Home Írások Reformáció 500. évfordulója – Piros 2017. 09. 09.

Reformáció 500. évfordulója – Piros 2017. 09. 09.

81

Kedves Testvérek!

Néhány szóban megpróbálom elmondani, hogy mit is ünneplünk mi, amikor azt mondjuk, hogy a reformáció ötszáz éves évfordulója.

            György Antal, valamikori decsi lelkipásztor, írt egy kis könyvecskét gyermekek számára az egyház történetéről, s tőle tanultam egy nagyon szemléletes képet, hadd mondjam el.

Veszek egy kalapot. Hát ma már nem nagyon divat kalapot hordani, de mondjuk, hogy van egy szép kalapom. Rátűzök egy-két szép szalagot akkor már olyan lesz, mint a vőfélyeknek a kalapja kidíszítve, aztán leteszem a székre, s véletlenül ráülök, akkor összelapul. Aztán odanézek, ejnye, gyorsan el kell tüntetni, ráteszek még két könyvet, erre még jobban összelapul. Mikor előveszem ezt a nyomorult kalapot, összelapulva, szalagok fityegnek rajta, s akkor kezembe veszem, s azt mondom, hogy hát ez nem ilyen volt! Leveszem róla a rátűzött szalagokat, belenyúlok a kezemmel, kisimogatom, s megint olyan lesz, mint amilyen régen volt. A formáját visszakapta. Re-formáltam, Vissza-alakítottam.

Hát ez volt a lényege annak a mozgalomnak, amelyiknek egy jellegzetes állomása volt, most ötszáz éve, amikor a lánglelkű reformátor, egyébként Ágoston-rendi katolikus szerzetes, bizonyos Martin Luther wittenbergi professzor, megfogalmazott kilencvenöt tételt, kilencvenöt pontot, hogy mi az amiben az egyház már nagyon eltért attól amit Jézus Krisztus tanított, s amit a tanítványok, s az első keresztyén gyülekezetek éltek. Vissza kell alakítani, meg kell jobbítani az egyházat. Hát semmiképpen nem arról van szó, hogy egy új vallást alapítani.

Gárdonyi Géza írja az Egri csillagok című regényében, hogy két atyafi találkozik, és akkor megkérdezi az egyik a másikat, hogy: „pápista kend, vagy újhitű?”.  Abban az időben, tizenhatodik században új hitnek mondták azt, ami igazából a régi volt, igazából egyáltalán nem volt új. Mert már ezerötszáz évvel az előtt Jézus Krisztus, a tizenkét apostol, tizenkét tanítvány, s az első keresztyén gyülekezetek próbáltak megélni valamit, amit így hívunk, hogy Jézus Krisztus Egyháza, vagy így hívunk, hogy a Keresztyén Egyház. Csak az idők során ez sok mindenben eltorzult, s azokat a torzulásokat kellett valahogyan visszaigazítani.

Mi volt a mérce? Hát egyetlen egy hiteles mércéje volt, Krisztus tanításának, az apostolok tanításának, ami az Istennek az igéjében le van írva, s elő kell venni, kézbe kell venni, s akkor mindjárt meglátjuk, hogy igazából hol is tartunk.

No, de had mondjam azt, hogy nem Lutherrel és nem ötszáz évvel ezelőtt kezdődött az egyháznak a visszaalakító, visszaformáló, reformáló mozgalma, voltak előzők, úgynevezett elő-reformátorok, egy kicsit úgy gondoltam, hogy róluk is kell emlékezni, amikor emlékezünk. Ma világszerte nagyon sokan emlegetik Luthernek meg Kálvinnak, a nagy reformátoroknak a nevét, de talán kedveset beszélünk arról a francia kereskedőről, bizonyos Vald Péterről, (vagy Valdes, vagy Waldo), akit egyszer csak megérintett valami. Azt mondta, hogy nem jól van ez így, hogy az egyház, meg én is a pénzét, a vagyonért dolgozunk, hogy minél több legyen, hogy minél nagyobb vagyonra tegyek szert, én eladom, szétosztom a vagyonom, s csak Istent akarom szolgálni. Ebből indult el az a mozgalom, aminek mind a mai napig Olaszországban találhatunk követőit, a valdens egyház, Vald Péternek a követői, akik az egyszerű keresztyén hitnek, keresztény gyakorlatnak a képviselői, de Vald Péter 1140-ben született, 1218-ban halt meg, tehát jó háromszáz évvel Luther előtt. Vagy emlékszem egy másik névre, sőt nem csak egy nevet kell említenem, hanem egy egész mozgalmat, ez a keresztény egyházon belül a szerzetesrendeknek volt a mozgalma, s az egyik legjellegzetesebb, mind a mai napig élő mozgalom: a Ferences-szerzetesrend. Azt hiszem, hogy közismert sokfelé annak a Ferences-szerzetesnek a neve, hogy Böjthe Csaba, aki mint egyszerű székely paraszt legény elindul azért, hogy a legnyomorultabbakat, a kidobott, árva, kitaszított gyermekeket segítse és gyűjtse őket össze meggyőződéséből, hitéből, hogy ez a Krisztus parancsa, s ezt többször el is mondja. Na, de honnan indult el? Ez is csak egy gazdag kereskedő család Firenzében, Olaszországban mind a mai napig ott lehet találni egy bizonyos kis városkában, Assisiben. Ott van annak a szerzetesnek az emléke, aki megint csak nagy gazdagságban, nagy vagyonban nőtt fel, Bernardone Péter, az apja gazdag selyemkereskedő. Minden kényelmet megad a fiának, elkényeztetett gyerek. De egyszer csak úgy érzi, de nem csak érzi hanem hall egy égi hangot, hogy neked nem ez a feladatod, neked az a feladatod, hogy az én egyházamat építsd vissza. S akkor lát egy rom templomot, s azt mondja, hogy ez az, Krisztusnak az egyháza romokban van, de rájön, hogy nemcsak az az épület van romokban, hanem maga az egyház is megromlott sok mindentől, főként a vagyon gyűjtéstől, az ízes előkelő papi uraságoknak a pompájától és főképpen a római püspöktől a pápától. Elmegy a pápához Rómába .A pápa így fogadja:  – Nézz körül, látod?  Én Szent Péternek az utódja vagyok, én már nem mondhatom azt, hogy aranyam és ezüstöm nincs, mint annak idején Péter apostol mondja az ékes kapuk koldusának – amire Ferenc azt mondja, hogy – de hát már nem is mondhatod egy sántának, hogy kelj fel és járj, nem is tudod meggyógyítani, nincs meg már azaz erő, a hitnek az ereje.

Megint csak évszámot mondok, 1226-ben halt meg Assisi Ferenc. De mondhatnék egy angolt: John Wyckliff, azaz Wyckliff János. Ő is a tizenharmadik – tizennegyedik században élt. Fontosnak tartja kézbe venni a szentírást és a szentíráshoz igazítani az egyháznak a tanításait.

Vagy mondok egy közismertebb nevet, Husz János, Csehországban. Ez a Husz János neki több magyar vonatkozása is van, mert többek között a követői, akiket üldöznek, menekülnek ide is kerülnek bácskába, cseh atyafiak Erdélybe, Moldovába, s megint csak fontosnak tartanak valamit, a szent íráshoz vissza. Kelyheseknek hívják őket, azért mert azt mondják, hogy az Úr vacsoráját Krisztus úgy rendelte, hogy vette a kenyeret és adta kelyhet és azt mondta, igyatok ebből mindnyájan. Az egyháznak a gyakorlata pedig már az, hogy a mise liturgiával a papok isznak a kehelyből, a híveknek csak az ostyát osztják. Két szín alatt, kenyérrel és borral, fontos, legyen mindenki egy, mindenki legyen testvér, egyforma, ne legyen különbség klerikus (?) és laikus, pap és hívő között. Nem értik meg a tanítását, eretnekségnek tartják, s megidézik a konstanzi zsinatra ahol az akkori német római császár, éppen magyar király Zsigmond, aki megígéri, hogy bántatlanul jöhet el, megvédheti magát és bántatlanul távozhat. Letartóztatják, megölik, s máglyán elégetik a holt testét és hamvait szétszórják.

De  a mozgalmat nem tudták elfojtani, mind a mai napig létezik úgynevezett Cseh Morva Testvér Egyház, Csehországban Husz Jánosnak a követőiből, megint csak egy magyar vonatkozás, hogy volt egy időszak amikor innen Magyarországról mentek Morvaországba lelkipásztorok, hogy az ottaniakat pásztorolják, s Magyarországra jöttek cseh atyafiak, megtanulták a nyelvet,  pásztorolták az itteni gyülekezetet. Én magam is ismeretem Hájek Jánost, mai Horvátországban Karancson, aki szintén valahonnan innen Bácskából, egy cseh családból került a dél-baranyai református gyülekezet lelkipásztori szolgálatába.

Miért emlegetem ezeket a neveket? Azért, mert mivel rajtuk keresztül az Úr Isten munkálkodott, s készítette elő, azt, hogy végül már nem lehetett elfojtani, nem lehetett betiltani, nem lehetett elüldözni, nem lehetett máglyára vinni, vagy mint Wyckliff Jánosnak kiásták a sírját, s a holt testét égették el máglyán, hogy szétszórják a Temzébe, hogy ne legyen még sírja, síremléke se. Nem lehetett, mert Isten lelke erősebb volt, s amikor ez a lélek végig folyt Európán akkor elindult egy olyan mozgalom, amely oda vezetett, hogy vissza gyökerekhez, vissza a forráshoz, vissza-alakítani, re-formálni a Krisztus egyházát. Amelyik eltorzult, sok mindent magába vett, amit Krisztus nem tanított.

Reformátoroknak egyik alap igazsága volt, amit hirdettek: sola scriptura – egyedül a Szentírás, az a mi a hitet meghatározza, s ezért nagyon fontosnak tartották, hogy a szentírás kerüljön az embereknek a kezébe. Vald Péter a bibliának, talán nem az egészet, de sok fejezetét lefordította provanszál nyelvre, az volt az ő anyanyelve, ez az Olaszország Franciaország határán élő népcsoport a Provance-iak különös nyelvjárással beszélnek, fontos, hogy az ottaniak értsék, mi van a szentírásban. Wyckliff odahat, hogy az egész bibliát fordítsák le angol nyelvre. Az ő korában Anglia uralkodói és az uralkodó réteg normannok. A normannok franciául beszéltek, s úgy nézett ki, hogy az angol nyelv már kivész, kihal, de az, hogy a bibliát lefordították angol nyelvre, ez indíttatást adott arra, hogy ezt a nyelvet meg kell menteni.

Mondhatnék magyar példát. Károli Gáspár bibliája mind a mai napig kezünkbe van, ha időnként egy-egy már érthetetlen szót újra kell értelmezni, újra kell fordítani, de mégis ez az alap, azaz első teljes Szentírás. De már a husziták lefordították a bibliának egyes részeit magyar nyelvre. A huszita biblia töredékei ismertek, és voltak a Ferences-rendek, az se véletlen, hogy Magyarországon a reformáció első hirdetői Ferences-szerzetesek volt, Sztárai Mihály Baranyának reformátora a Dráva mentén százhúsz gyülekezetet alapít, magyar és horvát ajkú gyülekezeteket, amik mind a mai napig megvannak. Vagy Dévai Bíró Mátyás, második nagy reformátor, szintén Ferences-szerzetesként kezdte az életét és a szolgálatot.

Végül had idézzem Illyés Gyulát, nagy költőnknek van egy csodálatos, hatalmas, erős költeménye, az a címe, hogy a Reformáció genfi emlékműve előtt, – nem tudom, ki ismeri? –  ebben írja, hogy „Hiszed e, hogy lenne ilyen vagy olyan magyarság, ha nincs Kálvin? Én nem hiszem”. Mind a mai napig népeknek a kultúráját erősítette meg, termékenyítette meg a hitnek azt a módját, amelyik minél egyszerűbb, de minél közvetlenebb kapcsolatba kerüljön Jézus Krisztussal, nem kell közvetítő, vagy közbenjáró, te közvetlenül megszólíthatod az Uradat, Istenedet, szólhatsz, beszélhetsz, imádkozhatsz hozzá és Ő a szentíráson keresztül válaszol, irányítja az életedet. Nem kell más közben járó, nem kell aki a bűnbocsánatot közvetíti, mert egyedül a hited az ami megtart és egyedül Jézus Krisztus az akiben van a mi üdvösségünk. Ez a mi reformátori örökségünk, vigyázzunk rá. Európában nagy veszély fenyegeti magát a keresztyénséget, de azt látjuk, hogy Istennek a lelke munkálkodik, és ha arra gondolok, hogy kelet-Ázsiában, koreaiak tömegével tértek meg keresztyén hitre vagy Afrikában nagy küzdelem van az iszlám és a keresztyénség között, de a keresztyénség ereje ott van, mártírhalált vállalnak a hitükért emberek tucatjai.

 De ez a hit erős és élő és ez tartott meg évszázadokon keresztül és tartson meg bennünket mind a mai napig, és ezt kívánom, nem csak kívánom, imádkozom érte, s amíg lehet, hirdetem amíg megadatik, tanúságot teszek róla, életemet rátettem, szolgáltam évtizedeken keresztül, s ezt a hitet megtartottam, s szeretném azt mondani legyen mindnyájunknak közös hite  Jézus Krisztusban, az egyetlen megváltóban, Isten egyszülött fiában, akié az egyház. Ő az egyház fundamentuma, énekeltük az előbb. A szentigére épül fel, lelki temploma egyedül a szentírás az a mi a hitünknek irányadója lehet. S ahogy őseink annakidején fontosnak tartották, hogy ezt a tiszta hitet adják tovább gyerekeiknek, unokáiknak, mi későbbi unokák adjuk tovább. Legyen további száz évekre hit, megtartó erő: hitvallásban, nemzet tudatban, kultúrában, ehhez segítsen minket az Úr Isten, ezt kívánom.

Bóka András János

Elhangzott 2017. 09. 09. Piroson a Református Keresztyén Egyház Pirosi Egyházközségének szervezésében tartott ReFormáció 500 ünnepségen.