Home Írások Tisztelgés a HARCOSTÁRS emlékezete előtt

Tisztelgés a HARCOSTÁRS emlékezete előtt

260
Bellai Zoltán

Nagytiszteletű Bellai Zoltán lelkipásztor urat nem volt könnyű szeretni.
Az én szívemben volt helye mindig.
Elmegyek a temetésére.
Pedig nem jött el se a feleségem sem az apósom temetésére, mindkettőn ott lett volna a helye, mint lelkésznek a lelkészek temetésén, és ő ezt tudta (csak hát a pártfegyelem…).
Bellai Zoltán sohasem értett a francia pengéhez, ő világ életében bárddal harcolt. Ezt általában nem jól tolerálták a környezetében élők. Én ezért is kedveltem, na persze kellő távolságból.
A rá való emlékezésem mélysége több mint egy emberöltő, leszámítva az utolsó évtizedet mikor már nem találkoztunk a rajtam lévő honi egyházi átok miatt.

Zoltán portréja szívdobbanásnyi emlékképekből áll össze nálam. Nem is csak az ő arca, hanem az emberöltőnk szívdobbanása.
Az első kép az ifjú esperesé, akinél gyülekezeti gyakorlaton voltam – kicsit lábalatt. Elfoglaltságot keresve magamnak a két hétre a parókia és a hivatalok, meg a padlás soha ki nem nyitott zugaiba fúrtam magam bele kincset keresni. Zoltán tűrte. Átrendeztem néhány dolgot és a kincsek számolatlanul bukkantak elő, könyvek a XVII – XVIII századból, elrejtett cserkész zászló, világháborús cukorsegély több zsákkal meg mogyorókrém stb. Zoltán fellelkesült és ifjú esperesként behívatott három lelkészt a megye három távoli sarkából, hogy szekrényeket cipeljenek fel a templom toronyszobájába, ahova majd az irattárat én átpakolom. Soha nem fogta fel, hogy miért dühöngtek a papok…
Igazi somogyi gyerek volt, neki az egyház is egy családi kaláka volt. Naná, hogy a szülőfaluja parókiája lett a megye konferencia központja, ha megsértették Csurgón, csinált egy ’ellen gimnáziumot’ Kaposváron
Második kép, esztendő múltával a Csokonyai templom, az esküvőnk, ő adott össze bennünket.
Harmadik kép, néhány mozaik kocka a ’konfliktusainkról’:
• Aztán főnök lett és át ült az asztal túloldalára, a lelkészértekezletek hangvétele eldurvult kicsit. Mégis mindenről beszéltünk, nem a folyosón, hanem ott bent. Csak később, már a Duna-melléken értettem meg, hogy ez mekkora dolog volt, ott aztán már a folyosón sem. Ott abban a kussolásban ért véget a reformáció.
• Egy este felhívtam a posta falán lévő kurblis telefonról, a Barcsiak templomot akarnak építeni, leordította a fejemet, hogy a saját parókiájukat sem képesek kifesteni, mit akarnak! A következő vasárnapra kívül belül ki volt festve a parókia, pedig nem tudtak a telefonbeszélgetésünkről. Huszonöt éve áll a templom. Zoltán volt a ráció, az Úr arra használta, hogy megmutassa, Ő nagyobb a rációnál.
• Hollandiába indultunk több hetes képzésre egy busznyian Somogyból lelkészek és gyülekezeti munkások. Az indulás ideje után egy jó háromnegyed órával, még mindig nem kerültek elő a csoportvezetők az esperesi irodából. Eligazítást tartott nekik, mivel én és egy másik kolléga is a buszon vagyunk, hogyan szigeteljenek e bennünket… Miért kellett óvni tőlünk bárkit is, vagy kitől jött az utasítás valójában a rendszerváltás utáni évben? Ki utasíthatta őt, hogy utasítson? Meddig jöttek még utasítások, amiket végre kellett hajtania? Voltak-e ilyenek egyáltalán? Érdektelen… Határon innen és túl így megy ez máig…
• Egyházmegyei állványt kerített a templomok sok évtized utáni felújításához. Fel lehetett iratkozni a sorba. Hosszú volt a lista, inkább kerítettem egy másik állványt. Nem nagyon örült neki. Ezek gyönyörű hősi pénztelen idők voltak.
• Kálmáncsán a presbiterek lelkére beszélt egy órán át, többe került a benzin, mint amennyi a fizetésem volt odajárni. Az egyházadót gondolta felemelni 300 forintról 350-re. Persze akkor is a saját feje után ment, senkivel semmit nem egyeztetett. Harmadszor szegezte nekik a kérdést a szokásos modorában az évtizedek óta üres lepusztult parókia egyik szobájában – na tegyék már föl a kezüket és szavazzák meg. A kálmáncsai polgár meg csak ült, kussolt, nem mozdult. Kirohant szó nélkül. Egy hét múlva összedobtak 450 000 forintot a parókia felújítására. Esztendő múltán lelkész lett a parókiában. Ez mai értéken kb. ötmillió.
• Hősi idők voltak. Tizenkét Istentiszteletet tartottunk vasárnaponként ketten. Akkoriban úgy reméltük a Zoltánnal együtt, lesz itt még ország a templomok körül. Rémálmainkban sem gondoltuk, hogy a magyarok harmada tovább áll a Kárpát-medencéből (egymilliós népesség fogyás és két millió nyugati rabszolga, akiknek csak egy töredéke fog visszajönni) A két világháborúban együtt nem veszítettünk ennyi embert.
• Zoltán ott ült minden olyan asztalnál harminc-sok éven át, ahol döntések születtek. Valahogy mégis ő az egyetlen, akinek nem rovom fel az elveszett egymillió reformátust.
• Az is megtörtént, hogy egy egyházi közgyűlésen feltettem neki egy kérdést. Nem tudta a választ. Hetek múltán rendkívüli közgyűlést hívott össze, ahol annyit mondott, hogy 38 üres parókia van Somogyban, majd bejelentette a lemondását az esperességről. Évekkel később hallottam egy másik esperestől, hogy állítólag miattam mondott le. Ez persze inkább csak afféle egyházi szóbeszéd lehetett.
• Utolsó közös munkánk az ezredfordulón volt. Együtt mentünk el Kölnbe forrást keríteni az egyháznak néhány magasan ülő egyházi emberrel. Ketten ültünk egy autóban, hogy felváltva vezessünk. Persze egyetlen percre se adta át a kormányt.
• Aztán amikor a hatodik kivégzőosztagot küldte rám a Takaró két éven belül, hallottam, hogy a Bellai a hasát fogva röhögött a zsinaton, mert hogyha ezeket az embereket küldi vizitálni, ha találnak is valamit, nem lesz ki eljárjon az ügyben, mert az összes embere összeférhetetlen lesz. Olyan jól sikerült a pamflettje, hogy másnap reggel, csak az üzenet érkezett, nem a bizottság. A vizitációt bizonytalan időre elhalasztják. Na azok nem is jöttek többet, majd csak két év múlva az utódaik, de az már egy másik történet. Azokat már nem lehetett összezavarni a tényekkel.
Évtizeddel később értettem meg, hogyan is lehetett, hogy bizonyos egyházi vezetők, akik közül jó pár közel volt a szívemhez, kirobbanthatatlanul pozíciókban voltak évtizedeken át. Zoltán egy volt közülük, az ő esetében még sincs bennem kárhoztatás valamiért.
Még emlékszem az első beszélgetéseinkben elmondta, hogy sokkal inkább doktorálni szeretett volna teológiából, semmint egyházat kormányozni.
Kormányzónak jó volt-e?
Nem tudom, de hogy korszakos az biztos.
Azt viszont tudom, a prédikációi – nekem – hordozták az Úr igéjét.

Nyugodj békességben öreg HARCOSTÁRS!

csbz