Home Írások NEMZET ÉS JÖVŐ A BIBLIAI KIJELENTÉS FÉNYÉBEN

NEMZET ÉS JÖVŐ A BIBLIAI KIJELENTÉS FÉNYÉBEN

20

Tetszett a Teremtőnek, hogy az egy vérből való emberiség (Acta:17,27.) sajátos karakterű népcsoportok sokféleségének az egységébe szerveződve töltse be a Földet. Ezen az úton a különbözőségük ellenére megértették, kiegészítették, gazdagították egymást egészen addig, amíg az embert Isten helyére állító bűn – az önistenítés – meg nem jelent közöttük és el nem kezdték Bábel tornyát építeni. Ettől fogva ugyanaz, ami korábban közösséggé kapcsolta és gazdagította őket, ezután Isten ítélete szerint elválasztotta egymástól a népeket és szétszórta a nagyvilágban.

            Isten kiválasztotta azonban a zsidó népet és szövetségre lépett vele (Ószövetség) hogy a történelmével, sorsával, prófétai igehirdetésével közvetítse a nemzetek között Isten üdvakaratát. Izrael nemzeti tapasztalata az üdvösség útját világította meg a többi nép számára. Nem a legerősebb, leghatalmasabb nép lett kiválasztva erre a feladatra, hanem talán a leggyengébb, utalva arra, hogy ha őket is felkarolja az irántuk megnyilvánuló egyetemes és speciális kegyelem, mennyivel inkább teszi majd ezt az alkalmasabb, talentumosabb népekkel, vagyis: senki sem maradhat ki Isten megváltó szeretetéből.

            A zsidóság történeti és vallási interpretálásában kemény ítéletek hangzottak el a népek nagy családja felé – különösen azok irányában, melyekkel konfliktusokba keveredtek – és az egyetemesen mindenkinek címzett üdvösség hirdetése abban az értelmezésben hangzott el, hogy az üdvösség csak azoké lehet, akik vallásilag a kiválasztott néphez csatlakoznak. Izrael betöltötte a küldetését azzal, hogy Isten hívását a különböző fajok, pogány nemzetek kulturális kavalkádjában közvetítette.

            Feladatának végéhez érve Izrael részlegesen beolvadt a pogány népekbe, elszakadva az élő Istentől, mivel vallásilag is hasonult azok kultuszaihoz, átvette szokásaikat, világlátásukat, nem bírván tovább  Isten kijelentésének a terhét. Ezért a prófétai szó ugyanúgy ostorozta őket, mint korábban más nemzeteket, s az is nyilvánvalóvá vált, hogy az üdvösség nem kizárólagosan Izraelé, továbbá, hogy más népek gyermekei ugyanúgy jelentős szerepet kapnak az üdvösség történetében. A zsidóság és a nemzetek viszonya visszájára fordult: immár a zsidóságnak kellett elszenvednie hűtlensége miatt Isten haragjának csapásait.

            A II. Ádámban – Jézus Krisztusban – Isten emberré lett, a nyelvünkön szólított meg minket, hogy helyreállítsa a bűn által megtört emberiség egységét. A minden emberhez szóló parancsa az, hogy mindenütt térjenek meg, találjanak vissza a Teremtőhöz. (Acta:17,31.) Az egész emberiséggel kötött szövetsége azt ígéri, hogy bárki a hitben való megigazulás útján tagolódhat Isten új népének közösségébe. A testi Izraelt felváltja a krisztusi egyház. Ennek népe az Újszövetség népe, az elhívottak gyülekezete, a korábban kiválasztott testi nép helyett a krisztusi egyház közössége, egy lelki Izrael. Mert “Isten nem személyválogató, hanem minden nemzetben kedves Őelőtte, aki Őt féli és igazságot cselekszik.” (Acta:10,34-35.) Az egyház tagjai annak a “monarchiának” a mennyei polgárai, melyben Isten gyermekei gyülekeznek, s ahol Jézus Krisztus a király, akinek parancsára folyik az evangélium hirdetése és a népeknek tanítvánnyá tétele minden téren és mindenütt, a föld végső határáig. (Mt.:28,19-20.)

            Az üdvösség történetének a fonalát azért vettük a kezünkbe, hogy a rövid összegzés után kimondhassuk: – Isten a történelem Ura, (Psalm.:96,10.) s történelemformáló munkája a népek teremtési rendjében válik közösségi élménnyé. (Esa:42,4.) Az egyház mindig a történelemben gyökerezett nép marad. Tehát a nemzetek Isten teremtményei; a nemzeti értékeket Isten ajándékainak tekinthetjük. Az eszkatalógikus jövőkép szerint Isten népe a mennyei haza, s a beteljesedés felé halad (Esa:2,2.), ahol az egész emberiség teljes egysége ismét helyreáll, nemzetek és nyelvek egyesülnek, de mindenki a saját nyelvén dicsőíti az Úr Istent. Az egység sehol sem uniformizálást, egyformaságot jelent. Isten népének közösségébe úgy integrálódnak egész nemzeti közösségek, hogy a sajátos karaktervonásaikat “személyiségjegyeiket” nem veszítik el. Az egyetemes egyházon belül vannak nemzeti egyházak, de a kegyesség ezekben kialakult sajátos formái nem mondanak ellene sem Isten rendelésének, sem egymásnak, hanem erősítik és gazdagítják az egyház népét.

            Napjaink szóhasználatában amikor az egy országban élőket osztályozzák, beszélnek ország-lakosokról, akik vagy alkalmilag laknak az országban (Pl.:vendégmunkások) vagy a szellemi szintjükön nem képesek átlátni a társadalom közös dolgait, s csupán rövidebb-hosszabb távon a sorsközösség kapcsolja őket a többséghez.

            A nép (עמ = nép,  גןי= pogány nép, δημος = népgyűlés, εϑνος = népek, pogányok, λαος = nép, törzs, keresztyének, οχλος = tömeg, populus = nép) az államot alkotó lakosság, melynek közös a nyelve, szülőföldje, jogrendje, pénze, politikai, gazdasági, társadalmi, művelődési intézményei.

            A nemzetben (γενεα = nem, faj, nemzetség, nemzet, gens = nemzetség, rokonság, natio = születés, nép, nemzet) az összetartozás mi-tudata az előbbiek mellett magasabb szinten jelenik meg, s utalhat a közös őstől származás vérségi kötelékeire, eredettudatra, az együtt átélt történelemre, a sajátos hagyományokra, a nemzethez tartozást kinyilvánító jelképekre, eredeti, nemzeti karaktervonásokra, nemzeti egyházra, s talán legfőképpen a hovatartozás és a nemzeti hivatás ismeretére és tudatos vállalására.

            Mindezeket azért nem haszontalan átgondolni, mert egy ország lelki-szellemi erkölcsi ereje attól függ, hogy az említett csoportok milyen arányban szerepelnek a lakossága körében? Nálunk pl. a csonka hazánkban és mellette, beszélhetünk-e a magára talált és talpra állt magyar nemzetről, vagy inkább csak a népnek, vagy az ország-lakosoknak a többségéről?

            A nemzet nem azonosítható a 19. század nyugati nacionalizmusának a talaján keletkezett nemzetállammal, melynek kitalálói úgy vélték, hogy csak az etnikailag homogén országok lehetnek sikeresek. Megpróbálkoztak ennek érdekében az egy országon belüli etnikai csoportok erőltetett asszimilálásával az “egy állam, egy nemzet” gondolatának jegyében, mégis, pl. az EU minden tagállamában maradtak nemzeti kisebbségek, melyeket az ún. nemzetállam sem akkor, sem később nem volt képes kezelni. Hiába vannak hivatalos, kisebbségekkel foglalkozó szervezetek, pl. a baszkok, katalánok, bretonok, korzikaiak, vallonok, flamandok, frízek, bosnyákok, macedónok, ruszinok, s a Kárpát-medence szétdarabolásával kisebbségi sorsra ítélt magyarok problémáira nem találtak tényleges megoldást. Visszatetsző, hogy az EU nevetséges részletkérdésekben szabályozni próbálja a tagországok polgárainak életét, de a kisebbségek problémáit mély hallgatás veszi körül: érdemben sohasem kerülnek napirendre, legfeljebb formálisan. Ez a fajta nemzetállam megbukott a történelem ítélőszéke előtt, bár ezt mindenki még nem ismeri el. Azt azonban láthatjuk, hogy a délről, keletről Európába települők döntő többsége hiába kap nyugati állampolgársággal lehetőséget az integrálódásra, a valóságban sohasem lesz pl. franciává vagy németté, hanem kitart saját kulturális, vallási öröksége mellett és létrehozza immár nemzedékek óta a nyugati nagyvárosok “no go zónáit”, melyekben – finoman szólva – nem az európai életforma a jellemző. A homogén nemzetállamok együttese tehát sohasem tévesztendő össze a nemzetek Európájával.

            Az EU tagjaként rendkívül komoly kihívások előtt állunk és nagyon nem mindegy, hogy milyen válaszokat adunk ezekre a kihívásokra. Az EU-t fenyegeti a birodalmi viselkedés kísértése, ami túllép a tagállamok demokratikus viszonyain és akaratuk ellenére rájuk erőltetheti pl. a francia-német vezetésű hegemónia határozatait, a tervek szerint létrehozza 2025-re a legerősebb tagállamok döntéseit előnyben részesítő Európai Egyesült Államokat.

            Velünk a történelmi tapasztalataink mondatják, hogy amikor idegen származású és idegenszívű királyaink vezetésével birodalmi kormányzás alá kerültünk, akkor – csaknem évszázadonként – szabadságharcokban robbant ki az elégedetlenség a ránk erőltetett, törvénytelen és tarthatatlan döntések és viszonyok miatt. Napjainkban a birodalmi megnyilvánulások már a nyugat nem nagyon titkolt gyarmatosítási törekvéseinek az árnyait vetítik Közép- és Kelet-Európára.

            Ugyancsak a nyugat által támogatott lakosságcsere Európa iszlámosításával fölidézi azokat a történelmi emlékeinket a török világról, melyben másfél évszázad alatt – amíg kiemelten a keresztyén Európa védőbástyája voltunk drasztikusan csökkent a magyarság lélekszáma a tömegpusztítás és a rabszolgaságba hurcolt véreink miatt.

            A nyugat és Közép-Európa egységes birodalommá gyúrását önkéntes alapon nehéz elképzelni a különböző társadalmi berendezkedés, életszínvonal, a kulturális különbségek, eltérő jogrendszerek miatt. Erőszakkal azonban végrehajtható, hogy az EU-nak közös hadserege, rendőrsége, törvénykezése, intézményrendszere, gazdasági, pénzügyi irányítása, politikai vezetése legyen és az erőltetett integráció kicserélje a lakosság nagy részét és iszlámizálja, ill. vallási szinkretizmusba sodorja Európát, miközben az egyes országoktól elveszi a költségvetési szabadságot, megszünteti az önálló külpolitikát, önkényesen vet ki adót az uniós állampolgárokra és központosított törvénykezésével felülírja az egyes tagországok jogrendjét.

            A birodalmi törekvések érvényesülésével ui. Európa elveszíti sajátos arculatát, kulturális örökségét, önazonosságát: gyakorlatilag önmagának az elpusztítása, egy kontinensgyilkossági kísérlet előtt áll. A több nemzetgyilkossági kísérletet Isten kegyelméből túlélt magyarságot őrállói hivatása arra kötelezi, hogy egyrészt figyelmeztesse Európa népeit a rájuk váró katasztrófára, másrészt számoljon azzal, hogy a Római Birodalom bukásához hasonlóan a pusztulásába süllyedő nyugat magával ránthatja a mélybe mindazokat az országokat, melyek egzisztenciájukkal hozzá kapcsolódnak.

            “Európa vagy keresztyén lesz, vagy nem lesz” (Schuman Robert) – mondta egykor az EU egyik megálmodója. Azóta az EU szembe fordult saját megálmodóinak az elképzeléseivel is, ezért erkölcsi mérlegelés tárgyát kell, hogy képezze: – lehet-e partnerünk Európának az a fele, mely élet- és Isten-ellenes határozatokat hoz; alkotmányának bevezetőjében nem szerepelhet a “keresztyén Európa” – kifejezés, bár köztudott, hogy amivé Európa a fénykorában vált, azt sok tekintetben a keresztyénségnek köszönhette; ahol tudatosan vágják el és tagadják meg keresztyén gyökereiket s a keresztyén értékek további őrzését és művelését; ahol lerombolják, eladják vagy más vallásúaknak ajánlják fel sorozatosan a keresztyén templomokat; ahol a liberális ideológiától fertőzött, Isten kijelentésétől elszakadt, ún. „keresztyén” felekezetek csupán formálisan viselik az egyház – nevet, a lényegük szerint azonban már régen nem azok?!

            Az 1840-es években a sok nemzetiségű Habsburg Birodalmat forradalmak tépázták, népek lázadtak az elnyomatásuk ellen. Most tanulságként is idézhetjük 1848 hazai eseményeit, melynek során olyan forradalom győzött, melynek nem a parttalan, embertelen vérontás volt az eszköze, mint a franciáknál, hanem az alkotmányos keretek betartásával a szabadság méltóságteljes ünneplése. Mind a forradalom, mind a szabadságharc győzelme a nyugati polgárság szerepét játszó magyar nemesi társadalom érdemének tudható be, mely a nemzet érdekeit saját csoportérdeke elé helyezve, kiváltságairól lemondva, a reformokat saját magával szemben is végrehajtva, lehetővé tette a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselés, a népképviselet bevezetését, a sajtószabadság kihirdetését, egy szóval: – a modern politikai nemzet megteremtését. Ezt az erkölcsi győzelmet nem semmisíthette meg a forradalom és szabadságharc nagyhatalmi legázolása és a megtorlások: – ’48 máig megmaradt a visszaszerzett nemzeti szabadság és függetlenség szimbólumának, így és ezért emlékezünk rá magyar nemzeti ünnepen a Kárpát-medencében és mindenütt a világon, ahol magyar közösségek élnek.

            Az emlékezésünk azt is jelenti, hogy évente számot vetünk: – hol tartunk azon az úton, melyen a márciusi ifjak elindultak? Miért inspiráló ma is ” a nemzet óhajtásainak” 12 pontja és használjuk évről-évre időszerűbb megfogalmazásban? Hogy állunk az alapvető, emberi szabadságjogok érvényesülésével, a véleményszabadsággal, a cenzúrával, a nemzeti öntudattal?

            Ugyanakkor azt is kérdezhetjük: – mit mondanának és mit tennének a helyünkben 1848 nagyjai – egy Széchenyi, egy Kossuth, egy Petőfi – a nemzeti szabadság, függetlenség, s az európai nemzetek sokszínűségének megőrzése jegyében a globalizációs folyamatokról, az EU birodalmi vezetéséről, Európa iszlámosításáról, a multikultúráról, a pusztulásra ítélt fehér ember sorsáról?

            Meggyőződésünk, hogy Isten eleve elrendelése szerint vagyunk magyarok. Függetlenül attól, hogy ez egyénileg jó-e vagy nem jó nekünk, vállalhatjuk tudatos döntéssel a magyarságunkat. Nemzetünk Isten teremtési rendjébe illeszkedik: lehetünk a szabadság és az igazság nemzete – tanuljuk Ravasz László püspöktől. Mert “Az igazság felmagasztalja a nemzetet, a bűn pedig gyalázatára van a népeknek.” (Péld.:14,34.) – olvashattuk a meghívóban. A nemzeti értékeink annak az Istennek az ajándékai, Akinek van akarata a magyarság számára. Csak magyarként lehetünk európaiak és erkölcsileg fölemelkedve,  európaiként része az egyetemes emberiségnek. Egyébként is:  “Aki embernek hitvány, magyarnak alkalmatlan.” – olvassuk Tamási Áronnál. És: „Aki magyarnak hitvány, embernek alkalmatlan.” – olvassuk Wass Albertnél.

Isten iránti engedelmességgel, hálaadással, szolgálattal tegyük jobbá egyházunkat, s a magunk lehetőségei szerint állítsuk talpra, formáljuk olyanná, s azzá nemzetünket, amilyennek, aminek Isten rendelte!    

Uralkodjon közöttünk a magyar béke, a magyar szabadság és a magyar egyetértés !

2019.  március idusán                                                                                                                                    Kiss Endre József