tudják ostorozni a bűnt, hogy a néző – megkivánja. Hogy az eszmék harcát vívó emberek nem az emberek intelligenciájára, hanem az érzékeire appellálnak. Hogy vannak szószékek, ahol az ethikát a pokol gyötrelmei­vel indokolják. És olyanok, ahol a lelkiismeret tiszta harangszavát igazi ércek zengése némitja el. Valamikor a magyar sajtót azért kellett láncbaverni, mert szent, nagyszerü eszményeket akart hirdetni, ma megérdemelné, hogy láncbaverjék, a miért nem hirdeti. A miért olyan szivesen szolgálatába áll minden érdeknek, amelyik megfizeti. De ahol minden eladó, ott mindent meglehet vásárolni. A szabad embert sohasem lehetett megvásárolni, mert sohasem bocsátotta áruba magát. Akit meglehet venni, az rabszolga. Annak nincs joga kacérkodni a szabadság szent eszményével, amelyet arcul csapott. Ne folytassuk. A márciusi eszmény ma nincs megvalósulva.

Hiszen tagadhatatlan, hogy az akkori és a mostani állapotok külsőleg össze sem mérhetők. A külső kényszerek, a nemzeti és egyéni életet lenyügöző korlátok, amelyeknek nyomása akkor elviselhetetlen volt, ma jórészt nincsenek. Meg van adva százszorta inkább, mint akkor, annak a lehetősége, hogy szabad egyének munkálhassanak egy független és nagy Magyarország kiépitésén. És az eszmény mégsem valósult meg, mert kiveszett a magyarságból a nemzeti élet egyetlen alapja: a nemzeti intelligencia, a szuverén nemzeti öntudat. De hát vajjon bűn-e az, ha a modern ember lelkéből hiányzik ez az érzés, mely apáinkat annyi századon át hevitette? Tehetünk-e róla, hogy nekünk a „hazafiság” emlegetésénél csak szánalmas, puffogó frázisok jutnak eszünkbe, miknek tartalma, ha volt is, rég ki van élve; tehetünk-e róla, hogy nemzeti multunk véres vitézi dicsősége a mi lelkünk előtt elfakult, hogy hősi erényeikért az elmult ősöknek mi már nem lelkesülünk, hogy szinte iszonyattal készülünk hazafias beszédek meghallgatására és vagy hideg közönyösség vagy a kacagás ingere lep meg, ha halljuk őket! Talán súlyos vádak ezek, de a ki egy kissé széttekint az ünneplők seregében vagy a saját lelkének világában, bevallhatja, hogy igy van. Valóban. A múltak dicsőségének emlegetése minket nem képes már megindítani. A „földetrázó viharok” és hasonló egyebek emlegetésére régebben egy pillanat alatt lángba borúlt a magyar ember szive, arca: ma ezeknek nincs már hatalma. Kinek a szive dobban meg, kinek a szeme gyúl ki, ha én azt mondom: „Magyar tenger vizében húnyt el észak, kelet, dél hullócsillaga!?” Hogy ha valaki ezekben keresi a magyar nemzeti öntudatot, tapasztalni fogja, hogy ezekre egy húr sem rezonál a magyar szivekben. Valóban. A jelen hazuggá tette azt a múltat és a nemzeti öröm, a büszke vitézi tündöklés, a véres dicsőség költői koszorúja lehervadt a hősök homlokáról.

Hanem – van az életnek erősebb hangja is az örömnél. Van a világon más hatalom is, mely a dicsőség fényénél ezerszerte erősebben megmarkolja és összerázza az emberek szivét. – A világtörténelem mutat fel egy olyan nagyszerü drámát, amelynek fenséges szépségéhez és igazságához mérten a költő legmerészebb, legszentebb álmai is csak – semmiségek. Ez a dráma arról beszél, hogy amikor egy nagy, dicső emberi szív minden szent öröme, égi suga­rak­tól beragyogott álma, boldogságot igérő látása, túláradó örömizenete nem volt képes az emberek szivét Istenhez vezetni: akkor elkezdett a fájdalom megrázó szaván beszélni. Előbb hivogatott fénylő arcával, idvezítő mosolygásával, jóságának melegével, nem volt elég erős a szava. És akkor szolgává lett, felvette a világ bűneit, összetört, alázatos, véres arcát mutatta fel a kereszten: és ezzel a legrettentőbb, legfájdalmasabb hivogatással összetörte az emberek szivét, hogy halálos kínjaiból meglássák kiragyogni az Isten őket kereső kegyelmét. Az élet legerősebb szava az, amely a pusztulás, a szétomlás rettentő, fájdalmas nyelvén beszél. Ha minket sem lelkesiteni, sem vádolni nem tud már nemzeti múltunk fénye, dicsősége, ezer esztendő vérzivataros hivogatása, van még hozzánk egy szava a magyar földnek. És e szónak meg kell ráznia, mert kétségbeesett segélysikoltás, a végpusztulás írtózatától hörgő, rettenetes beszéd. Ah, ebben a beszédben az édesanya vádolja halálos bűnnel az Isten és a világ előtt – a saját gyermekeit!

Ime a magyar földön több a nemzet, mint bármikor volt. A magyar földön idegen fajok, szolga­nációk kulturája, erős, öntudatos kulturája nyomja el a magyar kulturát. Ime, kél a rögből, a sárból hatalmas anyagi erőtől duzzadó idegen fajok légiója, valósággal belőlünk nő ki és a piacon, a tudomány csarnokaiban, a templomokban halálos gyűlölettel gyilkolja meg üzleti szellemünket, anyagi kulturánkat, tudományunkat, vallásunkat. Lethargikus álomban látjuk, amint kicsavarják a kezünkből a szerszámot, a kenyeret, a földet, kilopják lelkünkből az élet alapját: keleti fajtánk komoly ethikai erejét, sárba tapossák eszményeinket és lassan, szótalanúl, mosolygó álarcban rátekerőznek a szivünkre és megölnek… S mit tesz a magyar nép? a magyar intelligencia? A magyar nép itt hagyja a magyar földet, mert az neki nem ad kenyeret. Mert a magyar föld erdőjének fájával, kebelének érckincseivel, rónáinak kalászával életerős, hatalmas idegen fajtákat táplál. Vagy – itt marad a magyar nép és szinte hihetetlen lealjasodással nála sokkal alacsonyabb, értéktelenebb fajták ruháiba bújva, nótáit gajdolva, otromba nyelvét beszéli és kihal a magyar sajátság szokásból, ruházatból, elnémúl egy sajátos nemzeti lélek évezredes örömét, bánatát tükröző magyar nóta s elhallgat ez az édes, büszke­zengésü, gazdag, erős, szellemi intelligenciától ragyogó magyar nyelv!

És mit tesz a magyar intelligencia? Ne vegyék túlságosan merész állitásnak, ha azt mondom, hogy a magyar intelligencia tulajdonképeni legerősebb hordozója, a magyar középosztály – egyszerüen elbukott. Elbukott egy nagy, világnézetek között folyó küzdelemben. A magyar intelligencia az ember szellemi szabadságának harcosa volt, annak a szellemi szabadságnak, mely minden tekintélyuralomtól szabadon, tisztán a szellem belső törvényei előtt meghajolva, mindig kész volt az élet megújítására törni. Ah, a magyar intelligenciának mindig voltak eszményei, mindig volt érzéke az életet a kötelesség komoly alapjára helyezni. Tudta becsülni az ember önértékét és tudta tisztelni a köteleztetést, mely a szabad embert a közösség szol­gálatára hívja. És ez a magasrangú, komoly, erőteljes ethikai világnézet beadta a derekát egy alacsonyabb, léha, minden ethikát kigúnyoló világnézetnek, melyet azonban nálunk, legalább általában sohasem a magyar, hanem mindig egy nála jóval alacsonyabb szellemi értékü, lazább ethikai szerkezetü faj képviselt.

Ez a faj pedig az anyagi javak, a megfogható Istenek bálványozását s ezzel kapcsolatban az emberi személyiség fokozatos lebecsülését hirdeti és gyakorolja. Büszke a maga hatalmára, szabad úrságára, pedig nincs annál alacsonyabb rabszolgaság, mint mikor a szellemi lényegü ember a materiának rabja lesz és féktelen tombolását az élethez való szabad jognak gondolja. Ez az irányzat, amikor az életből kihazudja a kötelességet, a célt, az eszményeket, s mikor végcélul nem tud mást kitűzni, mint a hedonét, az élvezetet: valójában megölte az emberi szabadságot s megölte a nemzetet fenntartó ethikai szellemet is. Nincs jogunk gúnyolódni a vitézkötéses Berzsényivel, amiért ódon versezetekben „tiszta erkölcsről” prédikál, mert íme – igazat ad neki a magyar intelligencia elhitványodása. S amikor erre a világnézetre, mint a legveszedelmesebb ellenségre mutatok reá, távol van tőlem, hogy fajgyűlöletet akarjak szíto­gatni. Ellenkezőleg. Inkább én is a genovai zsoldossal szeretnék szólani, ki a Bizancért imád­kozó császárnak azt mondotta: „Az Isten ma nem az ostromlott városban, hanem a török táborban sátorozik.” Mert a magyar közszellem és az egyének rabszolgasága egy, a világrend ellen elkövetett bűn következménye, melyben örök törvény az, hogy a magasabb, értékesebb szellemü fajok emeljék az ideál felé az alacsonyabb, értéktelenebb fajtákat. És ha mégis rabszolgákká lettünk, annak oka nem más, mint a nemzeti öntudat elsorvadása. És ez egy nagy, egy vádoló bűn! Mert ha egy nemzet nem képes felismerni és a nagy emberi kultura számára értékesíteni a maga külön sajátos, egyedüli erőit, az letérés a világtörténelmi hivatás útjáról, amelynek vége csak a pusztulás lehet. De ha erősebb nemzetekkel szemben hal el, lehet az a halál egy „nagyszerű halál” is. Azonban, ha egy, természetétől fogva igazán erős, értékes, komoly nemzet, melynek intelligenciája elegendő ethikai alapot ad a maga szuveréni­tásának megőrzésére a saját földjén: alacsonyabb, értéktelenebb fajok alacsonyabb és értéktelenebb intelligenciájának uralma alá kerül, az már lealacsonyodás, az a nemzeti ideál megcsufolása, az emberi szellem szabadságának megszégyenitése, mely a pusztulást még csufossá is teszi. Pedig mégis csak erről van szó. Mert ha nem a mi lelkünkben gyökerező és erős a hitem, hogy tényleg nem ott gyökerező, sőt a magyar lélektől merőben idegen, szellemi irányzatok hatalmukba tudnak keriteni minket, ha nem tudjuk megbecsülni és a jelenbe átültetni a nemzeti múlt értékeit, miközben körülöttünk, mint a burján, nő fel a földből minden idegen sarj és anyagilag, szellemileg túlszárnyal minket: akkor mégis csak annak a sajátos erőnek kellett elvesznie, amelyet épen magyar nemzeti intelligenciának nevezünk. Ennek elveszése pedig a mi bűnünk. S ha tudjuk, hogy az, valóban valami más kötelesség vár reánk e napon, mint a fajgyűlölet, az ádáz bosszú tüzének felszítása. És kell, hogy meglássuk e köte­lességet, mert hasonlók vagyunk a mámoros emberhez, akinek még csak egy pillanata van az ébredésre, mikor a gyilkos keze már a torkán van. Mert az a hajó, amely a mi testvéreinket, idegen földre vándorló véreinket viszi: a magyar intelligencia koporsója; annak a kalapácsnak az ütése, amelyet magyar kézből csavartak ki, a magyar intelligencia koporsószögére hull; az a könyv, amely magyar nyelven csúfolja az emberi szellem komolyságát: a magyar intelli­gencia gyászjelentése; azon a szószéken, amelyről magyarul hirdetik Mammon istent: a magyar intelligencia búcsuztatója szól. Ahol pedig az intelligencia visszahanyatlott, ott a szabadság halódik, ahol nincs nemzeti intelligencia, ott szó sem lehet nemzeti szabadságról.

Évekkel ezelőtt épen ezen a helyen, épen ezen a napon mondotta Molnár Albert, hogy „új honfoglalásra, talán egy új vérszerződésre van szükségünk.” Mi emberek, szinte egyénenként másképen gondolkozunk. De akik e pillanatban ezen a helyen együtt vagyunk, tudjuk, tud­nunk kell azt, hogy bármit hirdessenek is az emberek, az eszmények e megszentelt helyéről az eszmények hirdetésének elnémulnia nem szabad. Nem jogunknak, hanem kötelességünknek teszünk eleget, amikor hirdetjük az új honfoglalás, az új vérszerződés szükségét. Az a Jézus, aki sírt a pusztuló Jeruzsálem felett, ostort is tudott ragadni, hogy a kufárokat kiverje a templomból. Ezen az ünnepen nem sírnunk kell. Vagy nem csak sírnunk. Ezen az ünnepen, ha ugyan ünnepünk még ez a nap, készülnünk kell „egy második, egy új márciusra”. A szabad­ság ünnepén – ítéljünk önmagunk felett. Igazán szabad emberek vagyunk-e hát? Igazán szabad ember-e az, akinek szabad olyannak lenni, amilyen épen lenni akar? Azt jelenti-e a szabadság, hogy nincs se törvény, se külső, se belső korlát, mely akaratunknak útját állja? Én hirdetem ezen a napon annak a szabad embernek eszményét, ki mikor az egész világtól független úrnak hirdeti magát, alázattal köti le életét a szellem örök törvényeinek szolgálatába.

Oda térek vissza, ahonnan kiindultam. A nagy eszményeket nagy harcok igazolják. A szabad­ság eszményét, ezt a legfenségesebbet, ezt a legemberibbet, csak egy nagy szabadságharc igazolhatja. A jövendő szabadságharcát nem a fegyver, hanem az intelligenciák vívják meg. A magyar nemzet szabadságharcának a magyar intelligencia felszabadításáért kell lefolynia. Mert ebben az országban mi vagyunk és csakis mi lehetünk az a faj, amelynek legerősebb szellemi hatalma van kiküzdeni és megvalósítani az egyetlen önérték: az emberi szellem szabad érvényesülését. A magyarság hivatása az, hogy ebben az országban emberhez méltó életet teremtsen.

S azért mi egyénenként harcra hivattunk az emberi szabadságért. Nem szabad megengednünk, hogy a felelősségérzet megtagadása, a féktelen individualizmus érvényesitése aláássa az emberi élet komolyságát. Hirdetnünk kell, hogy a melyik percben megtagadtuk a kötelességet, a célt, ahogy kikopott lelkünkből az ítéltetés gondolata: azonnal megöltük a szellemet, a haladást. Mondjuk csak ki bátran, hogy minden olyan irányzat, mely az emberi szivek tiszta, mély erkölcsi érzését az érzéki hedonizmus mocskával zavarja fel: ellensége az emberi méltóságnak, hogy minden törekvés, mely a szabad emberi intellektus világos látását az állati ösztönökre vagy a megavult tekintélyre, divatos vagy penészes bálványokra való appellálással téveszti meg, rabszolgákká alacsonyitja a lelkeket. Akármilyen maradinak, levegőbenlógónak lássék is, csak egy lehet a teendőnk: hivjuk, ha kell, halálos párviadalra, elsősorban önmagunk életében a szellemiséggel ellenséges hatalmakat s egy megtisztult, szabad, komoly, nemesen szép emberi életfolytatásban cáfoljunk reájuk!! A legnehezebb, de az egyetlen, az örökóta zúgó parancs magaslik fel előttünk: Változtassátok meg elméteket, mert mit használ valaki­nek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja?! – Aki nem tudja követni a pa­rancsot, az elveszett. De aki követvén, urává lesz önmagának, urává lett az országnak is. Ah, a magyarság szivének egy dobbanással, elméjének egy meglátással, akaratának egy heroikus fellángolással kell arra törnie, hogy urává legyen önmagának, hogy urává lehessen az országnak is. Egy szent elhatározás – mondjon áment reá!

(Elmondatott a Kolozsvári Ref. Theol. Fakultás 1912. márcz. 15-iki ünnepélyen. Megjelent a Ref. Szemle 1912. 12-13. számában.)

Makkai Sándor

Forrás: EGYHÁZI UJSÁG KÖNYVTÁRA, SZERKESZTI: BARABÁS SAMU KOLOZSVÁRI REFORMÁTUS LELKÉSZ., 1, HITTEM, AZÉRT SZÓLTAM.” (VALLÁSOS ELMÉLKEDÉSEK.) IRTA: DR. MAKKAI SÁNDOR. Az Egyházi Ujság kiadóhivatala Kolozsvár, Magyar-utca 3. szám., 1913. {http://mek.oszk.hu/10900/10962}