Home Írások A bűnvalló imádság helye a vasárnapi liturgiában

A bűnvalló imádság helye a vasárnapi liturgiában

108

A bűnvallás a lélek gyógyítása

Felnevelő gyülekezetem (Biharfélegyháza) istentiszteletéből hiányzott az általunk Erdélyből megismert bűnvalló imádság. Lelkipásztor édesapám ennek hiányát azzal oldotta, hogy a prófétai imádságot a bűnbánati zsoltárok, vagy egyéb bűnbánatjellegű igerész üzenetein keresztül fogalmazta meg. Így kerített lehetőséget az istentiszteletre megérkezőknek, hogy a bűn terhétől szabaduljanak, és felkészüljenek Isten szavának befogadására.

Mindig élmény volt erdélyi utazásaink alkalmával betérni a vasárnapi gyülekezetbe. A hagyományőrzés, a népviselet, Erdély színes világa, máig elkísérő emlékeket jelentenek. Azonban a hangosan elmondott Kálvin János bűnvalló imádsága mindeneken felülkerekedik. A fülemben van a mezőségi emberek komoran komolyan, és mégis lelkesen elmondott bűnvallása. Elevenen él bennem a sóvidékiek kissé harsogó, mégis őszinte fohásza. Magam előtt látok gondterhelt férfiakat, elszánt asszonyokat, ígéretes legényeket és szemérmes menyecskéket összekulcsolt kézzel, és kitörő bűnvallással. Mindig szükségesnek éreztem, hogy ehhez hasonló közösségi, bátor, magunkból valami nagyon emberit megmutató, ugyanakkor a lelket meggyógyító eleme legyen a mi istentiszteletünknek is.

Örvendetes eseménynek tartom az istentiszteleti rend megújítóinak azon véleményét, hogy törekednünk kell a közösségi gyónás bevezetésére. Természetesen ennek folytatását, – a bűnbocsánat kihirdetését is, elhanyagolhatatlan istentiszteleti elemnek tekintem. A közös fennhangon elmondott bűnvallásnak mindig is voltak ellenzői. Különféle okokra hivatkozva magyarázták ennek okait. Voltak, akik a katolikus szertartás átvett elemének tekintették, és nyilvánították feleslegesnek. Másokban ennek kritikájaként felmerült, hogy ha ilyen alapon vizsgáljuk meg istentiszteletünket, akkor ilyen megfontolásból sok mást is kihagyhatnánk. Milyen kár lenne, ha nem énekelnénk, nem imádkoznánk, vagy ha elkerülnénk a templomot. Világosan kell látnunk, hogy Istent nem valakivel szemben tiszteljük, az istentiszteleteink eseményei pedig nem mások kiigazítására, vagy felülbírálására történnek. Ha valami Isten dicsőségére van, akkor az hasznos, és követendő minden ember számára felekezeti különbségek ellenére is. A fennhangon való imádság ellenzői azért tévednek, mert a hangos imamondás nem érdemszerző cselekedet, hanem az egymás hitéből építkező töredelem, egymást segítő meghajolni tudás, alázat a Mindenható előtt, és közös vágy a bűntől való szabadulás reményében.

Manapság vannak, akik Kálvin bűnvalló imádságát gondolják bevezetendőnek minden magyar református egyháztestben. Több mint valószínű, hogy ezek azok, akik gyönyörűséggel vettek részt valamelyik erdélyi gyülekezet istentiszteletén. Mások inkább a lelkipásztor által kiválasztott bűnbánati igerészt hallanának ezen a helyen. Megint mások ragaszkodnak a bűnbocsánat kihirdetésére, de vannak olyanok is, akik hanyagolnák ezt az istentiszteleti elemet. Véleményem szerint egyik lehetőséget sem szabad erőltetni, viszont a lélekben és igazságban imádandó Isten előtt illő lelki előkészületet szükséges biztosítanunk. Minden Istent kereső emberben él a vágy az állandó, egész életre kiterjedő istentisztelet után. A hétköznapok pedig sok sebet ejtenek a legelszántabbak élet-istentiszteletén is. A felettünk élő, Akire nézve alakul a magunk énje gyakran lát minket méltatlan helyzetben, kísértő kívánságok között, vagy gonosz indulatokkal. Ilyen élmények telítik az emlékezetünket, és nyomorítják a lelkiismeretünket. Ezek a bűntudatunk tárgyai, amelyeket nehéz hordozni, de letehetetlenül velünk vannak az istentiszteleteken is. Ezek feldolgozásához bonyolult lelki folyamatokra van szükség. Nehéz elfogadni azt, hogy nem tudjuk meg nem történtté tenni, ha valami kellemetlen adódik életünkben. Kimondhatatlanul szenvedünk, amikor el kell ismernünk, hogy a vétek a magunk tettének következménye, és erről mások is tudnak. Bizony rengeteg szennyes ügy kísér bennünket, abban a félelemben, hogy véletlenül elszólhatjuk magunkat. Mindezekkel együtt érezzük, hogy Isten előtt nem lehet ünnepet szentelni a gonoszság, a bűn szorításában. A hétköznapok sárjából sok folt csapódik vasárnapjaink szentségére. Tudatosan szembe kell néznünk ezzel a helyzettel, mert az önmagát valóságosan értékelő lélek lehet segítségére azoknak, akik nem tudnak mit kezdeni a tévedésekkel, és elbizonytalanodva lebegnek tagadás és hazugság között. A templomokban azért van annyi szomorú ember, mert a titkolt gondok és az elviselhetetlen emlékek úgyszólván gyászreakciót váltanak ki, amelyek képesek egyre jobban kifejlődni. A kiválasztott nép Jóél próféta korában hasonló helyzetbe került, már-már megszokták a gyász állapotát, már nem is reméltek semmilyen változást. A prófétának keményen kellett megszólalnia: kiáltsatok az Úrnak! (Jóél 1, 14)

Amikor a bűnvallás, avagy a közgyónás egyik legmegfelelőbb formájának nevezem a Kálvin János fohászát, éppen Urunkhoz való kiáltás parancsának megfelelőnek látva, teszem. Gyülekezeteink kiáltása a bűnvallás. Ebben a kiáltásban nem a hangerő uralkodik, hanem a feltárulkozó szív, amely igyekszik a legelrejtettebb titkok mélyéről megszólalni, és amely romlandó méltatlanságában is magához öleli Istent. Egészen biztosan vannak irodalmilag értékesebb imádságok, sőt olykor alkalmasabb könyörgés is elképzelhető, de kevés olyan ima van, amit százezrek mondanak együtt, egymásra figyelve és Istennek felajánlkozva. Lélekgyógyító, ha a helyi gyülekezet, sok más gyülekezettel együtt, vasárnaponként egymásra gondolva és a már Krisztusnál lévőkre is, ünnepélyesen megszólal: „Úr Isten, örökkévaló és mindenható Atyánk! Íme, egybegyűltünk itt, és a szentek egyességében, az angyalok és idvezült lelkek társaságában trónusod elé visszük áldozatunkat.” Az Erdélyben élő ember nagyon megtanulta, hogy nincs lehetősége elkápráztató áldozatra, de tudta, hogy Isten színe előtt való megjelenése kedves, és elfogadott. Aki hazaérkezik, és otthon van az Atya házában, és az, gyermeki lélekkel szól egyszerű őszinteséggel. „Megvalljuk és megismerjük,”amit a Teremtő nélkülünk is tud rólunk, de magunk meggyógyulására nézve illik nekünk is elismernünk. Nem szabad titkolnunk, ha ilyenkor összeszorul a torkunk, mert a nehezen előmerészkedő szavakkal a szorongató érzések is napvilágra kerülnek. Többé nem emésztenek belülről, hanem mint szelepen kitörő nyomás kiszabadulnak, és a feszültség normalizálódik. Az igaz bűnbánat tudatában az éledő szív máris a „megtérés gyümölcseit” kéri. Minden felülről van, semmivel sem dicsekedhetünk, és mégis gazdagok vagyunk, mert kegyelme segítségül jött irgalmas Atyánknak. Ha ezen mondatokat a lélek vallomásként tudja Istene eléterjeszteni, akkor a gyógyulás el is kezdődött. Az áldott orvos egészen közel jött, akiről a bűnvallás így tesz bizonyságot: „Vallást teszünk azért a te színed előtt, hogy egyszülött Fiadba, a mi Urunk Jézus Krisztusba vetjük egyedül hitünket és reménységünket…”

A szentek egyességében, az angyalok és idvezült lelkek társaságában Isten ígérete elmondhatatlan ajándék. Értékét csak az tudja felmérni, aki már megtapasztalta, mit jelent megbocsátásban részesülni. „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Kérjük bűneink megvallásával Isten meggyógyító bocsánatát.

Csűry István

Forrás: http://presbiterkepzes.hu/?q=node/241