Home Írások REFORMÁCIÓ  A  HÓDOLTSÁGI  DÉLVIDÉKEN

REFORMÁCIÓ  A  HÓDOLTSÁGI  DÉLVIDÉKEN

925

Az 1541 és 1686 között Hódoltságnak nevezett terület az Oszmán Birodalom része. A történelmi magyar haza középső részét és Horvátország és Szerbia északi részeit foglalta magába. 1456-ban a Nándorfehérvári Csata még jó időre visszaveti a török hódítást, de a 16. század elejére a déli végvári rendszert feladták, s 1521 után a védelmi vonalak északra tolódtak.

A török terjeszkedésnek nem a Magyar Királyság volt a célpontja, hanem Nyugat-Európa. A Magyar Királyságot mindössze felvonulási területnek használta volna és megfelelő politizálás mellett, feltehetően megmaradt volna ennél a pozíciónál. Megfelelő politizálásra azonban nem került sor a kettős királyválasztással megosztott magyarság részéről, ezért a török hódításnak egyre súlyosabb következményeivel kellett számolni. [1] A köznemesség a hazai összefogástól, a főrendek pedig a Német-Római Császárságtól várták a honvédelmi problémák megoldását. Nemcsak a magyarok, hanem a törökök is rosszul mérték fel a politikai lehetőségeiket – mint ahogy a Császárság és a Pápaság is –  ezért lett az ideiglenes itt tartózkodásból másfél évszázados jelenlét.

Az elfoglalt területen állandóan kb. 20.000 török katona állomásozott és 60-80.000-re tehető a civil mohamedán lakosság száma a nagyobb városokban, melyek mellett egyéb nemzetiségek is betelepültek. Ezek a városok részben keleties jelleget öltöttek és gazdagodtak, részben balkanizálódtak. A legalsó szinten megmaradt a magyar önkormányzat, felsőbb szinteken katonai közigazgatás működött, [2]  s a budai pasa volt a szultán teljhatalmú képviselője. A tisztségviselők és hivatalnokok [3]  feleltek az adózás, a jogszolgáltatás, a gazdasági és katonai tevékenységek irányításáért.

Kovács Andrea

A lakosság fizette a ház- és telekadót, a tizedet a helyi birtokosnak és a szultánnak, a folyamatosan beszedett hadiadót és emellett közmunkára bármikor kötelezhető volt. A Hódoltság összlakossága kb. 1.000.000 főre volt tehető. A török első sorban ott rabolt és hurcolt el rabszolgának magyarokat, ahol nem volt kiépített katonai közigazgatás. A Magyar Királyság magasabb szintű képviselői – rangosabb nemesek, birtokosok, egyházfők, tehetős városi polgárság – elmenekültek a Hódoltságból északi területekre, néha egész települések közösségileg, együttesen, a kisnemesek és jobbágyok viszont a szülőföldjükön maradtak. A töröknek nem állt érdekében elüldözni a lakosságot, mert anélkül a katonai diktatúra sem működött volna, ezért gazdaságilag valamennyire érdekeltté próbálta tenni a helyben maradókat  a termelésben. Számosan menekültek ugyanakkor máshonnan a Hódoltságba olyanok, akiket – pl. a hitvallásukért – a hatóságok üldöztek. A konszolidált helyzetű régiókban a mezővárosi és falusi lakosság szaporodott, ami a magyarság arányának a növekedését jelentette. Ez némiképpen magyarázza azt, hogy miért terjedt lendületesen a Reformáció ott, ahol a lutheri irány a horvátokat, a szász lakosság maradékát, a szlovénokat és vendeket különösebben nem érintette.

Csúzai templomban

A vallási helyzet sajátosan alakult ezen a vidéken. A római katolikus felekezet képviselői többnyire még a török hódítás előtt elmenekültek, így felekezetük szórvány-helyzetbe került. Hasonlóképpen döntöttek a szász városi polgárok, s emiatt az evangélikusság nem tudott meggyökerezni a hódoltsági területeken. A keresztyén vallás mellett megjelent egy másik világvallás, az iszlám, amelynek ráadásul a misszionáriusai a következő fokozatokban jelentkeztek: – ahol nem volt közigazgatás, ott fejadót szedtek a keresztyénektől, az erőszakos térítés – bár előfordult – nem volt jellemző. Ahol már működött a közigazgatás, ott a keresztyének hátrányos megkülönböztetésükre számíthattak a muzulmánokkal szemben. Ahol a muzulmán lakosság netán többségbe került, ott a maradék keresztyének választhattak, hogy vagy áttérnek a mohamedán vallásra vagy kivégzik őket vagy eladják rabszolgának. Az utóbbi fokozatig a Hódoltságban általában nem jutottak el.

A török nem becsülte semmire egyik keresztyén felekezetet sem, de a lakosság megtartása érdekében – általában pénzért – megengedte a szabad vallásgyakorlást, s a protestánsoknak valamivel jobban kedvezett, mivel a római katolikusokban az első számú közellenségének – a királyi Magyarország államhatalmi jelenlétének – a megtestesülését különböztette meg.

Kiss Endre József

A Reformáció azon az úton jutott el a Hódoltságba, amit a középkorban az előreformátorok – a bogumil népi vallásosság, kathároszok, valdensek, stb. – egyengettek, s amire az egyházi hatalom általában a kiirtásukkal válaszolt. Amit Közép-Európában a husziták fogalmaztak meg nézeteikben az angliai Wickliff János tanainak tolmácsolásával, az már jórészt egybehangzott a Reformáció főbb célkitűzéseivel. A korabeli értelmiség nagyjából azonos a papság műveltebb részével, s akárhol tanult – Krakkó, Padova, Prága, Párizs egyetemein – ha reformátorokkal nem is találkozott, szembesülnie kellett a Reformációt előkészítő humanisták munkáival és tájékozottnak kellett lennie azoknak az eretnekségeknek az ügyeiben, amelyeket az egyház üldözött. Bár a tanult emberfők társadalmi hatása legtöbbször elhanyagolható volt, az a szerepük viszont, amellyel akár a legmagasabb szintű döntéshozókat befolyásolhatták, fontos maradt.

A nép egyszerű gyermekei nem első sorban a papoktól tanultak a hitújításról, hanem a hatóságoktól, amikor kihirdették, hogy ki miért eretnek és hogyan büntetendő? De tanultak az üldözött  vándorprédikátoroktól, a hitújítás mellett döntött plébánosoktól, a kiugrott szerzetesektől, az arra járó kereskedőktől és a messze földről odaérkezett végvári katonáktól, akiknek jó része már valamelyik hitújító irányzat szerint gyakorolta a vallását. Azt, hogy a Reformáció eszméi eljutottak a széles néptömegekhez, elősegítették a korabeli vallási viszonyok, melyek szerint mindenhez – a szó szoros értelmében – vallási indoklás szükségeltetett az élet valamennyi területén. Csak annak volt esélye bármit megtenni, akinek a döntését, vállalkozását jóváhagyta az egyház, vagy igazolta a Szentírás, hogy az Isten akarata szerint történik. Ennek a különös vallási „ébredésnek” időszakában az egyszerű emberek is „szakértőkké” váltak egyes teológiai kérdésekben és úton-útfélen vitatták azokat.

A magyar Reformáció alapozását vizsgálva a 15. század elejéig kell visszanyúlnunk. 1410-ben Prágai Jeromos – Husz János későbbi mártír társa – tanít Budán, diákok pedig számosan megfordulnak a prágai egyetemen. Azokat a Bibliából vett, népszerű tanokat terjesztik, mint pl.:  Isten előtt minden ember egyenlő; valamennyien testvérek vagyunk Krisztusban; az istentisztelethez nem kellenek a díszes templomok és papi ornátusok; bárhol – háznál, kint a természetben  –  összegyülekezhetnek istentiszteletre; bárki hirdetheti az igét, akit Isten erre elküld; nem a szentek legendáiban, hanem Isten írott kijelentésében kell hinni, stb. 1415-ben a husziták ott vannak a Délvidéken, a Szerémségben és hamarosan szerte az országban, tartósan a Felvidéken és Erdélyben. 1416-ban Pécsi Tamás és Újlaki Lőrinc – volt prágai diákok – lefordítják magyarra a teljes Bibliát. [4]

Ekkor (1418) a római katolikus egyház János domonkos barátot küldi a Magyar Királyságba, hogy leszámoljon az eretnekségekkel, ami gyakorlatilag a husziták hatósági kiirtását jelenti. Megkezdődik az újhitűek menekülése Moldva irányába (1420). János barát bizonyára nem volt elég eredményes, mert 1430-ban Marchiai Jakab inkvizítor folytatja az üldözést, immár fegyveres harcok árán (1434-1439). Erdélyben huszita felkelés tör ki (1437). A bibliafordítók is Moldvába menekülnek (1439), de a fegyveres fölkelések még az 1450-es években is fellángolnak. [5]  Mátyás király jószágvesztéssel sújtja a huszitákat (1462), a Felvidékről kiveri katonai erőiket, de egy részük alkalmazást nyer saját hadseregében. A husziták megsemmisítése mégsem jár teljes sikerrel, mert a Zágrábi Zsinatnak (1467) még törvénykeznie kell az „eretnekekkel” szemben.

Az előreformátori-reformátori eszmék meggyökereztek a nép egyszerű fiai között. Ennek bizonyságai a 16. századot megelőző és az egész évszázadon végigfutó parasztfölkelések. Ezek közül egyre sem kerülhetett volna sor, a meghirdetett, vallásos ideológia nélkül. Erdélyben a már említett Budai Nagy Antal (1437) huszita mintára mozgósítja – kisnemesi vezetőkkel – a parasztságot és bibliai fogalmakkal operálva reménykednek abban, hogy Isten segítségével újításokat vezethetnek be a vallásgyakorlásban és a közéletben. 1509-ben a székelyek lázadnak fel. Közismert, hogy székely Dózsa György (1514) török ellen szervezett keresztesei „szent hadnak” tekintik magukat, akik akkor számolhatnak le sikeresen a pogány ellenséggel, ha előbb leszámolnak a török politikát eláruló és az őket az érvényesüléstől elzáró és az üdvösségüktől is megfosztani kívánó nemesekkel. [6] A Hódoltság déli részén a keresztesek Bács, Bánmonostor, Eng, Kamonc, Marót, Nagyolaszi, Pétervárad, Szalánkemén, Szávaszentdemeter, Szenternye, Titel, Újlak, Valkó, Zimony településein gyülekeztek.

Ha a „Fekete Ember” vezette lázadást nézzük (1527), vagy Karácsony Györgyét (1569), aki fegyvertelenül, puszta kézzel az imádság erejével akarja bevenni a török állásokat, s a követői között megjelenik az anabaptista irányzat, vagy a Gubecz Máté vezette horvát-szlavónországi parasztfelkeléseket (1572), a vend parasztság mozgolódását Krajnában és Stíria déli részén, egészen a székelyek újabb lázadásáig (1595), mindenütt megtaláljuk azt a vallási ideológiát, amely bizonyítja az előreformátori – reformátori eszmék elterjedtségét a széles néprétegek körében.

Jellemző, hogy a főrendek a Dózsa – féle keresztes hadjárat meghirdetését nem tartották időszerűnek, vezetést sem vállaltak benne, a kisnemesség mögött azonban ott sorakoztak a hatalomból maguknak is részt követelő, mezővárosi parasztpolgárok, vagyonosodott parasztok. A vallási motivációt és egyéni kitörési lehetőséget leszámítva, a honvédelem kérdése önmagában a parasztságot nem érdekelte különösebben, mert ez hagyományosan és illetékesség tekintetében a nemesség feladata volt. A keresztes hadat hivatalból papok toborozták, ferences szerzetesek voltak a hangadók és a papokkal együtt, kis- és köznemesek a vezetők. [7] A ferencesek tehát törvényesen váltak propagandistákká, buzdítókká, majd lázítókká: a nép fiainak panaszait és kérdéseit ui. nem kerülhették meg, mert akkor elárulták volna hivatásukat.

Kimondhatjuk, hogy Luther, Kálvin, Zwingli – a nyugati reformátorok – fellépésétől függetlenül, azt megelőzően, a maga sajátos módján bontakozott ki a magyar Reformáció, s a 15. században lerakta azokat az alapokat, amikre épülve, a 16. századi nyugati hatások és fejlemények természetesen már jelentős befolyást gyakoroltak.

A kezdeti viszonyok között nehéz eligazodnunk, nemcsak az átmeneti jellegük miatt, miszerint a különféle hitágazati hagyományok, tanok, gyakorlatok sokáig együtt élnek egymás mellett és a szerepük régiónként változó, hanem azért is, mert a „huszita” –jelzőt a kevés írásos forrás gyűjtőfogalomként használja. Hasonlóan ahhoz, ahogy korábban mindenkit, aki az egyházzal szembe fordult vagy elhagyta, azt egyformán „eretneknek”, „hitehagyottnak” bélyegezték. Még Luthert is – első elítélésekor – „huszita eretneknek” minősítették. S mivel a huszitáknak a két nagy ágazaton kívül – táboriták és kelyhesek – még tucatnyi irányzatuk volt, igen nehéz pontosan megállapítani, hogy egy adott időszakban ki, hová tartozott? Hasonlóképpen az 1520-as évektől gyűjtőfogalommal minden hitújítót „lutheránusnak” neveznek, s ezért nem könnyű visszakövetkeztetni, hogy a vizsgált reformátorok valójában milyen gyökerekkel rendelkeznek vagy mikor csatlakoztak újabb irányzathoz?

A Hódoltságban a főúri pártfogók között említhetjük a Batthiányakat és Ostffyakat Vas Vármegyében,  br. Ungnád Jánost (1493-1564) Varasd főkapitányát, akinek a nyomdájában legalább 18 protestáns munka jelenhetett meg. Ő azzal a céllal is támogatta a hitújítást, hogy a török protestánssá térítésével rendezzék a közéleti helyzetet. 1557-ben az uralkodóhoz fordult, hogy támogassa ebbéli szándékában, de csupán azt érte el, hogy – mint eretneket – jószágvesztésre és száműzetésre ítélték. [8] A stafétabotot Zrínyi György (1549-1603) – a szigetvári hős fia – vette át tőle, aki befogadta a hitéért üldözött Bucsics Mihály evangélikus lelkipásztort és az egyházmegye vezetését bízta rá. A Muraközben ekkor már római katolikus papok és szerzetesek nem voltak. Csáktornyán a nyomdát protestáns művek nyomtatásának engedte át. [9]  A patrónusok közé tartozott a gr. Erdődyek nemzetségéből Simon, valamint  és Erdődy Péter horvát bán. Rajtuk kívül a támogatók közé sorolhatjuk még az Auersperg-, Czobor-, Esterházy-, Kollonich-, Lichtenstein-, Révay-családokat. [10]

A Reformáció terjedésére utal az, hogy 1508-ban a zengi, 1527-ben a zágrábi, 1531-ben a fiumei nyomdát tiltják be protestáns művek nyomtatása miatt és az 1520-as években törvénnyel büntetik a lutheránus könyvek olvasását. [11]

A Tolnai Iskola jelentős reformációs központ. Alapítása Tövisi (Muceius) Mátyás tolnai lelkipásztor nevéhez fűződik, aki Wittenbergben készült fel szolgálatára  és részt vett az első protestánsnak mondott Erdődi Zsinaton (1554). Kálmáncsai és vörösmarti szolgálata mellett ugyanitt tanított és prédikált Eszéki (Zigerius) Imre, illír származású tolnai tanító, majd helyi lelkipásztor, aki az oktatást magasabb szintre emelte (1549).

Itt munkálkodik a magyar Reformáció egyik legeredetibb személyisége: Sztárai Mihály. (+1575) Ott van a mohácsi csatában a sárospataki birtokos udvari papjaként. 1528-tól protestáns, Baranyában 120 gyülekezetet alapít az énekkel, zenével, drámával, katekézissel kiegészített igehirdetésével. Háromszor várja halálos ítéletét, de mindig kiszabadul. Laskón baranyai esperes, majd püspök. Tolnán is szolgál és megfordul Gyulán, Pápán, Sopronban és Sárospatakon, ahol az evangélikus esperes tisztét tölti be.

A hőskorszak helyi reformátorai között említsük meg Abádi (Dinper) Benedek nevét, akinek szegedi templomi és iskolai szolgálatát a helyi török pasa személyesen kísérte figyelemmel és aki feltehetően Baranyában is működött.

Szólnunk kell a hazai Reformáció legtudósabb bajnokáról: Szegedi Kis István (Szeged, 1505 – Ráckeve 1572) református püspökről, aki az itthoni és külföldi tanulmányait követően gyakran szenvedett fogságot, üldöztetést. Alföldi településeken prédikált, Tolnán rektorként tanított, s 1554-től Laskón lelkipásztor, majd baranyai püspök. Munkáit még életében és halála után a nyugati kiadók is többször megjelentették.

A feltehetően Kopácsról származó, ferences szerzetesből reformátorrá lett Kopácsi István elnököl az Erdődi Zsinaton. A társaival együtt ő vezeti a hitújítás pártolásának útjára a legjelentősebb felvidéki birtokost, Perényi Gábort, aki lutheránus marad. Kopácsi azonban a helvét irányt hirdeti, ezért elhagyja a Perényi-birtokot, a biztos egzisztenciáját, s csupán a felekezeti szigor enyhülésével tér vissza. A Tarcali Zsinaton (1561) kirobbanó predestinációs vitában irányítja a szolgatársainak gondolkodását. Kiveszi részét a pataki Kollégium színvonalának emeléséért vállalt munkából. A Gömör-Kishonti Református egyházmegye espereseként fejezi be pályafutását.

A horvátok között Consul Stefan (1521-1568) a protetsáns tanok terjesztője, a „szlovén reformáció atyjaként” pedig Primus Truber (1508-1586) kismartoni evangélikus lelkipásztort emlegetik. Erdődy Simon, Frangepán Ferenc, Brodarics István, Bánffy János nádor az 1533-34-ben írt leveleikben arról számolnak be, hogy a régióban a pápai tekintély megsemmisült, a papság döntő része a lutheránus eszmék híve, s a protestantizmus tekintélyének növekedése fenyegető a római katolicizmusra nézve: „… Luther követői majdnem az egész országot elborították.” (Brodarics, 1533.)  [12]  Ugyanakkor Dudics András (1533-1589) tinnini püspök megnősül és protestánssá lesz és a „magyar Kálvinnal” a Debrecenben prédikáló Méliusz Juhász Péterrel vált levelet. Mark Anton de Dominis zenggi püspök pedig Kálvin utódjával – Béza Tódorral – kerül közeli kapcsolatba, majd az üldözések elől német földre menekül. [13]

Szlavóniából a római katolikusok elmenekülnek, s a század közepén (1554) protestáns egyházkerület alakul. A 16. századi viszonyokra utaló forrás Felső-Baranyában 79 gyülekezetet tart nyilván. Alsó-Baranyában, s a Valkói Egyházmegyében ezeken a településeken vannak református gyülekezetek: Bányaluka, Baranyavár, Bellye, Besence, Csatár, Csúza, Dalmad, Daróc, Decs, Dobronok, Dubicz, Eszék, Ete, Gyüd, Karancs, Kisharsány, Kopács, Kórógy, Kő, Kölgyes, Kölked, Laskafalva, Lippó, Mányok, Mohács, Monostor, Nagyharsány, Oroszi, Petri, Rétfalu, Sellye, Siklós, Szabóc, Szentgyörgy, Szentlászló, Szepse, Szerőce, Szőlőske, Tamási, Tordafalva, Újfalu, Váralja, Varatka, Várkony, Veresmart.

1565-ben Draskovics György zágrábi püspök még megpróbálja visszafelé fordítani a történelem kerekét azzal, hogy a protestánsoknak tiltja a földbirtok-szerzést és hivatali alkalmazásukat, de már nem jár sikerrel. Baranyában összesen 124 egyházközség működik. [14] A Hercegszőlősi Kánonok (1576) egyházi törvényei teljességgel kiépült, a feladatait kiforrottan ellátó egyházszervezetről tanúskodnak. A Dunamelléki Református Egyházkerület történetének kezdetét jelző Hercegszőlősi Zsinat 40 lelkipásztor részvételével elhatárolja magát a lutheránus és unitárius felekezetektől, egyházalkotmányát kálvini szellemben fogalmazza, az egyházfegyelmet Kálvin szerint gyakorolja. Egyházai a Dunamelléki Egyházkerülethez tartoznak, aminek azonban a súlypontja akkor Dél-Baranyában van. A Zsinatot az a reformátorokhoz sorolható Veresmarti Illés (+1589) vezeti le, aki laskói és hercegszőlősi lelkipásztor, alsóbaranyai esperes és 1572-től a Dunamellki Református Egyházkerület püspöke.

A horvát határőrvidék városaiban – Bihács, Károlyváros, Petrinja, Varasd, Kapronca – ugyancsak protestáns prédikátorok végzik szolgálataikat. [15]

Tevékenységük és a többi reformátor társuk szolgálatai nyomán mindhárom országrészben a lakosság 80-90 %-a protestáns lett. Mindössze tucatnyi városban maradt miséző római katolikus templom. A 16. század végén a kb. 4.000.000 fős lakosságból 3.500.000 fő kb. 6.000 protestáns gyülekezetben gyakorolta vallását.

Ahogy a másik két országrészben, úgy a Hódoltságban is a hitében megújuló lakosság az egyedül kegyelemből, hit által való megigazulást, legfelsőbb tekintélynek Isten írott kijelentését a Szentírást és Jézus Krisztus egyedül üdvözítő váltságát fogadta el Isten nagyobb dicsőségére. Döntése nyomán ráadásképpen a megújított „magyar vallással” a társadalmi haladás legkorszerűbb irányát választhatta és a három részre szakadt ország lelki, hitvalló közösségével a megvalósuló nemzeti egység ígéretére mutatott.

Csúza, 2017. március 25.

Kiss Endre József

Kiss Endre József, Kettős Attila, Sója Bálint, Kovács Andrea, Varga György

[1] Csohány János: A XI. századi református egyház és a török. In: Tanulmányok és szövegek a magyarországi Református Egyház XVI. századi történetéből. Bp. 1973. 893-901.

[2] A nahijéket szandzsákok, azokat pedig a vilajetek tömörítették.

[3] Szandzsákbég, kádi, defterdár, pasa.

[4] Ennek az ún. Huszita Bibliának a részletei 1466-os másolatban maradtak fenn a Bécsi-, az Apor-, és a Müncheni Kódexekben. A Biblia 66 könyvéből 22-t tartalmaznak, közöttük 3 apokrifus könyvet.

[5] Ebben az időben (1457) születik Báthori László ugyancsak teljes magyar bibliafordítása, amely Mátyás király híres corvinái között kapott helyet, de egészében elveszett, részletei sem maradtak az utókorra.

[6] A keresztesek körében azt a hiedelmet erősítették, hogy aki a szent hadban mártírhalált hal, annak nemcsak a bűnei bocsáttatnak meg, hanem elnyeri az örök üdvösséget.

[7] A háború utáni évtizedek marxista történetírása átültette a köztudatba azt, hogy a parasztfelkelésekkel saját osztályelmélete igazolható és ezért, amíg a gazdasági, szociális körülményeket jobban hangsúlyozta, addig a vallási motivációt, valamint a papok, szerzetesek, kisnemesek részvételét szinte teljesen elhallgatta.

[8] Tarczay Erzsébet: A reformáció Horvát-Szlavónországban. = Theologiai Szemle 1929. 195-287. 208.

[9] Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon. Gondolat Hvk. Bp. 1985. 41-42.

[10] A későbbiekben római katolikus hitvédőként ismert családok közül a jó részük a 16. század első felében még protestáns.

[11] Tarczay E. Id. m. 207, 215.

[12] Uo. 250.

[13] Uo. 225.

[14] Debreczeni Ember Pál: A magyarországi és erdélyi református egyház története. Ford. Botos Péter. Sárospatak, 2009. 489-491.

[15] Tarczay E. Id. m. 263.