Home hírek In memoriam Franyó

In memoriam Franyó

891

 

dr. Franyó Zsuzsanna

 

Kedves Zsuzsánna! Vagy Franyó kolléganő! Illetve nekem csak: Zsuzsika!

Egyszer régen, – mert mi már tudjuk, mi az, hogy régen, hiszen az Úr kegyelméből volt alkalmunk megélni egyet s mást – szóval egyszer a távoli múltban egy volt kolléganőnk ravatalánál szintén én mondtam a búcsúztatót, és amikor végül mi, fekete árnyak, már hazafelé szédelegtünk, azt mondtad, na Öcsikém (mert akkor már így hívtál), Öcsikém, ez olyan szép volt, hogy eldöntöttem, az én temetésemen is neked kell beszélned. És akkor nagyot nevettünk.

Most tehát – a kívánságoddal összhangban – megint mondani kellene valamit. De melletted mindig nehéz volt megszólalni, mert általában te vitted a szót, olyan lendülettel s olyan vehemenciával, hogy azt csak csodálni lehetett, vagy tűrni, időnként eltűrni, de mégis mosolyogva, hiszen szavaidban annyi volt az élc s a szellem, hogy a hallgatóból előbb-utóbb kibuggyant a nevetés.

Látod, még most is, immár másodszor, a nevetésről beszélek, pedig hát komoly ez a pillanat, de mit tegyek, a múltam  albumában egyre szaporodó emlékképek között rólad ez a nevetős arckép marad meg, most már az idők – vagy legalább is az én időm – végezetéig. De hát hogy is emlékezhetnék rád másképpen, ha – valamikor még a múlt évszázad dicső hetvenes éveiben – ilyen nevetősnek ismertelek meg a Magyar Tanszék padjait nyűve.

Évfolyamod legnépszerűbb, de minden esetre központi figurája voltál, akire már gólya korunkban azért csodálkoztunk rá mi, egy-két évfolyammal fiatalabbak,  mert a tiszteletet parancsoló, komoly, a mi szemünkben olykor komor tanár urainkkal is ugyanolyan közvetlenül, kötetlenül, incselkedve tudtál, mertél beszélni, mint velünk, akik még csak kerestük a helyünket a bölcsészkar s a tanszék tudós közösségén belül. Gyakran éreztük azt, hogy a már említett tanár urak téged nem csak azért szólítottak kolléganőnek, mert az akadémiai kódex ezt megkövetelte, hanem mert sejtették, hogy egykoron valóban felnősz melléjük.

Nekünk viszont csak „a Franyó” voltál, és azokon a tanórákon, amelyeket akkoriban a tanszék három évfolyama közösen hallgatott, igyekeztünk a közeledben ülőhelyet szerezni, mert, ha gyarló fiatalok lévén, a régi magyar irodalmat vagy hasonló „érdekfeszítő” tantárgyat hallgatva olykor erőt vett rajtunk az unalom, akkor már nem is a tanárt figyeltük, hanem téged, aki elsuttogott kommentárjaiddal, halk megjegyzéseiddel előrevetítetted azt a szellemi attitűdöt, ami későbbi egész munkásságodat jellemezte: a kíméletlen de találó, megalapozott kritikát, amit a sziporkázó humorérzéked tett még nyomatékosabbá s élvezhetőbbé. Veled kuncogtuk tehát végig azokat az éveket, amelyek megalapozták későbbi barátságunkat is.

Az egyetemet követően utaink egy ideig elváltak, hiszen te – kisebb kitérővel – a színházat választottad hivatásodnak, mitöbb: életformádnak. Dramaturgként nyilván megtaláltad magad abban a számunkra furcsa világban, amely egy definíció szerint nem is földi színtér, de menedék, a csodák világa, amelyben királynő lehetsz, császár és szolga, bohóc és kurtizán. Amelyben meghalhatsz s újjászülethetsz.[1] Amelyben az öröm és a bánat gyakran egy és ugyanaz.

És valószínű, hogy akkor, amikor 1995-ben ismét összefutottak az utaink, hiszen – immár az irodalomtudományok doktoraként te is az Újvidéki Rádióhoz szegődtél, amolyan néptanítónak, aki a művelődési rovat vezetője, s a rádió vitriolos tollú színikritikusa lett, de eközben a színészpalántákat is okította – akkor a közben felépült belső színházadat is magaddal hoztad közénk. Azt a színházat, amelyről József Attila így írt:

…Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,

Világtalan angyalaink játszogatnak itt,

Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.

És a dráma mindig, mindig csak tragédia… [2]

 

Mi, akik szemtanúi lehettünk a vígjáték, a  dráma s a tragédia elemeivel sűrűn megtűzdelt saját  nagy produkciódnak, most, a lehulló függönnyel szembesülve, döbbenten hallgatunk. Mert a harsányságod, élcelődésed, nevetésed után a csöndedet kell megismernünk. S mennyire nem illik ez hozzád! S mennyivel harsogóbb, félelmetesebb lett immár a mi csöndünk is a tied miatt. Ezt már csak egy üveg pálinka mellett tudom elviselni.

És most biztosan tudom, hogy ezen a megjegyzésen odaát, angyaltársaiddal együtt is felnevetsz.

Öleljen keblére az Úr, Zsuzsika!

Klemm József

Klemm József búcsúzik Zsuzsától
Nt. Orosz Attila a SzRKE esperesének igei szolgálata
a gyászolók
a kriptánál

A fényképeket Hoffman Artur készítette.

*****************************************************************

Franyó által sokat emlegetett rovar …

Búcsúzunk mi is a Református Keresztyén Egyház Újvidéki Egyházközsége híveinek nevében, melynek hosszú időn át kedves és ugyanakkor kritizáló (jó értelemben) a Mikulás rénszarvasával ütköző és a gyümölcs nemes könnyeit kedvelő tagja volt.

A.B.F.R.A.

Botos Elemér, püspök

 

[1] Polgár Ernő szavainak parafrázisa

[2] József Attila: Minden rendű emberi dolgokhoz