Home Írások Mit szoktál csinálni, ha egyedül maradsz?

Mit szoktál csinálni, ha egyedül maradsz?

155

De teljesen egyedül.

Igazság helyett már csak pózokat keresünk. Felteszed a fülest, dübörög a basszus a füledben, de valahogy nem köt le még a kedvenc dalod sem, ahogy végig pörgeted a Facebook-od: nyaralási képek innen, valaki új lányt talált ott, amott az leugrott a haverokkal a strandra. Like dömping. Eleresztesz egy sóhajt. Talán még mosolyogsz is. Kívülről nézed magad, és épp úgy tűnik, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. Ugye? Csak mondjuk jó lenne, ha a haverod megmondaná végre, hogy akkor van-e kedve délután leugrani a Balatonhoz. Elvégre már vagy öt perce a válaszára vársz. Nem? Anya hozzád szól, hogy mosogatni kéne. Kicsit ideges leszel. “Jó, mindjárt!” – mondod, aztán persze meg sem moccansz. Apa megkér, hogy segíts a kertben. Fáradtan felnyögsz, hogy “Nem lehet később?” Aztán pedig pár perce szó volt róla, hogy most irány a templom, lelki szemeid előtt pedig felsejlett az a régi, megszokott kép a végeláthatatlanul hosszú prédikációkról, amik hétről hétre tök ugyanolyannak tűnnek, és amúgy is legfeljebb annyira emlékszel az egészből, hogy a pad melyik részére szállt le az a légy, amit az egész istentisztelet alatt próbáltál elhessegetni. És most itt vagy, és valami más. Látod? Észrevetted? Érzed? Vagy mit csinálsz most? Épp most. Ütemesen jár a lábad a pad alatt. Unottan nézel magad elé. Vagy mereszted a szemed a sötétben, közben pedig ösztönösen keresed a fényt. A fáklya lángjába bámulsz. Esetleg elvakarsz egy szúnyogcsípést a lábadon.

Vagy épp rám nézel.

De figyelsz is? Biztos vagy benne, hogy rám figyelsz?

És meg tudnád mondani, hogy miért csinálod?

És mi van, ha azt mondom, hogy hagyd abba? — Mi lenne, ha most inkább egy kicsit körbe néznél? Keresd meg a sarkot, ami a legjobban tetszik! — Megvan? – És mi tetszik benne?

Amúgy volt már olyan máskor is, hogy így néztél körbe itt?

Ezzel a sötétséggel szerettük volna egy kicsit új megvilágításba helyezni a dolgokat. 

A reformáció ötszázadik évfordulóját ünnepeljük idén. Egy félezer éves vallás több mint százéves templomának kőfalai vesznek körbe. A ti templomotok: a tiétek az arannyal hímzett vörös bársonytól kezdve egészen a karzat utolsó porszeméig, a torony harangjaitól a legkisebb orgonasípig, az Úr asztalától a rajta díszelgő virágig. Kézzel fogható történelem, vagy épp nosztalgia, sőt, ez-az pedig alig a múlt héten került be ide. Körbejárhatod, megnézheted, megérintheted. Miért ne?

És akkor ez már templom? Mármint szerinted egy templomra lehet úgy gondolni, mint mondjuk valami receptféleségre? Fogd a hozzávalókat: a lépcsőt tedd a torony tövébe, a lelkészt a szószékre, hetente egyszer töltsd meg emberrel, a 469. dicsérettel tálaljuk és – voilá. Nem is olyan nehéz.

Csak hogy ugye most itt vagy, és valami tényleg más.

És most az is a cél, hogy más legyen.

Kicsit hunyd be a szemed. De tényleg! Szorítsd össze a szemhéjaidat! Ne akarj látni, csak észre venni! És érezni. De főleg érezni.

Templomot tulajdonképpen lehet csinálni aranyhímzésből, faragott fából, kőfalakból. De ha meg is van mind, ha összeszedtél mindent a recepthez a bevásárló listáról (- Bibliától az orgonáig, énekeskönyvtől a párnákig -) azzal még mindig nem tettél semmit. Ez mind csak díszlet valami nagy, végzetes darabhoz, amihez nincs szövegkönyv, aminél nem tudod, ki a rendező, és ahol beláthatatlan a nézőtér a rád sütő reflektorfényektől.

De ez tulajdonképpen mindegy. Elhanyagolható kis részlet.

Szóval, közelítsük meg inkább máshogy.

Valójában három összetevős a képlet. Ez a három összetevő pedig most is itt van, de csukott szemmel talán könnyebb felismerni.

Ez a három dolog pedig nem körbejárható, nem látható, nem érinthető. Csak van.

És kell is.

Az első Isten. A ti templomotok az Ő háza. Ő pedig itt van közöttünk. Ez az év minden napjában, minden percében, minden másodpercében megmásíthatatlanul igaz marad.

És akkor másodikként itt vagy te. Illetve benned a lélek, amit elhoztál magaddal. Ott az a pici nyomás mellkas tájon, és az áramló gondolataid folyama, és a milliónyi apró darab, ami lényegében téged egésszé tesz.

És végül az a valami, amit akkor érzel, mikor ide eljössz és leülsz azok közé, akik között ülsz is. Régi ismerősök. Sőt talán valakivel még szóba sem álltál, pedig ott ül előtted mióta! Párszor végig szaladt a tekinteted a hátán. Mi lenne, ha végre hozzá szólnál? Mondjuk, kérdezd meg, ő miért van itt. Vagy, ha már itt tartunk, te miért vagy itt? Mert anya mondta, hogy indulás, vagy itt is akarsz lenni? Akarsz-e innen vinni valamit? Tudod-e, hogy mi az, amit adni akarunk? Akarsz-e valakivel itt találkozni? Vársz konkrétan valamire, vagy csak úgy kivársz, szép csendben, míg a lelkész az ámenhez ér?

Ezekre a kérdésekre jobb tudni a választ. És ezekről a válaszokról beszélni kell. Ötszáz évnyi múltra nem pusztán emlékezni lehet – de építkezni rá. A falak közt kavargó múltból keletkezett például ez a pillanat, ez az icipici most, és innen megyünk tovább, ebből lesz a következő ötszáz év. És az azutáni. És az azutáni. Meg az azutáni is.

A ti templomotok: nem az arannyal hímzett vörös bársony és a karzat utolsó porszeme, nem a torony harangjai és a legkisebb orgonasíp, nem az Úr asztala és nem az azon díszelgő virág.

A ti templomotok: Isten és te és az is, aki ott melletted ül. Meg, aki a melletted lévő mellett ül. Meg, aki mögötted talált magának helyet. Meg az is, aki ott a szemközt lévő padsorban.

A ti templomotok: legyen kapu. Egy kapu, amin átlépve belecsöppentek egy kevesek által járt világba. Egy kapu, amin bementek, kijöttök, és amint át hoztok és visztek is ezt-azt.

Márminthogy a ti templomotok legyen egy nyitott kapu. Ami mindig vár, ami mindig hív, ami megóv, ahol megóvnak, és amit óvni kell. Ez a kapu Isten felé nyílik. És feléd is. És mások felé. Tegnap is, ma is, holnap is. Örökké.

Mit szoktál csinálni, ha egyedül maradsz?

Vagy hát szerinted egyedül hagyunk, ha egyszer eljöttél közénk?

Anna Császár-Biró