Home Írások Ünnep-e a katolikusoknak a reformáció?

Ünnep-e a katolikusoknak a reformáció?

24

De még mennyire! Feltéve, ha értjük, mit jelent katolikusnak lenni, mi a reformáció és mit jelent ünnepelni.

Ma ünneplik rengetegen világszerte a reformációnak nevezett valami félezredik évfordulóját, ám néhányan azt próbálják elhitetni, hogy a keresztényeknek nincs mit ünnepelniük. Ha tisztázzuk a címben szereplő fogalmakat, kiderülhet, miért téves az ellenünneplősdi.

Kik a katolikusok?

Élnek e világban számosan, akik önmagukat a katolikus egyházhoz tartozónak szeretnék tudni, épp csak annak egyetemességét, tanítását és lelkületét elutasítják, megtagadják. Egy jelentős ilyen tévirányzat képviselőinek nagyjából a Tridenti (Trentói, Trienti) Zsinat környékén elakadt a teológiai látásmódja. Hol máshol, mint az egyházszakadást katolikus részről előidéző ellenreformáció időszakánál… Károsnak tartják a II. Vatikáni Zsinat kapukat táró, megújulásra hívó tanítását, aggiornamento-ját, sőt, ott rúgnak a pápába, ahol tudnak. Eretnek, sátán, Soros-bérenc, szabadkőműves, ellenpápa, antikrisztus – ami belefér. No, nekik semmi ünnepelnivalójuk nincs a reformáció kapcsán.

Az igazi katolikusok, akik Krisztus egyházához tartoznak, a katolikus tanítást annak élő valóságában követik, tettekre váltják, Krisztus földi helytartójának vezetésével építik Isten országát – ők nyugodtan, tiszta szívvel, felszabadult lélekkel ünnepelhetnek október 31-én.

Mi a reformáció?

Merthogy a reformáció nem az elszakadásról, hanem a megújulásról szól. Nem a megosztás lelkéről, hanem a Szentlélek működéséről. Aki alapszinten érdeklődik az egyháztörténelem iránt, tudhatja (a többiek pedig rácsodálkozhatnak), hogy 1517. október 31-én (vagy legalábbis annak környékén) nem történt semmiféle szakadás. Helyette felszabadító, megújulási folyamatot elindító cselekedet történt: annak a 95 pontnak a nyilvánosság elé tárása, amelyek ellene mondtak az adott kor korrupt, pénzért üdvösséget kínáló egyházi gyakorlatának.

Az, hogy ebből torzsalkodás, majd szakadás, tévtanítások elterjedése, protestantizmus lett, egy összetett, többrésztvevős, önkritikát és valós párbeszédet nélkülöző folyamat, amelyben jelentős része volt az akkori katolikus egyházi vezetésnek is. A protestantizmus nem egyenlő a reformációval, ahogy a katolikus szentmisét kárhozatos bálványimádásnak nevezőkre is ráfér némi önreformáció.

Az a reformáció, amit minden keresztény közösen ünnepelhet, nem 500 éve kezdődött – a katolikus egyházon belül számtalan “kis reformáció” zajlott le 1517 előtt is, ahogy a II. Vatikáni Zsinat is sajátos értelemben belső reformációként értelmezhető. Nem véletlen, hogy a református Balog Zoltán az evangélikus Fabiny Tamás is 2000 éves alapokra vezeti vissza hitét, nem 500 évre. Ezért hivatkoztam a felvezető mondatokban “valami”-ként a reformációra. Merthogy nem egyetlen eseményre, hanem egy egész életünket átható szellemiségre érdemes gondolnunk, amelyre akár folyamatként, akár motivációként is tekinthetünk.

Ahogy a SZEMlélek munkatársa, Gundel Takács Gábor szokott fogalmazni: a reformáció arról szól, hogy szabad gondolkodni, szabad kérdezni, ne legyen kötelező mindent bólogatva, átgondolás nélkül elfogadni csak azért, mert “fentről” valakik azt mondták.

Kedves emlékként őrzöm a jelenleg miniszterként dolgozó egykori lelkésszel Rómában folytatott négyszemközti beszélgetésünket. Egy katolikus miséről távoztunk mindketten (Orbán Viktor és felesége is ott volt, de akkor nem kormányfőként), Szent II. János Pál pápa temetésének előestéjén. Balog Zoltán egy kérdésemre válaszul azt találta mondani, azért jött el, mert a lengyel származású egyházfő valahogy az ő lelki vezetője is volt, sajátos értelemben a “reformátusok pápájaként” tekint rá.

Akinek a reformáció megosztottságot, elszakítottságot jelent, ne ünnepeljen, mert ez nem is méltó az ünneplésre. De én még nem találkoztam olyan protestánssal, aki abban élte volna meg a reformáció lényegét, hogy egy nagy fityiszt mutatunk a katolikusoknak. Sajnos ilyesféle tévképzet él számos katolikus fejében, amit ideje lenne kiigazítani. Ha máskor nem, hát az 500. évforduló alkalmával illő volna ezt a falat ledönteni.

Mit jelent az ünneplés?

Ó, hát ezt mindenki tudja! Nem? Összejövünk, félretesszük minden bánatunkat, torta, gyertya, zene, tánc… A reformációt nem egészen így ünnepeljük. Senki nem ünnepelheti így őszintén.

A reformációt kétféle fejtartással lehet rosszul kezelni: lógó orral, vagy fennhordott orral. Az egyik hozzáállás csak a rosszat látja az egészben, s a létező sebek, elszakítottság, bűnök és hibák sorozata miatt képtelen Isten működését felfedezni a történelem utóbbi félezer évében. A másik, “éntudomjól” aspektus szintén tisztában van a hibákkal, de azokat nyilván mások, “a másik” követte el. Ő szakadt el tőlem – majd ha visszatér, beszélhetünk a folytatásról. Lesz szíves megtérni, abbahagyni a tévelygést. Én itt várom, az atyai házban, idősebb testvérként, Isten “jó” gyermekeként. Egy bizonyos szentírási történet nem feltétlenül arra utal, hogy ez helyes hozzáállás lenne.

A reformáció a szembenézni képes keresztények ünnepe. Azoké, akik képesek meglátni a kegyelmet, de nem tekintenek el a sebektől, a hibáktól, bűnöktől. Akik nem tartják magukat másoknál felsőbbrendű kereszténynek, hanem minden testvérükkel közösen igyekeznek az atyai házba. A reformáció nem ünnep a tökéleteseknek, ünnep lehet viszont minden esendő Krisztus-követőnek. A szembenézés pedig előre tekintést is jelent. Nem dobhatjuk ki a múltat, sőt, fontos tanulnunk belőle, de a reformáció a haladásról, a folyamatos megújulásról, igenis a tökéletességre való törekvésről szól.

Kedves katolikus testvéreim: ünnepeljük így, bátran, önkritikusan a reformációt! Ecclesia semper reformanda, vagyis az egyházban szükség van a szüntelen megújulásra.

Gégény István

forrás: http://szemlelek.blog.hu/2017/10/31/unnep-e_a_katolikusoknak_a_reformacio