Home Írások NE VIGY MINKET KÍSÉRTÉSBE

NE VIGY MINKET KÍSÉRTÉSBE

78

Máté ev. 6,13., Lukács ev. 11,4.

Újszövetségi görög eredeti:

„και μη εισενεγκης εις πειρασμον”

εισαγϖ = bevezetni, oda behozni / bevezet, bevisz, behoz, idéz, hívat, fölléptet / bevezetés, behozás – εισειμι = bemenni – πειρα = kísérlet, próba, tapasztalat, megpróbálás, fortély, csalárdság, kalózkodás, indítvány, vállalkozás – πειραζϖ = kísért, próbára tesz, kísértésbe visz – πειρασμος  = kísértés, próbatétel, megkísértés

Idegen nyelvű fordítás:

et  ne nos inducas in tentationem – and lead us not into temptation – and do not bring us to the test –  und führe uns nicht in Versuchung – et ne nous soumets pas à la tentation – ne nous laissez pas succomber à la tentation – et ne nous laisse pas entrer en tentation – et ne nous expose pas à la tentation – non abbandonarci alla tentazione

Magyar fordítás:

És ne vigy münket késértetbe (15. szd.) – Es ne vigy minket az késértetbe (16. szd.) – És ne vígy minket kísértetbe (19. szd.) – Ne vigy bennünket kísértésbe (20. szd.) – Ne engedd, hogy kísértésbe essünk ! (21. szd.) – És ne vigy minket kísértésbe !

Jegyzet Máté evangéliuma 6. része 13. versének magyarázatához:

„És ne vigy minket kísértésbe”

„Szó szerint: „Ne juttass be minket a kísértésbe”. A kísértés itt nem az a próbatétel, aminek Isten az Ószövetségben kiteszi Ábrahámot (Gen 22,1, 1M 2,52., Si 44,20., Jub 17,16kk., He 11,17) vagy a választott népét (Ex 15,25., 16,4., 20,20., Dt 8,2., 13,4., Bir 2,22., 3,1.,4., Bölcs 11,9.). Ez – ahogy gyakran az Újszövetségben – az a próbatétel, melyben a sátán megpróbál elveszejteni bárkit, akit elér (I.Kor 7,5., I.Th 3,5., I.Pt 5,5-9., Acta 2,10., Lk 22,31). Az Újszövetségben sohasem mondják, hogy Isten az aki kísért és a Jk 1,13.  kifejezetten kizárja (Si 15,11-12.) a kockázatát ezen a ponton az összetévesztésnek ennek a fordításnak a mentén: „ne juttass minket a kísértésbe”. Isten mindenhatósága alól mégsem csúszik ki semmi, így sem a kísértés, sem a sátán hatalma: innentől a „ne juttass minket a kísértésbe” – formula Isten aktív közbelépésére utal. Nem az a kérdés, hogy Isten belevezet, beléptet a kísértésbe, mint egy csapdába, mely az ember vesztét okozza, hanem bárkit vezethet, segíthet a kísértés nehéz helyzetében, ahogy a Szentlélek vezette Jézust a pusztába, amikor kitette a sátán próbatételének (Mt 4,1.). Eszerint a magyarázat szerint Jézus tanítványa nem arra kéri Istent, hogy ne essen kísértésbe (Mt 26,41., I. Kor:10,13.), hanem, hogy mentse ki abból a próbatételből, melyben nagy a kockázata annak, hogy azt nincs ereje elhordozni. Az a fordítás, hogy „ ne vigyél minket kísértésbe”, hangsúlyozza ennek a kockázatnak a súlyosságát.

Más magyarázat ebben a szövegben egy nyelvi semitizmust lát, mely műveltető ige esetében megengedi, hogy ne ezt fordítsuk: „ne léptess be minket”, hanem: „cselekedd, hogy ne menjünk kísértésbe” – tehát: védelmezz, hogy ne essünk a kísértő látókörébe, hogy egyezkedni kelljen vele – vagy – az I. Tm 6,9. kifejezése szerint „ne essünk kísértésbe”.” [1]

Jegyzet a Jakab levele 1,12-15. verseihez:

„Boldog ember az, aki a kísértésben kitart, mert minekutána megpróbáltatott, elveszi az életnek koronáját, amit az Úr ígért az őt szeretőknek. Senki se mondja a kísértésben: Az Isten kísért engem! Mert az Isten maga rosszal meg nem kísérthető, ő sem kísért senkit. De megkísérti az embert a tulajdon kívánsága, amikor vonja és édesgeti. Azután a kívánság fogan és bűnt szül; a bűn pedig teljességre jutva halált fiadzik.”

            Inkább passzív értelemben értelmezendő: Isten megközelíthetetlen a rossz felől, mint aktív értelemben: Isten képtelen kísérteni a rosszal; – mivel a szerző közvetlenül állítja, hogy Isten nem kísért senkit. Isten nem kísérthet: tőle idegen a gonosz, nem bíztathat a rossz elkövetésére (Si 15,11-13.). Az ember olyan, mint akit  elcsalt, elcsábított a „sóvárgott asszony”. Ez itt azokhoz a szenvedélyekhez közelít, melyek a test tagjaiban küzdenek (4,1-2.). Ugyanazt a szerepet játssza, mint a korabeli judaizmusban a „rossz bűnös”, vagy még inkább a Qumráni iratokban a „sötétség és romlás szelleme” (Regl 3,18-4,26, Rm 7,7-8., I. Jn 2,16-17.) Ez a látás, mely tisztán megkülönbözteti a próbatételt a kísértéstől és az utóbbit elhatárolja az isteni beavatkozástól, bizonyos távolságot tart az  Ószövetséggel szemben. (Pl. Dt 13,4.) Hivatkozik végérvényesen a bűnös embernek a láthatatlan erőkkel megosztott történetére (Isten és a világ, 4,4., Isten és az ördög 4,7.). A bűn és a halál közötti, bizonyos hasonlóság ellenére a Rm 5,12., 6,23., 7,13.,-ban, a bűn itt nem az emberben munkálkodó külső erő, hanem maga az ember (2,9., 4,17., 5,15-16. 20.). Éretté növekedve a bűn halált nemz. A bűn és a halál között ugyanez a kapcsolat jelenik meg az 5,20-ban. Ez nem csupán a fizikai halálra vonatkozik, hanem az eszkatológiaira is, mely szembehelyezkedik a hívőben az igazság igéje által már megfogant élettel (18.), s azzal, amit Isten ígér az őt szeretőknek (12.)” [2]

            A kísértés Isten és ember kapcsolatának tengelyén értelmezhető. Ez a kapcsolat – függetlenül attól, hogy vállaljuk-e, tudunk-e róla egyáltalán – nem egy fikció, nem valami valláspótlék, nem egy figyelmen kívül hagyható szempont a sok közül, hanem egzisztenciális viszony. Ez a viszony nem mentes a kockázati tényezőktől. A megszenvedett kísértés és próbatétel nevelhet és erősíthet, de – elszakadva Istentől  és a neki való engedelmességtől – összeomláshoz, pusztuláshoz vezethet.

„Azaz: mivel mi magunkban olyan erőtlenek vagyunk, hogy egy pillanatig sem állhatunk meg, a mi esküdt ellenségeink pedig, az ördög, a világ és saját tulajdon testünk szüntelenül ostromolnak bennünket, Te tarts meg és erősíts minket Szentlelked erejével, hogy ellenségeinknek szilárdan ellenállhassunk és ebben a lelki harcban el ne bukjunk, míg végül el nem nyerjük a teljes diadalt.” [3]

 A természeti ember, aki hittapasztalat, istenismeret nélküli ki van szolgáltatva a sátáni kísértésnek azzal a céllal, hogy elszakadjon Istentől, elrontsa az életét, s végül azt is elveszítse és kárhozatba menjen. „Mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen.”(I. Pt.:5,8.)

Amikor Isten foglalkozik velünk, akkor nem visz bűnös dolgokra, hanem magához hív szeretetével, bejelenti az igényét arra, hogy bennünket krisztusi emberré formáljon. Amíg a természeti embernek nincs fogódzója a bajban, a próbatételben, Isten gyermekeinek van tapasztalata a mennyei Atya hozzájuk lehajló, személyes szeretetéről, van hitük és reménységük, azaz: van kihez könyörögni, kiáltani a szabadításért. Isten gyermekeinek útja a folyamatos válasz a mindennapos kihívásokra és bizonysága annak, hogy mindenek előtt és fölött Istenben bíznak, hozzá fordulnak, tanúságot tesznek erről a felülről való hitükről, reménységükről, szeretetükről. „De nemcsak ezzel dicsekszünk, hanem háborúságainkkal is, mivel tudjuk, hogy a háborúság állhatatosságot szül, az állhatatosság pedig próbatételt, a próbatétel pedig reménységet, a reménység pedig nem szégyenít meg, mert Isten szeretete kiáradt a szívünkbe a nekünk adatott Szentlélek által.” (Rm:5,3-5.)

Ha Isten próbatételt enged ránk, azért teszi, hogy megvizsgálja, mi van a szívünkben, – „Az embernek minden útja igaz a maga szemei előtt, de a szívek vizsgálója az Úr.” (Péld:21,2.) – s hogy valójában  mi lakik bennünk, milyen erkölcsi értékek kerülhetnek napvilágra általunk és sohasem helyez a vállunkra elhordozhatatlan terheket, erőnket meghaladó nehézségeket. „Az Úr az igazat megpróbálja, a gonoszt pedig, az álnokság kedvelőjét gyűlöli az ő lelke.” (Zsolt:11,5.) „És emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr a te Istened immár negyven esztendeig a pusztában, hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a te szívedben; vajon megtartod-e az ő parancsolatait vagy nem?”(Dt:8,2.) Pontosan tudja a terhelhetőségünket, s azt, hogy a próbatétel során miből, mennyit engedhet ránk. „De hű az Isten, aki nem hágy titeket feljebb kísérteni, amint elszenvedhetitek, sőt, a kísértéssel szemben a kimenekedést is megadja majd.” (I. Kor.:10,13.) Velünk van a kísértésben, a szenvedésben egészen a mártíromságig, hogy kimentsen belőle, de a döntésünk szabad: – mi határozhatunk arról, hogy Istent vagy a sátánt választjuk: az üdvösség vagy a kárhozat mellett döntünk.”Meg tudja szabadítani az Úr a kegyeseket a kísértésekből, a gonoszokat pedig az ítélet napjára büntetésre fenntartani.” (II.Pt.:2,9.) Saját képességeinket tekintve tehetetlenek vagyunk a gonosszal szemben, de hisszük, hogy a legsötétebb erők is végső soron Isten uralma alatt állnak.

„…saját erőtlenségünk tudatában Isten oltalmában keresünk védelmet, hogy így legyőzhetetlenül álljunk meg a sátán minden ravaszságával szemben…Minden olyan ember, ui., ki Isten segítségét kéri a kísértések legyőzésére, bevallja, hogy reá (Istenre), mint szabadítóra van szüksége, hogy azonnal el ne bukjék…S Krisztus azért használja ezt a kitételt, hogy mentől jobban kifejezésre juttassa, hogy mi állandóan hibákba és romlásokba esnénk, ha Isten keze nem tartana fenn bennünket.” [4]

A kísértés előzetese a kipróbáltságunknak, hiszen ha a nehézségekben Isten közösségének erejével helytállunk, akkor megerősödve, a jutalmát várhatjuk. „Mert megpróbáltál minket, oh Isten, megtisztítottál, mint tisztítják az ezüstöt.” (Zsolt:66,10.) De a kísértés előzetese lehet a bűnnek is, aminek zsoldja a halál. „Mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Rm:6,23.) Hitünk fejedelmére – Jézus Krisztusra – tekintve, mindig bizakodhatunk abban, hogy Isten segítségével a próbatételen diadalmaskodunk és a jóval legyőzzük a gonoszt. „Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kiéve a bűnt.” (Héb:4,15.) Jézus Krisztus megértést tanúsít minden gyengeségünkkel szemben,  ezért akar és tud segíteni mindnyájunknak.

„…A tanítvány, az új ember forró könyörgéssel fogódzik bele Istenbe: Uram segíts, amikor ütközetre kerül sor. Ne bízz túlságosan nehéz feladatot rám : ne dobj támadásba ott, ahol az ellenség százszor erősebb, mint én, akár én támadok, akár a gonosz: Te légy szabadító. Azért imádkozik tehát a tanítvány: atyai szeretetből, bizalomból ne próbálja felettébb: nézze erőtlenségét, nézze az ellenség erejét, mindenek felett a saját erejét, a maga isteni hatalmát tekintse, s abból adjon neki elegendő kegyelmet. Azután könyörög azért, hogy ne dobja őt az ellenség prédájául.  Ne vesse el azzal, hogy bűnt bűnre halmozzon, mert a bűn sokszor nemcsak a törvény megsértése, hanem szörnyű ítélet is: nemcsak bűnös tett, hanem halálos büntetés is…” [5]

Megfordítva a sorrendet kérdezhetjük: – mi történik, amikor az ember kísérti önmagát vagy a sátánt, vagy az Istent? Az ember önmagát is próbára teszi, amikor önvizsgálatot tart, önismeretben gyarapszik, bűneit megvallja, életét Istennek ajánlja, de akkor is, amikor Istent teljességgel kihagyja a döntéseiből. Az előbbi esetben lelkiképpen megerősödik, az utóbbiban a lelki élete – és vele az erkölcse – elsorvad az életével és az örök életével együtt.

Ha a sátánt teszi próbára, azt cselekszi, ami nem Istentől való, s nemcsak elszakad az élő Istentől, hanem annak helyébe helyezi saját magát és lázad a Teremtő ellen. Az ördögi, démoni világ elhatalmasodva rajta, a sátánnak, mint embergyilkosnak az áldoztává válik.

Az ember próbára teheti Istent: – meghallgatja-e az imádságban felé küldött kérést; segít-e a konkrét problémáját megoldani, stb.? Ha ezt hitben járva teszi, erősítő válaszokat kaphat Istentől. Ha azonban az „adok, hogy adj” – áldozati kultusszal Istent szeretné emberi igába fogni, hogy saját céljaiért, saját akaratát természetfeletti erők segítségével érvényesítse, akkor a bálványimádók hamis, kárhozatos vallásossága viszi a sírba. Nálunk a népi bölcsesség is felhívja a figyelmet az istenkísértés kockázatára.

„Valljuk kálvini felfogásban, hogy a kísértés, az abba való isteni beleengedés elválaszthatatlan a kísértő gonosztól megszabadító isteni kegyelemben történő részesedéstől…a kísértés minden emberi erőfeszítés fölött és annak mélyén az Istennel való kapcsolatban áll előttünk…Isten visz kísértésbe: Jézust és a jézusi embereket, akikben Jézus él. Senki mást nem visz Isten kísértésbe, aki Tőle nem kapott még bűnbocsánatot, megtérést és újjászületést. Mert azok a kísértőnek, a sátánnak a kezében, a halál és a végső kárhozat állapotában vannak…a sátán midig azért kísért, hogy elbuktasson, és Isten csak azért kísért, hogy megkoronázzon, mivel ebben a világban minden lefelé esik, Ádám mindig elbukik és csak Krisztus, az Isten-ember az, aki mindig győz…Isten csak abból a kísértésből ment ki bennünket, ahová Ő vezetett be.” [6]

 2017-től Franciaországban a római katolikus egyház bevezette a miseliturgiában a Miatyánk új szövegének a használatát, pápai jóváhagyással, a revideált bibliafordítás alapján. Arra hivatkoztak, hogy a hatodik kérés nem megfelelő, a hívek számára félreérthető fordítását kijavították, melyben ezen túl a „ne vigy minket a kísértésbe” helyett a „ne engedd, hogy kísértésbe essünk” – formula szerepel. A franciaországi protestánsok ugyancsak elfogadták az új változatot, s azt az itáliai római katolikus egyház is bevezette, s feltehetően erre szólítják majd a többi keresztyén egyházat is.

A keresztyénség – a világ legüldözöttebb vallásaként, számos külső és belső válsággal küzdve – valóban megújulásra szorul valamennyi egyházában, ezért minden – ebben az irányban tett – lépést üdvözölhetünk. Az Úri Ima szövegváltoztatásával kapcsolatban azonban fölmerülhetnek olyan kételyek, melyek megkérdőjelezik azt, hogy valóban a jó értelemben vett reformálást szolgálja-e?

  • Akiknek egy életen keresztül jó volt a hagyományos szöveg és a templomokat leginkább látogató, idősebb nemzedékekhez tartoznak, vajon átveszik-e egyházi parancsra az új szöveget, vagy a parancs ellenére maradnak a réginél?
  • Nem lehet-e olyan hatása a változtatásnak, hogy annak a szélesebb köztudatba átmenő, felszínes üzenete miatt – ti. az Úri Ima szövege nem jó – hogy sokan, akik eddig szerették vagy a jövőben szeretnék imádkozni, elállnak ettől?
  • Az egyház népét nem osztja-e meg ez a változtatás és nem zavarja-e össze a híveket?
  • Az egyház amúgy is fogyatkozó népénél nem lehet-e számítani további lemorzsolódásra, pusztán ebből az újításból kifolyólag?
  • A hasonló újítás – mivel belülről gyengíti a megosztott egyházat – nem inkább a keresztyénség felszámolásának a malmára hajtja a vizet, mint a megújulásának az előmozdítására?
  • Nem tiszteletlenség-e a változtatás azokkal a nemzedékekkel szemben, akik közel két évezrede a régi formulát használták, mégis hitünk hősei, egyházunk szentjei emelkedtek ki közűlük, s a többieket sem akadályozta hitéletük eredményes gyakorlásában?
  • Nincs-e ellentmondás a római katolikus egyház gyakorlatában, amikor Isten írott kijelentése szövegének fordításához döntően a latin alapszöveget (Vulgata) használja a többi mellőzésével?
  • Amikor a Szentírás legősibb, legeredetibb szövegeit tanulmányozzuk, lehet-e ott helye a római katolikus dogmatikai befolyásolásnak a szöveg fordításakor? (Az evangéliumi keresztyénség ezt a szektákra jellemző gyakorlatot nem fogadja el.)
  • Indokolt-e szakmailag bármilyen változtatás, ha csupán a szöveg pontos fordítására összpontosítunk?
  • Be kell-e vezetni a változtatást magyar nyelven is, annak ellenére, hogy a magyarban több van, mint a latin és egyéb, nyugati nyelvekben, s a hagyományos magyar fordítás mindig is jobb, kifejezőbb volt a nyugatiaknál?

A föntieket átgondolva és tovább tájékozódva, minden érintett maga találhatja meg a helyes válaszokat ezekre a kérdésekre.

Sárospatak, 2019. szeptember 6.                                                                          Kiss  Endre  József


[1] Traduction Oecouménique de la Bible. Nouveau Testament. Integral  Ed. Cerf. Paris, 1973. 59-60. 232.

[2] Trad. Oec. de la Bible. Id. m. 702.

[3] Heidelbergi  Káté  127.

[4] Kálvin János: Evangéliumi harmónia. Székelyudvarhely, 1939. 219-220.

[5] Ravasz László: Máté, Márk és Lukács evangéliumának együttes magyarázata. Bp. É.n. Kt. 91.

[6] Hegedűs Lóránt: Mi Atyánk. Bp. 2017. 103-112.