Home Írások Halotti beszéd Emese katedrálisa felett

Halotti beszéd Emese katedrálisa felett

120

Apostolok cselekedetei 9:15-16
A Nagy Úristen soron kívül haza szólította Emesét, a sírig és a síron túl örökre szeretett feleségemet, gyermekeim anyját, a testvéreteket, mindnyájótok Emeséjét, akik most itt vagytok, mert ismertétek, mert jutott nektek akárcsak egy perc a ragyogásából.
Ti most mindnyájan irigyeljetek, mert a Nagy Úristen annyira szeretett engem, hogy rám bízta Emesét az elmúlt harminc évre. Én vagyok a kiváltságos, akinek a legtöbb jutott a ragyogásából, a szerelméből-szeretetéből, amiből nektek csak morzsák jutottak.
Azokat a morzsákat is mindig irigyeltem tőletek.
Irigyeljetek, mert én tudok legtöbbet Róla meg az Úristen.
Irigyeljetek, én vagyok a kiváltságos, mert lehet itt pár mondat – a ravatala mellett – megépíteni szavakból szerelmünk Tádzs Mahalját, jertek hát lássátok és csodáljátok a szent titkot, amit ajándékozott Őbenne, Emesében minékünk a Nagy Úristen.
A Nagy Úristen hozzánk való szeretetének szent titka itt van a felolvasott igében: Választott edényem Ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé.
Emese élet-igéjét halljátok.
Itt álljunk meg mindjárt, mert csak a bennfentes keresztyének értik ezt, mit jelent az életige ajándéka. Lásd, egy mondat a szentírásból, amit nem te választottál, hanem a Nagy Úristen adta neked. Egyféle beteljesedő orákulum, ami mentén végső soron megtörténik veled az életed, minden bajod és gyönyörűséged. Ekörül a beteljesedő ige-orákulum körül rendeződik el és ragyog fel a bizonyosságod az Úristen végtelen gazdag jóságáról.
Emesének volt-van életigéje: Választott edényem Ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé.

És akkor most álljunk meg ismét, két lényeges gondolatra:

1. A katedrálisokat a régiek mindig valami szent ereklye köré építettek, hosszú éveken át (kölni dóm: 600 év).
A református ember szent ereklyéje az életige. Tudják, reformáció! 500 év! Ha valaki nem tudná, mi az, nézzen körbe itt, a kiállításon, a templomban, amit Emese nem azért szervezett ide, hogy ravatalának méltó díszlete legyen.
Az életigével – az életige köré épít meg téged a Nagy Építőmester, a Mi Urunk szent katedrálisává hosszú-hosszú évek munkájával.
Emese nem hivalkodott az életigéjével, közös harminc évünk alatt négy-öt alkalommal váltottunk szót róla, hogy igen, ő is kiváltságos, mert nem tudja hogyan lesz, de ezt adta neki a Nagy Úristen beteljesedő orákulumként.
És ahogy az évek egyre gyorsabban hagytak cserben bennünket, mind kevesebb morzsája maradt az esélynek – a sátáni erők megnyomorító praktikájából – hogy az Úr nagy ígérete valósággá legyen: Választott edényem Ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé.
2. Valamelyik nagynevű író magvas gondolata: A régieknek meggyőződéseik voltak és katedrálisokat építettek, nekünk csak véleményeink vannak, abból nem is építünk katedrálisokat.
Azt szeretném megmutatni én, az elfogult társa Emesének, hogy a Nagy Úristen, aki életigét adott néki, fel is építette a keserves évek alatt szent katedrálisává Emese életét. Katedrális élet az Övé.

Ezért álljon itt Császár-Biróné Bóka Emese Ildikó, református lelkipásztor asszony katedrális életének rövid históriája:

Egy nagyon pici baranyai faluba, Bürüsre vitték haza a szigetvári kórház szülészetéről, a lelkész család tíz közül harmadik gyermekét, Emesét.
A nagyszülőket Felvidékről meg Erdélyből, a Délvidéken át hozta az édes hazát tépő vihar. A nadrágszíjban két kézigránát: „te is megdöglesz, te kutya, ha bántod a családomat”.
A szülők pár éve Budapestről költöztek le, a családban ötvenhatos „kegyelmes urak” (már, aki érti ezt a kifejezést: életben maradt halálra ítéltek) – egy család, akit évtizedekre megbélyegzett az édes haza, kiszorított a centrális terekből, mert veszélyesek.
És akkor lassan, ahogy az évek múltak, a centrális terek kezdtek elhajolni a periféria felé. Akik Emesét ki akarták tiltani a Kárpát-medence összes templomából gazdáik utasítására, korábban nem féltek leülni a „megbélyegzett család” asztalához, keresve az Úristen kegyelmes voltáról biztosabb tudást. Az ország és a tőlünk akkor még elrekesztett Európa odament az asztal köré, mert igazából ott volt Európa.
E ház nevelte. Csodálod-e, hogy a román határőrök tizenhárom évesen leszállították a vonatról Emesét, mert bibliákat csempészett az ottani magyar reformátusoknak a hátizsákjában? Bandukolhatott a vasúti töltésen gyerekként a semmi közepén. Világéletében a szíve mélyén titokban hippi maradt.
Ez a szív ma is dobog egy 55 éves férfi mellkasában, aki nem tudja, mekkora ajándékot kapott, de igen meg fog lepődni a családja, amikor a most kezdődött második életében majd lassan ő is hippivé lesz.
Mire hozzám eljutott 1987. október 22-én, egy gyönyörű, finom-suhanású lány – teológus lány – volt. Egy kicsit hippi. Szerelmünk harmadik hetén egy villamos megállóban elkezdtem egy mondatot, az Úristen meg közbe szólt: „Ő a tiéd.” Annyira megdöbbentem ettől, hogy lányos zavaromban a mondat végére megkértem a kezét, pedig esküszöm, a mondat elején eszemben se volt. Szakrális pillanat a katedrálisunk építésében, mert az Úr az Úr. Ő csak valami annyit mondott, rá jellemző módon, hogy: HÁT PERSZE.

Palástja ráterítve a koporsójára.

Ki elég bátor, hogy felvegye a vállára ezt a palástot, mint Illését Elizeus?
Eljött velem a magyar centrális térből a perifériára, az igazi magyar térbe, Dél-Somogyba. Hogy-hogyan nem, a csoda működött. Az asztalunk köré gyűlt Európa és a magyarlét színe-java. Teológusok tucatszám határon innét és túlról is adták egymásnak a kilincset, pedig 200 kilométerre volt a legközelebbi teológia. Politikusok a magyar és az európai porondról, országgyűlési képviselők, művészek, gyülekezeti csoportok ecetera-ecetera. Ennél is fontosabb a templomok szívdobbanása. Én a prédikációimban odatettem szívem-lelkem, Ő meg csak énekelni kezdett. A kettő együtt működött, de egy kicsit jobban az ő hangjának csendülése… Féltucat teológus, tucatnyi református gimnazista ötven év teljes csendje után a kiszáradt gyülekezetek zöldellő palántái. A péntek esti asztaltársaságainkra emberek ötven-hetven kilométereket utaztak. Mondhattam én okos dolgokat a világról, az Úr csodáiról, az asztaltársaságokat mégis az Emese kis semmiségei tették élő csodává.
Azok fogják érteni miről beszélek, akik eljönnek a házunkhoz a temetés után és megnézik a kertünket. Én robotoltam vele – elég jó lett – de amitől igazi lett, azt a három virágot mindig ő tette bele. Sohasem mérnöki precizitással, hanem csak úgy, de mindig éppen a helyére – HÁT PERSZE. A kert tele van girbegurba, szegényes bontott téglajárdákkal, ezek a meditáció, a gondolkodás, a dicsőítés lélekösvényei a családi kápolnánk körül, mert nekünk akkor is van hol dicsérni az Urat, mert ez Emese, ő mondta, hogy ez legyen, ne egyszerűen járda.
Dél-Somogy tündér-tájain történtek velünk a csodák, ott volt Európa, ám a viharfelhők alatt kitört a Délszláv háború, hogy a kábítószer útvonalak ellenőrzésére a CIA rátegye a kezét, nemzeteket ugrasztott egymás torkának.
Mit tudtunk mi akkor erről? Jobb napokat látott kimerült emberek és családok menekültek hozzánk a háború poklából, akiknek égett a házuk, a semmibe zuhantak.
Egyetlen ház volt Magyarországon, az após parókiája, amelyik segített némelyeket elkapni a zuhanók közül, fedelet, kenyeret, legalább egy szobát az üres parókiákban, családi házakban. Kimenekíteni a menekülteket a menekült kaszárnyák borzalmából.
A testvérei oroszlánrészt vittek a Délvidéki Református Menekült Misszió munkájából, Európa egészéből érző szívű emberek kamionszám küldték segítségként a félpár szaros gumicsizmákat meg a szakadt gatyát. Persze ez képletes, voltak valódi értékes segítségek, csak nem az, amiből segíteni tudtunk. A gatyákat pénzre kellett váltani, azt meg rezsi költségre és kajára sok száz menekült magyar ember számára. Ez csak annyira volt legális tevékenység, mint bibliát csempészni Erdélybe.
Az egész sok ország gyülekezeteit hatalmas erővel megmozgató gyűjtési folyamat pici cserépvirágja az a pont, ahol a haszontalan kacatokat pénzre váltod. Ki hozta össze a legnagyobb bevételt hozó pályákat? Emese. HÁT PERSZE. Európa keresztyénjei belefeszültek a feladatba, Ő meg három mozdulattal megoldotta, többre nem is ért rá, mert elkezdtek születni gyerekeink.
Természetesen a család mindezért megkapta méltó jutalmát a megaláztatásból, az állami pénzeket a munkában csak tébláboló Ökumenikus Szeretetszolgálatba, mint a nemzetbiztonsági szolgálat – máig – fiókszervezetébe csatornázták be, nekünk csak a bírósági meghurcoltatások jutottak, mert se régente, se ma nem a szolgálat, hanem az Úristen megbízottjai vagyunk, akik nem beszervezettek, hanem életige megbízottak.

Ki volna elég bátor vállára tenni a koporsóról a palástot, hogy kétszeres lélekkel fogjon neki?!

Felsorolni is képtelenség. Emese társ volt három kőtemplom felépítésében. Senki, hangsúlyozom, senki nem alapított annyi iskolát és szociális intézményt, tizenhetet, és állított fel tíz új prédikáló széket. Ám ezek csak számok. Azt lásd, mi berúgtuk az ajtót, betettük a lábunkat a résbe, és előre küldtük Emesét, mert Ő a szívekbe jutott be, három kis semmiséggel. HÁT PERSZE.
Halásztelken a csepel-szigeti – rossz amcsi filmek iskoláinak megfelelő – gettó-iskolában ki volna közületek képes zsoltárt énekeltetni 150 tinédzser-bandita diákkal úgy, hogy valóban hang jöjjön ki a torkokon és mozogjanak a szájak, majd teológusnak jelentkezzenek ifjú életek. Meg a zenekar, amivel végigturnézták a fél országot, tátott szájjal hallgatták veretes nevű nagyhírű református iskolák az egyetlen nem egyháziból lett új iskola fergeteges egyházi muzsikáját. Dühöngve tiltakozott ellene, hogy vallástanárnak kényszerítsem, bement a húsdarálóba és úgy jött ki, hogy élete legjobb története, szinte megszállottja lett.
Kevésbé szerette az Igazgató tanácsok-gyűlések-értekezletek garmadáját, a szükség úgy hozta, hát tette ezt a dolgot is. Egyházjogból és oktatásjogból, számviteli törvényből pallérozottabb volt bármelyik profinál. A világ legegyedülállóbb munkájában volt a legmegbízhatóbb hozzáértő, mikor is egy egyházmegyei lelkészértekezleten egy témában szót kért, mint az értekezlet alkotó tagja, a sötét tahó szolgálatos esperes közölte, hogy érdeklődő feleségnek nem ad szót. Lelkészi mivoltában alázta meg. Szállóigénké vált: „Ő csak egy érdeklődő feleség”.

Az Úr meg azt mondja: Választott edényem Ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé.

Életünk egy minősített pillanata volt, mikor egy polgári bálnak nevezett alkalommal az ötletgazda, egyik legkedvesebb munkatársunk, halálos ágyán feküdt, a szervei sorban leálltak, az orvosok ideje lejárt, már odaát volt. A bál elején imádságra kértem a félkeresztyén társaságot, hegyeket mozgatott meg az ima, a csoda csak kiválasztott kegyelmes pillanatokban hordoz ekkora szakralitást, éreztük a teremben. Később beazonosítottuk az időpontot, Eszter asszonyt akkor engedte vissza az Úr még öt évre. Ezért is kértem mindenkit imádságra Lellemese Facebook oldalán, hátha kegyelmes lesz az Úr.
Nem ez adatott.
Adatott viszont valami egészen más, egy nagyobb csoda, ami megengedte látni-érteni-szívcsordulásig, hogy hű az Úristen és az Ő nagy életige-orákulum ígérete beteljesedően igaz és ámen. Ezt akarom megosztani veletek Emese koporsója felett gyönyörű bizonyságul.
Emesének mindig voltak magántitkai, magáncsodák: a Bikács Csokonyában, a babócsai nárciszos, a meseerdő barcsi ősborókás, a tököli Dunapart, a szentkút Babodon – álom helyek. Emberek tolókocsikban, kalligráfusok, könyvgyűjtő Pozsonyban, rajzfilm rajzoló, basszusgitáros két autista gyerekkel…
A Facebook-ja az ellenségem volt, a hátát láttam órákon át. „Oda menekül, mert mindent elvettek tőle, amiben embernek élhette meg magát” – gondoltam. A hely, ahol az emberek nem a kulturális közmunka kegyelemkenyeresét látják benne, aki kiegészítésként vécét pucol a Balaton leglerohadtabb illegális magánpanziójában a családja kenyeréért.
Kértem az imádságukat – a Facebookra nyomorodott életekét.

És akkor elkezdett történni a csoda, már megint, HÁT PERSZE.

Eleinte egy pár, aztán pár tucat, aztán százával, aztán ez első ezer, aztán sorra tovább az újabb ezresek, aztán a gyerekeim oldalain is, aztán mind több országból, százas és ezres számokban, aztán angol nyelvű honlapokon, és csak dőltek az együttérzés minőségi mondatai az ismerőseitől, akik mind visszatérő kifejezésként használták a „lényének ragyogása” kifejezést imádságukban, tehát ismerték.
Na nem, Jani nem használta, Jani azt írta „Részvétem”. Janinál ez ugyan azt jelenti. Jani az a huszonéves niklai cigányfickó, akit Emese tanított írni, negyven másik felnőtt cigány között. Senki más nem merte betenni a lábát közéjük. HÁT PERSZE. Egy hippi ehhez is elég vagány. Abban az évben nem kacsahát, hanem kacsa volt karácsonykor az asztalunkon, egy sok börtönt megjárt cigány-ember a sajátjai közül adta. HÁT PERSZE. Számosan az árulóvá lett lelkész barátok közül is visszatértek egy imára.
Nem ez a lényeg, hogy árulók, hanem hogy az Úr csodásan működik, az életigéje melynek csődje lett számomra a már nem sietősen felemelkedő mentőhelikopter keltette szél, elkezdett felfényleni, de ne rohanjunk ennyire előre, először nézzük magát az igét: Választott edényem Ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé.
Eredendően az Úr közvetlen üzenete egy látomásban Anániáshoz, aki azt mondja, hogy: Uram, ez a Pál apostol, akihez küldesz, a Krisztus legnagyobb ellensége, ne már, hát ez engem kinyír!”, erre hangzik el a Mi Urunk válasza: Választott edényem Ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé.
Csakhogy az üzenet folytatódik, (mindig alaposan figyelj rá, mindig a teljes üzenet a fontos, nem csak azt, amit te akarsz hallani), „Én pedig meg fogom mutatni neki mennyit kell szenvednie az én nevemért”, és most konkrétumokat fogok mondani, nem egy általános sirámot.

A „halottról vagy jót vagy semmit” szól a rossz magyar fordítása egy latin közmondásnak. A valódi fordítás úgy hangzik: halottról vagy az igazat, vagy semmit!

Emeséről vagy az igazat, vagy semmit. Emese halott, tehát nem beszélhetünk mellé.
Beszéljünk a szenvedésről.

Elég bátor lennél felvenni azt a palástot?!

Az első hat egyházi megtámadtatás emberi butaság volt, tőlünk féltették az egyházat, tévedésből pánikoló úrhatnám egyházi figurák. A veszélyérzetük jogos volt, de nem tőlünk kellett volna félniük, hanem azoktól, akik a Balkáni háborút csinálták. Azoknak a honimegbízottjaitól, leendő utódjaiktól.
Az első hat egyházi kivégző osztag visszafordult dolgavégezetlen. Ezek voltak az első karaktergyilkos pergőtüzek ellenünk.
Hegedűs püspök a rendszerváltás balesete volt, a hálózat benne és az apósomban vállalt kockázatot a rendszerváltás látszatának fenntartása érdekében.
Aztán gyorsan visszarendeződtek az egyházi dolgok is, előkerültek a régi és új megbízható és utasítható emberek, akik igazodnak a frakciófegyelemhez, vagyis béresek és nem pásztorok.
Ahogy az egyik öreg kálomista mondta az egyik gyülekezetünkből: „Tiszteletes úr, maguk után már csak béresek jöttek, pásztor többet nem volt.”
Tehát, három hónapra rá, hogy Eszter asszony visszajött odaátról, kaptunk egy elképesztő üzenetet a mai emberminisztertől és a mai főpüspöktől, akik akkor még kisebb fiúk voltak, „nekünk Halásztelken végünk, el kell mennünk onnan, mindegy hova, a palástunkat megtarthatjuk”. Mindezt a terrorháza kuratóriumán át üzenték (nomen est omen). Ezek megőrültek és minek üzengetnek mindkettőnél ott a telefonszámom, ha valami bajuk van!
Két hónap múlva megérkezett a hetedik kivégzőosztag. Pásztorok vagyunk nem béresek, az Úr rángatott ide bennünket szent meghívással már megint csak, épp egy embermagasságú sittkupac tövében jelölte ki a jövendőnket, nem igazán tetszett, de az Úr az Úr. Aztán az iskolát épp oly csodaként adta, mint Emesét.
Csak ő ereszthet el anélkül, hogy megtagadnánk csodáit, ő meg nem szólt, hogy visszavonta csodáit, bár csak mehettünk volna, vagy lett volna valami kompromisszum. Ám az Úr hűségében nincs kompromisszum.
Máig le nem zárt, csak szőnyeg alá söpört ügy.
Ám a béresek ármányaiba belehalt születése napján Kamilla, ötödik gyermekünk, Emese szíve alatt. Volt másolatunk a levélből, amit a püspök a belügyminiszternek írt, feljelent pénzmosás gyanújával. Az ember itt ül ma, aki elhozta a minisztériumból, ecetera-ecetera.
Nagy tisztelettel emlékezem meg azokról a magas egyházi méltóságokról, akik pásztorként, kálomista nyakkal, visszavonultak tisztségeikből, hitet téve ezzel az Úristen nagy neve és pásztor voltunk mellett. Életük legszentebb szolgálatát függesztették fel az Úr iránti hűségből nem vállalva közösséget a kezdődő béres időkkel.
Világossá vált számunkra az ármány, itt valami nagyon nagy szemfényvesztés folyik, ezért és mert nem tetszett, hogy az egyházunkat a vezetés teljes asszisztálása mellett a vesztes oldalra sodorja az új európaiságunk, megállapodtunk horvátországi magyar református barátainkkal, a közös folytatásban. Magyar református a magyar reformátussal. Repatriáltuk az elszakított reformátusokat. Addig is, amíg észhez térnek a magyarországi tiszteletes urak, nyissunk teret az Úr csodáinak.
Ettől kezdve már nem volt érvényben a palástos álkönyörület, a mindenáron való elhallgattatásunkra szólt az utasítás a béreseké lett egykori pásztorok számára.
Ám a csodákat folytatta az Úr. Akkora intézményhálót kaptunk ajándékba az Úrtól egy-két év alatt, mint az összes többi egyház szociális intézményei együtt véve. Tehát nem igaz, hogy azok az évek nem alkalmasak az Úr nagy nevének magasztalására.
Na jó megkaptuk, de mit kezdjünk velük? A tábla cserétől még semmi sem lesz református.
Beküldtük Emesét. Hisztizett, tiltakozott, aztán ment ajtóról ajtóra, szívtől szívig, ahogy csak Ő tudta, HÁT PERSZE.
Lettek gyülekezetek, ahol énekelhetett, imádkozhatott, dicsérhette az Úr nagy nevét, kóborló papokból tizennyolcat bízott rá az Úr, hogy részesei és tanúi legyenek a csodának, és az Úr nevét a népek elé vigyék. Rá bízta az Úr, az érdeklődő feleségre.
Újabb öt esztendő, míg a barátainkat meggyőzték – illetékes helyről – hogy vége lesz minden politikai obstrukciónak, de csak nélkülünk.
Újra számkivetettek lettünk, kiszorítva a centrális terekből.
Ment is nekik, az adminisztráció az biztosan ment, még néhány hónapig. Aztán a kétharmadossá lett illetékesek elbántak velük az egyházi törvényt – testre szabva – ellenük hozták, rájuk borították az intézmény rendszert, az Úr valódi csodáját. 500 éves reformációs múlt ahhoz nem elég, hogy történelmi egyháznak minősíttessenek Magyarországon a határon túlra szakadt magyar reformátusok a keresztyén nemzeti kétharmad szerint! Magánemberként kaphatsz állampolgárságot, de egyházként be ne tedd a lábad.
Annyi azért történt, hogy a politika paradigmát változtatott az egyházpolitikájában és a béres egyházakat kitömte intézményekkel és pénzzel.
Gondolod, hogy az új paradigmára adtak volna utasítást a politikusoknak a gazdáik, ha mi béresek vagyunk, és nem kényszerítik ki belőlük a paradigma váltást az Úr körülöttünk történő csodái?
Az Úristen nagy neve áldassék érte, hogy adott eszközöket a lelkek irányába az egyházaknak. Nem álmodtunk hiába.
De amit az Úristen – pontosan tessék érteni – velünk kezdett el 1999-ben – ugyanolyan pontos utasításban, ahogy Emesét nekem adta, az mára végig söpört az országon és elért Szőlősgyörök új evangélikus iskolájáig. A történelemkönyvek nem jegyzik fel, hogy minden – ezen a módon átadott – intézmény az országban azért van, mert Emese pásztora az Úrnak, nem bérese.
Velünk kapcsolatban meg a béres testvérek Kárpát-medence szerte terjesztették ki a fenyegetést: aki velünk együtt működik, annak leveszik a palástját.
Igen kevesek merték fogadni a köszönésünket, okultak a statuált példánkból.
Újvidéknek református pásztora van, nem bérese.
Befogadott minket, meg is kapja a magáét.
Nem időzök el a jogon kívüli palást levételi kisérleteknél.
Az egyházból kikényszerített karanténunk már nem volt elég, a megrendelők más eszközökhöz nyúltak. Időzhetnénk a megfélemlítő házkutatásoknál, a kilakoltatásoknál, az újlenyomat vételeknél, a legfőbb ügyészség kiemelt és katonai ügyek osztályának nyolc és fél évig tartó eredménytelen nyomozásánál, a bírósági pereknél, a strasbourgi pernél, melynél regnáló és volt (minden oldali) miniszterek szárnyai perzselődtek volna, ha a haza igazságügyminiszterének (Emese kollégiumi szobatársának volt szerelme) beadványát nem dobja vissza a bíróság az ötödik évben(!), mint formailag alkalmatlant(!). (Gondolj a dologról, amit akarsz.)
A szárnyaik helyett égett a házunk, mint a fáklya, Újvidék pásztorának püspökké szentelésén, mert ez nem szerepelt a jóváhagyók jóváhagyásában etcetera-etcetera, ezek a látható részek. A fedésben folytatott ügyekről csak másodkéz információink voltak-vannak bőségesen, a tőlünk való rettegés és röhejes nemzet-féltés méreteiről.

Kicsoda elég bátor, hogy a letett palástot a vállára vegye a koporsóról!?
Ne tedd barátom, csak ha az Úr mondja!

Összegezve, a Kárpátok magyarsága közben elveszített másfélmillió magyart, akik kenyérért kerestek új hazát. Míg az egyházak kaptak sokszáz intézményt, másik egymillió református megtagadta az egyházát, tehát valami nem működik.
Bennünket, meg azokat, akik befogadtak minket, elhallgattattak (és lehallgattak) minden módon és minden áron.
A felirat a koporsón egyszerre hálaadás és egyszerre protestálás: Emese lelkipásztor mindörökre.
Béres testvérek, tényleg elhittétek, hogy ez a dolog működni fog Emese szíve nélkül, Emese lényének ragyogása nélkül? Elég csak lekopírozni és becsatornázni, a gátjaitok közé terelni a csodát?
Sírtunk eleget miattatok, béres testvérek, várva, hogy eljön a nap amikor megkövetitek az eklézsiát azért, amit tettetek és akkor újra egy asztalnál ülünk, a mi közös Gazdánk asztalánál, pásztorok a pásztorokkal, és ott lesz újra Magyarország és ott lesz valóban Európa. Még a ravatalához se mertetek eljönni.
Tíz évbe telt, megtudnunk hogyan jutottatok arra az ismert biblikus döntésre „inkább egy vesszen el, mint a nép”. Magunktól nem jöttünk volna rá, segítettek a „hírek suttogói”, miért féltettétek Emesétől a hazát, ebben vélvén jó pásztornak magatokat.
És a halála napjával úgy volt, hogy mindent elveszítettünk, az élet-igéje üresen tér vissza az Úrhoz, mégse épülhetett katedrális élet.
Ez a legrohadtabb halál, mert az Úristen fordult el tőle ígéret-orákuluma ellenére, ha nem válik valósággá, megtört az Úr hozzánk való hűsége. Akkor elvesztünk.

És akkor az Úristen megengedte látnom, hogy a titkos világában Emesének mennyi-mennyi imádság születik, újra működik az Úr csodája, mennyi hitvallás a Facebookon!
Évek csetelésének girbe-gurba, szánalmas bontott téglajárdáit az Úristen templommá szentelte.
Száz templom száz év alatt talán versenyre kelhet vele.

Ettől minden világos lett: az Úristen az Úr és szava nem tér vissza üresen, az Úristen nem fordult el végképp, megvolt a szenvedés, de Emese választott edényként Krisztus Urunk nevét még egyszer a pogányok, a királyok és izráel fiai elé vitte, nem nagy veretes prédikációkban, hanem csak úgy ahogy szokta, szívtől szívig az egyetlen helyen, ahol még ragyoghatott, a Facebookon.
Szokás szerint megint meglepett. A Facebookon épített titkos katedrálist az Úrnak haláltusájában.

Ahogy őt magát a mi Urunk megépítette szent katedrálisává, felragyogott az életige. A beteljesedő orákulum ígérete valósággá lett.
Nem az az érték a lelkipásztori létben, hogy teveled mi van, hanem hogy valahogy, akárhogy az emberek közül sokak kezdjenek el beszélni – akár egy fohászban – az Úrral, és legyen az az ő beszélgetésükké, mert reformátusok vagyunk és nem állhatunk papként az emberek és az Isten közé, mert csak útban lennénk. A mi szerepünk csak annyi, hogy elkezdődjék ez a beszélgetés.
Emese ez volt a te utolsó nagy csodád az Úrtól.
Sok ezer fohász harminchét országból, Ausztrália kivételével a többi kontinensről, sokezer pillanat, mikor Emese az Úr nagy nevét a népek elé vitte, még egyszer. Hát ez lett az a nagy összeesküvés, aminek leleplezésére nyolc szolgálat volt hivatott Kamilla halálától Emese haláláig tizenkét gyötrelmes éven át. Mégsem voltak képesek megakadályozni, mert az Úr megmutatta dicsőségét az imádkozók Facebook katedrálisában.
Erre szólt az életige orákulumában tett ígérete, nem másra, nem kikönyörgött „még öt évre”.
Fájdalmas és gyönyörűséges és ámen.
Urunk hűségének eme különös módját engedte meglátni az Úr szerelmes feleségemben az utolsó órákban.
Hirdetem nektek teljes bizonyossággal: Az Úr szava nem tért vissza üresen, Emese az Úr nagy nevét a népek elé vitte. Márpedig, ha ebben az ígéretében hűséges lett az Úristen, akkor minden igaz és ámen.
Ez a katedrális nem fog dacolni a századokkal, csak három napos csoda, imádkozó emberek ezreivel.
Krisztus Urunknak elég volt a három nap.
Ez a mi Tádzs Mahalunk, szerelmünk monumentje, még ennél is több, az Úr temploma.
Bárcsak ne lett volna még szüksége Emesére a mi Mennyei Atyánknak, hogy így soron kívül hazarendelte a mennyei hazába.
Bárcsak ragyoghatna még itt közöttünk, de szíve mostantól másban dobog.
A végén még megmentett három embert. HÁT PERSZE.
Szívetekben őrizzétek.
Tőletek elvette, de tőlem nem, mert nekem örökre adta ott a villamos megállóban.
Az Úr adta, az Úr hazahívta, áldassék az Úr nagy neve.
Emese áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg téged.
Világosítsa meg az Úr az ő orcáját terajtad és könyörüljön rajtad.
Ragyogtassa rád orcáját az Úr és adjon néked békességet.
Ámen

Csak még egy szó a „harangok lázadásáról”: Látrány, Dél-Somogy, Baranya és a Csepel-sziget, Újvidék, Piros harangjai megtörték a frakciófegyelmet és Emeséért szólnak, vagy negyven harang.
Él még 500 év után is a reformáció pislákoló lángja, vannak még pásztorok.
Illés idejében is meghagyott hétezer igazat az Úr, HÁT PERSZE.
Áldassék az Úr nagy neve.

***

Temetés után a negyedik napon dolgaink intézése közben még két kis koborló későn jövő koszorút vittünk a temetőbe a legnagyobb lányommal.
Azt mondta: azon gondolkoztam honnan tudta mindenki, hogy milyen volt anya, nem is ismerték, mégis minden koszorú annyira hozzávaló.
Percek múltán meg azt, a végén anya tuti leszedné a koszorúkról a használható dolgokat és adventi koszorút csinálna belőlük.
Tudod mi az advent – kérdeztem.
Várakozás – mondta.
Nem. Eljövetel.
Beleírod – kérdezte.

A sír összes koszorúja adventi koszorúvá lett ott helyben.