kedd, július 17, 2018
Home Blog Page 14

A kereszténység krízise és a reformáció

THEOLOGION BIBLIAISKOLA 01. LECKE

Ennek a bibliaiskolának a célja a személyes hívő életünk és a gyülekezeti életünk megerősítése. Erre azért van szükség, mert ma a kereszténység krízisben van. Őszintén szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy minden missziós lehetőségünk ellenére a nyugati (vagyis európai és észak-amerikai) kereszténység befolyása és létszáma folyamatosan csökken és válik egyre jelentéktelenebbé – szemben például az elvilágiasodással vagy az okkultizmus befolyásával, amelyek szinte napról-napra erősödnek. Ha a világmisszióra nézünk, Kína és India, több Afrikai és Dél-Amerikai ország hatalmas ébredéseket él át. Ahol a kereszténységnek nincsenek két évezredes gyökerei, ott van hitele és ereje – nálunk viszont mindkettőt elveszítette. És megindult egy nagyon furcsa missziós folyamat, bár még csak az elején tart, de máris érezhető az erősödése: már nem mi küldünk misszionáriusokat a világ minden tájára, hanem a világot meghódító ázsiai és afrikai misszionáriusok jönnek vissza hozzánk, Európába vagy az Egyesült Államokba, újraevangélizálni a kereszténység bölcsőjét.

Nagyon fontos megértenünk valamit: ha az egyház krízisben van, az azt jelenti, hogy az egyházat felépítő helyi gyülekezetek vannak krízisben, mert a gyülekezeteket felépítő keresztény emberek személyes élete van krízisben. Ugyanis belőlünk épük fel Krisztus Teste, és ha baj van a testtel, akkor baj van a testrészekkel. Meggyőződésem, hogy az utolsó időket éljük, de azt is hiszem, hogy Istennek van egy nagy megtisztító, megelevenítő munkája, és mielőtt elérkezne az antikrisztusi világbirodalom, helyre fogja állítani az egyházát, és lesz még egy nagy és győzedelmes időszaka az eklézsiának. Én hiszem, hogy Isten munkáját feltartóztatni nem lehet, de azt is látom, hogy kimaradni belőle viszont igenis lehet. És amelyik gyülekezet szembenéz a saját krízisével, és enged Isten helyreállító munkájának, az nem fog kimaradni az ébredésből sem, az átélheti a megújulást, a gyümölcstermést, a növekedést. De ehhez egy gyökeres reformációra van szükség. És megfigyelhető, ahogy Isten világviszonylatban elkezdte helyreállítani az egyházat felekezetektől függetlenül. Minden gyülekezetben egy hármas reformációnak kell lezajlania – ezt mutatja az egyetemes missziótörténet és a ma eredményesen működő gyülekezetek saját történetei is. Az első mindig a teológia, vagyis a tanítás megreformálása. Ahogyan az egyetemes egyháztörténetben a Luther-Kálvin-féle reformáció helyreállította a Biblia tekintélyét, úgy kell minden gyülekezetben és minden hívő ember személyes életében helyreállnia a Biblia tekintélyének. Mert az igazság az, hogy az életünk tele van tradicionális, megszokáson, emberi elgondolásokon és érdekeken alapuló dolgokkal, és a hívő élet számtalan területén már régen letért a gondolkozásunk és az életvitelünk is az igei útról. Ha pedig eltérünk Isten kijelentésétől, akkor sem a mennyei erőforrások, sem az áldások nem állnak a rendelkezésünkre. Megfigyelhető, hogy a huszadik századtól Isten hogyan állította helyre a pásztori szolgálatot, azután az ötvenes évektől az evangélista szolgálatot, gondoljunk csak arra, hány missziótársaság indult el ebben az időben, és hogy mekkora munkát végzett el Billy Graham, Chuck Smith és még sokan mások. A hetvenes évektől látható egy komoly helyreállítás a tanítói szolgálatban, felnőtt egy biblikus tanítói nemzedék, amely elkezdte leporolni a felekezetiség és a dogmák alá temetett igei igazságokat. A nyolcvanas-kilencvenes években elindult a prófétai szolgálat helyreállítása, és most kezd kibontakozni az apostoli szolgálatok felépítése. Az efézusi levél 4. részében ez az öt legfontosabb szolgálati területe van az újszövetségi egyháznak. És a helyreállás elsődleges eszköze ezekben biblikus tanítás.

De az egyháztörténelem azt mutatja, hogy a tanítás a Szentlélek megelevenítő munkája nélkül nagyon hamar válik ortodoxiává, ezért a második reformáció mindig a kegyesség reformációja. A személyes hívő élet újraértékelése és megélése. Mert a keresztény életnek van egy sajátossága: hogy természetfeletti, mert Isten, akiben hiszünk, természetfeletti Isten, aki viszont nagyon is valóságosan részese az életünknek. A kegyesség reformációja volt először a puritán mozgalom, a Jonathan Edwards, a Wesley, a Whitefield, a Moody és még sokak nevével jegyzett sokféle ébredési mozgalom, később pedig a karizmatikus mozgalom. A kegyesség reformációja a személyes hívő élet megváltozását jelenti, amikor az üres vallásosságból bizonyságtevő, erőteljes és látható krisztusi gyümölcsöket termő hit születik, amely áthatja a környezetet és társadalmi szinten is változásokat idéz elő.

A harmadik reformáció pedig a struktúrák reformációja. Amikor a gyülekezeti struktúrákat bátran, és ha kell radikálisan hozzá kell alakítani a bibliai alapelvekhez és az élő hithez. A struktúrák reformációját olyan gyülekezetek fémjelzik, mint Willow Creek, Rick Warren pásztor Saddleback-i gyülekezete, újabban a Mars Hill Church. Az egyháznak működésében, nyelvezetében, eszközeiben, kommunikációjában is fel kell zárkóznia a 21. századhoz, nem élhetünk egy évszázadokkal korábbi muzeális szubkultúrában, mert akkor elveszítjük a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akik felé Jézus küldött bennünket.

A bibliai alapelvek reformációja, a személyes kegyességi élet reformációja, és a gyülekezeti élet és struktúrák reformációja. Ez vár ránk. És mindig ebben a sorrendben, először személyes, azután közösségi szinten. Nem lehet ezt a rendet felcserélgetni, csak ebben a sorrendben működik Isten megújító munkája. És nem titkolt célja ennek a bibliaiskolának, hogy a tanításokban helyreállítsa a Biblia tekintélyét, hogy a bibliai igazságok áthassák az életünket, és hogy azután bátran kezdjük el hirdetni, továbbadni ezeket az igazságokat a saját gyülekezeteinkben is, hogy kovászként megerjessze a magyar eklézsiát is.

Nos, ezek után nézzünk szembe a saját kríziseinkkel, és a következő tanításban áttanulmányozzuk az egész Bibliát, hogy lássuk, Isten hogyan akarja az Ő megújító és megelevenítő forrásait felfakasztani a személyes életünkben és a gyülekezetünkben egyaránt.

Keresztelő János krízise

Egy személyes életkrízisen keresztül fogunk elindulni, amelyhez lapozzunk a Máté 11:1-6-hoz:

Amikor Jézus bevégezte a tizenkét tanítvány útbaigazítását, továbbment onnan, hogy tanítson és igét hirdessen a városokban. Amikor pedig János a börtönben hallott Krisztus cselekedeteiről, ezt üzente neki tanítványaival: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” Jézus így válaszolt nekik: „Menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium, és boldog, aki nem botránkozik meg énbennem.”

Ez a történet Isten egyik legnagyobb emberének a kríziséről szól. Miről van itt szó?

Nem olyan régen János még lelkesen és ellenállhatatlan erővel mozgósított embertömegeket a Jordán partján, és merített be ezreket a bűnök bocsánatára. Hatalmas erővel hirdette, hogy elközelgetett az Isten országa, ellentmondást nem tűrve ítélte a farizeusokat és mérhetetlen alázattal vallotta meg, hogy Krisztusnak növekednie kell, neki pedig még inkább alábbszállni. És olyan túláradó örömmel mutatott Jézus alakjára, amikor meglátta: „Íme, az Isten ama Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” – Jánosnak nemrég egy minden tekintetben sikeres szolgálata volt, amiről sokan álmodozhatnánk. Azonban Heródes király elfogatta és börtönbe záratta. És János összeomlott, és amit teheti, követeket küld Jézushoz: Vajon tényleg te vagy az, akit vártunk? Te vagy a Messiás? Nem tévedtem, amikor téged követtelek és benned bíztam?

Mi lett ezzel a Jánossal? Depressziós, tele van csalódással, elveszett az öröme és a bizodalma, és csalódottan kesereg egy dohos börtönpincében. Mi történhetett vele, hogy így megváltozott? Mi rendítette meg ennyire?

Két egymással összefüggő oka volt ennek:

Az EGYIK, hogy Heródes király el akarta tenni láb alól, mert János túl élesen bírálta a királyi család bűneit. Börtönbe záratta, és János ártatlanul szenved, és várja a halálos ítéletet. És ebben a sötétségben vett erőt rajta a kételkedés és a csüggedés. Mi történt Jánossal? Megváltoztak a körülményei. És amikor jönnek a fájdalmak, a csapások, az érthetetlennek tűnő dolgok, a kudarcok, a bezáródó ajtók, akkor összeroppan. Tehát a krízisek első oka a körülmények rosszra fordulása. A mi életünkben is sok krízis ezen a kapunk jön be az életünkbe.

A MÁSIK ok, hogy a nehéz körülmények között János eltorzult módon látta Jézus eredeti küldetését. Mert azt gondolta, hogy Isten azért küldte el a Messiást, hogy hatalmas ítélettel sújtson le minden bűnösre, főleg a rómaiakra és főleg Heródesre, aki őt is börtönbe záratta. Olyan tisztító vihart várt, ami elsöpri a gonoszokat, ami ledönti a zsarnokságot, ami egyetlen pillanat alatt győzelemre viszi Isten országát és megjutalmazza a jókat. Ehelyett viszont János ott csücsül egy dohos börtön sötét fenekén, a szolgálata látszólag összeomlott és a gonoszok látszólag még őt is bedarálják. Állítólag eljött a Messiás, akit oly nagyon várt ő is, meg a nép is, és erre ez a Messiás elnézi, hogy ő, egy ilyen fontos szolgája Istennek rabságban sínylődik egy gonosz kényúr keze között. Heródes nyugodtan trónol tovább bűneinek magaslatán, János pedig szenved tovább a föld alatt. Mit csinál hát ez a Jézus? Valóban Ő az Eljövendő? Tud-e segíteni ez a Messiás?

A mai keresztények sok csalódása is ebből a két okból fakad: egyrészt nem képesek változni és a változások között megőrizni a hitüket, másrészt elveszítik a bizalmukat Istenben, mert Isten nem mindenben úgy cselekszik, ahogyan azt elvárják tőle.

Jézus válaszol János kérdésére: „Mondjátok meg Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: a vakok látnak, a sánták járnak, a szegényeknek evangélium hirdettetik.” Mit jelent ez? Jézus a krízis megoldását a legfontosabb dologgal kezdi: azt üzeni Jánosnak: NÉZZ RÁM! Ez a krízis-kezelés lényege: visszaemelni a tekintetünket Jézus személyére és Jézus cselekedeteire. Mert aki krízisbe kerül, az általában már nem Jézusra tekintve éli az életét, hanem a krízise van a szeme előtt.

Keresztelő Jánossal együtt még sokakat kínzott és ölt meg az igazságtalanság, a zsarnokság, az önzés, a kegyetlenség, a meg nem értés. De Jézus nem azért jött, hogy vaszárakkal babráljon, és fizikai börtönrácsokat törjön össze! Néha azt is megteszi, de Jézus egy másfajta börtönből hozott szabadulást: a bűn börtönéből. Neki ez a legfontosabb lés mindig ez a legelső! Isten soha nem fogja addig a körülményedet és az anyagi természetű problémáidat orvosolni, amíg nem tudja orvosolni a szívedet azzal, hogy kioperálja belőle a bűnt, és mindazt, ami elválaszt tőle. Jézus sokkal nagyobbat tett, mint amit János várt tőle: nem a testet jött megszabadítani, hanem a lelket. És persze ezt János is megérthette, mert bár nincs benne a Bibliában, Jézus későbbi jellemzéséből kiderül, hogy nem született Jánosnál nagyobb hitű ember, tehát biztosan sikerült kilábalnia ebből a kríziséből, és megdicsőítette Istent a mártírhalálával.

Ez a történet mindenesetre nagyon alkalmas arra, hogy elgondolkodjunk a krízis lényegén és működésén a saját életünkben és a gyülekezeteink életében egyaránt.

Mit jelent a „krízis” szó?

Ez egy nagyon félreértett vagy egyoldalúan értett kifejezés. A krízisen az emberek többsége egy negatív élethelyzetet ért, egy mélypontot, amely minden bizonnyal csak rosszat jelenthet. Azonban ennek a szónak a görög eredetije pontosan azt jelenti: „ítéletet hozni egy döntő fordulat előtt” vagy „megtalálni az igazságot és a helyes választ egy válságos helyzetben”. Vagyis egyáltalán nem biztos, hogy ez a döntő fordulat vagy válsághelyzet negatív irányú! Az orvosi szakzsargonban a krízis a betegség csúcspontját vagy fordulópontját jelenti, amely lehet halálos végű, de hozhat teljes felépülést is, és nem azt az állapotot, amikor mindennek vége.

A latin szó (cribum) jelentése: „szita vagy rosta”. Megint csak valamiféle fordulat, amelynek döntő következménye van, tudniillik hogy kihull a rostán vagy fennakad. Ez fogja minősíteni, hogy megfelelő-e vagy sem.

Aki krízisbe jut, még nem tudja, hogy jóra vagy rosszra fordulnak a dolgok. János krízisbe jutott, üzen Jézusnak – de még nem tudja a választ. Ez a bizonytalanság nyugtalanná teszi, és inkább a félelmeire hallgat. Azonban a krízis soha nem azonos a katasztrófával! Az a baj, hogy a legtöbben azonosítják ezt a kettőt. Lehet belőle az is! De lehet belőle szabadulás és győzelem is. A krízisélmény és a katasztrófaélmény összekeveredése teszi aztán az embereket bénává, depresszióssá és tehetetlenné, és fakasztja fel a félelmet, amiből viszont általában a vereség jön be az életünkbe.

Krízis a Bibliában

A krízis szót egyszer sem olvassuk a magyar Bibliában, de a görögben számtalanszor szerepel, csak mi majdnem mindig „ítéletként és ítélethozatalként” olvassuk. A krízis az a helyzet, amikor valakinek ítélnie kell, és az ítéletének nagyon komoly következményei vannak. Nagyon érdekes tanulságokra juthatunk, ha néhány igehelyen kicseréljük a magyar fordításokat az eredetiben szereplő krízis szóra.

2Mózes 24:13-14

Elindult tehát Mózes és szolgája, Józsué. Mielőtt fölment Mózes az Isten hegyére, ezt mondta a véneknek: Maradjatok itt, amíg visszatérünk hozzátok! Áron és Húr itt lesz veletek. Akinek vitás ügye lesz (KRIZISBE KERÜL), forduljon hozzájuk.

Mózes elindul Isten hegyére Józsuéval, és megbízza a véneket, hogy kezeljék a nép „vitás ügyeit”. Itt szerepel az eredetiben a krízis szó. És ebből két dolgot most tanulhatunk: az egyik, hogy krízisek, vitás ügyek mindig lesznek. Nem tudjuk megúszni ezt az életet krízisek nélkül. Azonban – és ez a másik – a vének, a presbiterek segítenek kijönni a krízisekből. Ez a vének egyik fontos feladata és munkaköri leírása, hogy a krízisekben ott legyenek az emberek mellett, és segítsenek a helyreállásban és a győzelemben.

Zsoltárok 9:8

Az Úr pedig örökké trónol, ítéletre (KRÍZISEKBEN) készítette el az ő székét (trónját, vagyis uralmát és dicsőségét).

Nagyon jó ez az ige: „ítéletre készítette el az ő trónját”. Az „ítélet-re” helyett az eredetiben ez áll: a „krízis-ben” készült Isten trónja – vagyis Isten dicsősége. Mert minden krízis egy lehetőség arra, hogy trónt állítsunk benne Istennek, hogy megdicsőítsük Őt azáltal, hogy győztesen jövünk ki a krízisből. Minden győztes krízis, amelyben mi Istenhez fordultunk segítségért, Istennek ad egy lehetőséget arra, hogy bizonyítsa uralmát, hatalmát és dicsőségét.

Zsoltárok 37:28

Mert az ÚR szereti a jogosságot (KRÍZIST), és nem hagyja el híveit. Megőrzi őket mindenkor, a bűnösök utódait pedig kiirtja.

Nagyon érdekes, ha a jogosság szót kicseréljük az eredeti krízissel: „Az Úr szereti a kríziseket, nem hagyja el a hozzá hűségeseket és megőrzi őket…” Isten szereti a kríziseket! Miért? Nem azért, hogy jól szórakozzon a mi szerencsétlenkedéseinken, hanem azért, hogy megmutassa, hogy Ő mire képes! Hogy tágas tere legyen cselekedni az életünkben! Hogy megmutathassa, hogy Ő az, aki megőriz, aki győztessé tesz, aki megszabadít minket. Minden krízis egy lehetőség Istennek, hogy mélyítse a velünk való közösségét. Mert valljuk be őszintén, ha nem lennének krízisek az életünkben, nagyon hamar kikerülnénk az Istentől való függőségi viszonyból. Az ember nagyon hajlamos arra, hogy magában bízzon, és hogy ne legyen szüksége Istenre naponként. És elkezdődik egy távolodási folyamat, lazul az imádság, a szentség, és ebből előbb-utóbb lesz egy jó kis krízis. De Isten örül ennek! Mert eljött az Ő ideje, amikor ezt a távolodást még időben megállíthatja és visszafordíthatja. És a krízis a mi életünk megújulására, megreformálására és feltöltődésére lesz! Isten szereti a kríziseket – mert az mindig közel visz bennünket Őhozzá! Ugyanezt fejezi ki a Zsoltárok 33:5 is:

Szereti az igaz ítéletet (KRÍZIST), az ÚR szeretetével (Károliban kegyelmével) tele van a föld.

Prédikátor könyve 11:9

Örvendezz, ifjú, míg fiatal vagy, légy jókedvű ifjúságod idején, és élj szíved vágya szerint, ahogy jónak látod! De tudd meg, hogy mindezekért Isten megítél téged (KRÍZISBE VISZ)!

Salamon azt mondja, élj, ahogy akarsz, de vigyázz, mert a tetteid krízishelyzetekbe vihetnek téged, sőt, lesz egy végső nagy krízisállapot is, amikor Isten elszámoltat téged. Ebben az elszámoltatásban nincs irány, lehet a végeredmény jó is és rossz is, nem a rossz eredmény a krízis, hanem maga az elszámoltatás folyamata az, amelynek komoly és hosszútávú következményei lesznek. És nagyon jellemző éppen a fiatalkorra, hogy az ifjúkori vétkek komoly krízishelyzeteket tudnak eredményezni az életben – gondoljunk például egy szexuális kapcsolatból fakadó betegségre vagy abortuszra, egy alkoholos éjszakából fakadó verekedésre vagy betörésre, vagy egyetlen elszívott marihuanás cigarettából kialakuló kábítószerfüggőségre. Viszont ami jó hír ebben, hogy az ifjúkori vétkek miatti krízisek is megmaradnak kétirányúak: vagy elvész bennük és általuk az, aki belekerül, vagy megtér.

Jeremiás 10:24

Fenyíts minket (ÁLLÍTSD HELYRE), URam, de mértékkel (KRÍZISEKKEL), ne haragodban, hogy semmivé ne tégy!

Az eredetiben ezt olvassuk: „Fenyíts meg Uram – en kriszei. A „kriszei” a „kriszisz” részes esete, és az „en” elöljárószó részes esettel mindig „-ban, -ben”-t jelöl. Vagyis itt az áll: „Fenyíts meg a krízisben, de ne haraggal, hogy el ne pusztíts!” Isten belevihet krízisbe, kritikus helyzetbe, ha nekünk erre van szükségünk, hogy kimunkálja bennünk az akaratát. Azonban az ilyen krízis soha nem lehet bűn, mert a Jakab 1:13 szerint Isten nem használ semmiféle gonosz és bűnös eszközt a céljai eléréséhez. Lehet a krízis Isten fenyítése, de ha az, akkor a győzelem is elérhető a számunkra, csak engednünk kell, hogy Isten elvégezze bennünk azt, ami miatt a krízist támasztotta. Ráadásul nagyon fontos, hogy mindig emlékezzünk arra, hogy Isten fenyítése a helyreállítással függ össze, és nem a büntetéssel! A krízisek tehát a helyreállás eszközei Isten kezében.

Jeremiás 30:12-13. és 17.

Ezt mondja az ÚR: Halálos a bajod, gyógyíthatatlan a zúzódásod! Sebedet senki sem orvosolja, gyógyír és kötszer sincs számodra… De én majd bekötözöm sebeidet, meggyógyítom zúzódásaidat – így szól az ÚR.

Ez egy olyan igeszakasz, ami az eredetiben teljesen másképpen szól, mint a magyarban. A „sebedet senki nem orvosolja” a Károliban így hangzik: „Senki nincs, aki megítélje ügyedet” – és ez a görögben „krínón kríszin” – egy olyan kifejezés, amely a „krízis kríziskezelése”. Miről van itt szó? Arról, hogy nincs senki, aki a krízisbe került embert kivezesse a kríziséből, és el fog veszni – DE Isten a segítségére siet, és gyógyulást, szabadulást, győzelmet ad! Lehetnek a krízisek lelki vagy testi sebek és sérülések is, de mindegy, hogy mi a krízis megnyilvánulási formája, Isten az, aki meg tudja oldani a krízishelyzeteket! Tehát amikor ezt az igét olvassátok, jusson eszetekbe, hogy itt nem kifejezetten a fizikai sérülésekről van szó, hanem a krízishelyzetekről, amelyeket Isten meggyógyít, azaz válságmenedzsel, ha hozzá fordulunk.

Dániel 4:34

Most azért én, Nebukadneccar, dicsérem, magasztalom és dicsőítem a mennyei Királyt, mert minden tette helyes, eljárása igazságos (KRÍZISEK ÁLTAL CSELEKSZIK), és meg tudja alázni azokat, akik kevélyen élnek.

Itt egy folyamatról van szó, aminek a működését Nabukadneccár is megtapasztalta az életében, és amiről itt bizonyságot tesz. A folyamat arról szól, hogy Isten minden tette helyes, azaz előre mutató. Ebből a helyes cselekedetből az fakad, hogy „eljárása igazságos”. Itt a Biblia eredeti szövegében az szerepel, „útjai krízisek” – vagyis krízisek között jár, útjai jelentőségteljesek, a döntései nagy horderejűek. De győzelmet ad a krízisekben, mert megalázza a kevélyeket és legyőzi az ellenségeket. Nabukadneccár is ezt élte át: amikor helyesen cselekedett, és elkezdte Istent dicsőíteni, akkor ki tudott jönni a krízisből, visszatért az értelme és visszahelyezték a királyságába is. Amikor azonban helytelenül cselekedett, mert magának tulajdonította a dicsőíséget és nem tisztelte Istent, akkor is krízisbe jutott, de abból hét évig tartó megaláztatás és száműzetés lett. Tehát a képlet: helyes cselekedet + krízis = győzelem! Ez Isten matematikája mindenki számára. A helyes cselekedet pedig mindig az Istennek való engedelmesség. Amíg ez a pogány király így élet, addig győztesen jött ki minden kríziséből. Amikor azonban a sor elején negatív előjelet kaptak a cselekedetei, a végeredmény is negatív lett, és a krízisekből negatívan, ítélettel és veszteségekkel jött ki.

Máté 12:18-21

Íme, az én szolgám, akit kiválasztottam, akit én szeretek, akit kedvel a lelkem! Lelkemet adom neki, és igaz ítéletet hirdet (KRÍZISEKBE VISZI) a népeknek. Nem szít viszályt, és nem kiáltoz, senki sem hallja hangját az utcákon. Megrepedt nádszálat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki, míg győzelemre nem viszi az igaz ítéletet (KRÍZISEKET). És az ő nevében reménykednek majd a népek.

Ez egy nagyon jó ige, ha az „igaz ítéletet” helyett a „krízis” szót olvassuk, ami a görögben áll. Jézus Krisztus

„krízisekbe viszi” a népeket – azaz egy fordulópontot kínál nekik, hogy az életük megváltozhasson. Természetesen ez egy éles helyzetet jelent, hiszen benne van az is, hogy rosszul döntenek, és kárhozat lesz a sorsuk. De itt pogányokról van szó, és ez az ige kifejezetten bátorító ígéret, hiszen Ézsaiás hirdette ki, amikor a pogányoknak esélyük sem volt az Izráel Istenével való megbékülésre. De Jézus Krisztusban elérhetővé vált ez a krízis minden ember számára!

Még kifejezőbb a második említése az „igaz ítéletnek”, vagyis a „krízisnek”. Mert azt ígéri Isten, hogy Ő nem hagy benne a krízisben, még akkor sem, ha a saját hibánkból vagy bűneink miatt jutottunk oda, hanem az az akarata, hogy győzelemre vigyen minden krízist az életünkben! Az Ő nevében reménykedj, amikor krízisbe kerülsz, és Őt hívd segítségül, hogy a krízisedből győzelem szülessen!

1János 4:15-18

Ha valaki vallja, hogy Jézus Isten Fia, abban Isten marad, ő pedig Istenben; és mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket. Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne. Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja (KRÍZIS NAPJA) felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.

Az „ítélet napja” a görögben a „krízis napja”. Félelmetes dolog ez? Félnünk kell a krízisektől, legyen az mindennapos vagy az utolsó nagy krízis, az utolsó ítélet? Egyáltalán nem! Legalábbis azoknak nem, akik Isten jelenlétében és szeretetében élnek. Nekünk nem kell félnünk a krízisektől, hanem be kell töltekeznünk Isten jelenlétével és szeretetével, és akkor győztesen és dicsőségesen fogunk kijönni a krízisekből!

Persze az ember szereti elkerülni a kritikus helyzeteket. Azonban nem lehet krízisek nélkül élni – és természetesen ez a végső krízis, az ítélet napja is egy kikerülhetetlen krízis lesz majd. De mi félünk a krízistől és a fordulópontoktól. Félünk a kihívásoktól, éppen ezért legtöbbször nagyon nehezünkre esik változni, olyan dolgokban is, amelyekben viszont ha nem változunk meg, akkor abba belehalunk. De meg kell értenünk, hogy az ember és a közösség fejlődése mindig attól függ, hogy milyen válaszokat ad a kihívásokra, és hogyan dolgozza fel a kritikus helyzeteket vagy problémákat.

A leggyakoribb reakció az, hogy nem veszünk róla tudomást. Ha krízisbe jutunk, akkor feldíszítjük a problémákat, és azt mondjuk: minden nagyon jól működik. Pedig az életnek egy nagyon fontos alapelve az, hogy amit tagadunk, az nem gyógyítható. Amit kikerülünk, vagy elhárítunk, az nem visz előre bennünket. Hosszú távon viszont ezek az elhallgatott vagy elfojtott valóságok úgyis a felszínre robbannak – de akkor biztos, hogy nagyobb pusztítást végeznek, mint az a veszteség, amit esetleg az időben történő helyreálláskor kell fizetni. Mert természetesen a krízisnek mindig meg kell fizetni az árát. De jegyezzük meg: vagy Istennek fizetünk önként, vagy a Sátánnak fogunk fizetni. Az előzőt Isten úgyis visszafizeti nekünk kamatostól, mert az engedelmesség mindig megnyitja az áldások csatornáit, de ha a Sátánnak kell fizetnünk, az rosszabb lesz, mint sok mai jelzáloghitel vagy uzsorakölcsön, ami miatt akár egy életen keresztül is csak a létminimumon élhetnek családok.

Milyen kríziseink vannak?

Most érkeztünk el a lényeghez. Szeretnék a személyes hívő emberek és az egyház, a helyi gyülekezetek két legnagyobb, egymással nagyon összefüggő kríziséről beszélni, hogy ne csak kegyes szólamokat eregessünk, hanem tudjuk megtalálni a megoldásokat is közösen. Ez alapvetően a nyugati kereszténység két nagy krízise a mai világban. Két idegen szót szeretnék használni ehhez, de mindkettőt meg fogom magyarázni. Az egyik az identitás-krízis, a másik a releváció-krízis.

Az identitás-krízis

Ez azt jelenti, hogy már nem tudom, ki vagyok én valójában. Nem vagyok biztos az értékeimben, a céljaimban, az üzenetemben. Jánosnak is ez kérdőjeleződött meg először az életében. Jó dolgot hirdettem? Igazat beszéltem, amikor Jézusról azt mondtam, hogy ő a Messiás? Helyén van az életem?

Ez az egyház és a gyülekezet egyik legnagyobb krízise is manapság. Ha megkérdezném azt, hogy ki mit ért egyházon vagy gyülekezeten, ötvenen hatvanféle választ adnának. Vagy hogy mi a célja a gyülekezetünknek és nekünk konkrétan mit kell tennünk, hogy a közös célokat együtt megvalósítsuk?

Képzeljünk el egy gyárat, amelynek a dolgozói meg vezetői nem tudnának megegyezni, hogy mit is kellene gyártani. És a munkaidő nagy része azzal telne, hogy vitatkoznának azon, hogy milyen gyár is akarunk lenni, autót gyártsunk, vagy inkább süteményeket készítsünk? Vagy ha sikerülne is megegyezni, mindenki csinálna egy neki tetsző részfeladatot a munkában, amihez épp kedve van. Vagy tudják, hogy mit kell csinálniuk, csak állandóan azon vitatkoznak, hogy hogyan csinálják, a gyalut jobbról balra vagy balról jobbra kell húzni, és ezért áll a munka. Vagy nem tudják eldönteni, hogy a legmodernebb eszközöket kell használni, vagy a régi, jól bevált berendezéseket. Vagy még az is elképzelhetjük, hogy igazából senkit nem érdekel, mit gyártunk vagy hogy hogyan, csak az a lényeg, hogy valamit mindenki csináljon, hogy elteljen a munkaidő. Majd elszámol vele a gyártulajdonosnak, a többiek ne szóljanak bele. – Hát nem sokáig maradna piacon egy ilyen gyár – és amíg ott van, addig is csak gúnyolnák és sajnálnák, de egyetlen ép eszű ember nem menne oda dolgozni. Nem lenne semmiféle piaci részesedése, nem lenne profitja, nyeresége, és előbb-utóbb be kellene zárni. Szégyent hozna a tulajdonosra, és igazából a dolgozói sem mennének nap mint nap munkába.

Nos, sok gyülekezet valahogy így néz ki. Ha azonban mindent vagy bármit lehet gyülekezetnek vagy hívő életnek nevezni, és mindegy, hogy ezen ki mit ért – akkor már semmi sem az. És tény, hogy az emberek manapság azért hagyják el az egyházat, vagy azért maradnak távol tőle, mert teljesen kontúrnélkülivé váltunk. Semmi meggyőző érvet nem tudunk mondani, miért érdemes hívőnek lenni vagy gyülekezetbe járni. Nem látszik az életünkön sem az, amit hirdetünk, sem az, hogy boldoggá tenne minket a saját hitünk. Jellegtelenné és identitás nélkülivé vált az egyház, és már a saját egyháztagjainknak sem vonzó annyira, hogy minden alkalmat megragadjanak, és már nem tudjuk motiválni és megmozdítani sokszor a saját testvéreinket sem, nemhogy a kívülállókat.

Az identitás krízis mindhárom szintet magában foglalja. Elveszítettük a fiúság identitását, már nem tudjuk, mit jelent Isten fiaiként, Krisztus helyetteseiként, a mennyei erőket és áldásokat birtokolva és használva élni és szolgálni. Erről lesz szó a bibliaiskola első három hónapjában. A biblikus identitás helyreállítása az alapja annak, hogy a személyes kegyességi életünk, a hitünk megélése is helyreálljon. Mert nem csak a bibliai alapokkal, a teológiánkkal van baj, nem csak az alól csúszott ki a talaj, hanem az életünkön sem látszik az, hogy nagyon különböznénk a nem keresztény emberektől. Sok gyülekezet úgy működik, mint egy klub, amelynek megvan a tagsága, akik fizetnek valamilyen tagdíjat, és időnként összejönnek a klubjukba, hogy elfoglalják magukat a számukra érdekes dolgokkal. Az identitás mindig látható dolog! Ahogyan gondolkodunk, úgy fogunk cselekedni, és ahogyan cselekszünk, az határozza meg, hogy hova jutunk.

Tehát ez az egyik krízis. Már nem tudjuk, miért vagyunk hívők, és hogy ez mit jelent valójában. Nem tudunk meggyőző érveket mondani vagy tudunk ugyan érvelni, csak nem tudjuk hitelesen igazolni magunkat – mert a saját meggyőződésünket mi magunk sem valósítjuk meg következetesen. Beszélünk misszióról, de hiányoznak a megtérők. Beszélünk jó cselekedetekről, de a gyülekezeteknek alig van szociális munkája vagy egyáltalán kapcsolata a nélkülözőkkel. Beszélünk arról, hogy a Bibliában van minden eligazítás, ami alapján helyesen élhetünk, de a legtöbb keresztény még mindig nem olvassa naponként a Bibliát, és nem tart naponként csendességet Istennel. Ez mind-mind az identitás-krízis jele. Ez tehát az egyik terület, amit helyre kell tennünk.

A releváció-krízis

A releváció-krízis azt jelenti, hogy a hívő ember nem tölti be a küldetését és életvélját, és az egyház nem képes elérni az embereket. Nem képes beleszólni az életükbe és nem képes meghatározni őket! Ez egyszerűen olyan dolgokat jelent, hogy mondanivalóink nem azok a témák, amelyek a mai kor emberét érdeklik és lekötik, a nyelvezetünk nem az, amit ma körülöttünk mindenki beszél (megjegyzem, az imaházon kívül mi is ezt beszéljük, meg azokról a témákról beszélünk). Válaszainkat nem a mai kérdésekre adjuk meg, hanem a többszáz évvel ezelőtti kérdésekre. Kultúránk teljesen elüt a saját korunk kultúrájától, de még a saját otthoni kultúránktól is!

Ennek a problémának a gyökerei a történelem régmúltjába nyúlnak vissza – és ezt nagyon jó lenne megérteni! Mivel az egyház egy évezreden keresztül a meghatározó hatalma volt a társadalomnak, egyszerűen nem szokott hozzá, hogy alkalmazkodjon az emberekhez. Éppen ellenkezőleg, elvárta, és a hatalom birtokosaként meg is valósította, hogy az emberek alkalmazkodjanak hozzá. Ennek a kornak azonban a felvilágosodással vége lett. És nagyjából ott ragadt le a nyugati egyház nagyobbik része, valahol a 18-19. században. Liturgiai szokásaink, gyülekezeti énekeink, témáink, bibliaértelmezésünk kb. ennyi idősek. És az egyház – a fel-felvillanó ébredésektől eltekintve – azóta egyre kevesebb befolyással bír az emberek életére nézve. A végeredménye pedig ennek a folyamatnak az lett, hogy az egyház elveszítette a kapcsolatát a kortársaival, a múltjából és az emlékeiből él, hagyományokat ápol, és egyre inkább az öreg, megfáradt, a világból kiábrándult és rezignált emberek gyűjtőhelyévé válik, akik nem értik a világ változásait, nincsenek barátságaik, tartalmas kapcsolataik a környezetükben élő emberekkel, és azt remélik, hogy legalább az egyházban megtalálják az állandóság és a régi jó értékek menedékét. Azonban ott is inkább csak beszélnek rólunk, és nem gyakorolják.

A legtöbb felekezet hazánkban fogy. Egy felmérés szerint a társadalomnak alig 0,4%-a tekinthető evangéliumi hitű embernek, akik meg is élik azt, amiben hisznek. És azt kellene tudatosítani, hogy ezek nem csupán statisztikai számjegyek, hanem hús-vér emberek, a társadalom 99,6%-a, akikre kárhozat vár, ha mi a múltat, a hagyományainkat, az intézményeinket akarjuk megőrizni ahelyett, hogy a jövőt alakítanánk, és mindent az határozna meg az életünkben, hogy valódi közösségbe kerülhessünk az egyházon kívül élő emberekkel. De sajnos az egyház még mindig inkább befelé él, lemond a növekedésről, még olyan teológia is megjelenik, hogy nem is kell ébredésekre várni, mert az utolsó időkben csak minőségi növekedés lesz az egyházban, mennyiségi nem, tehát szinte nem is baj, hogy nem jönnek a megtérők. És ebből lesz elitizmus, gőgös hívő gondolkodás, lesz gettó-kultúra, lesz elszigetelődés, elkorcsosulás és a végén ebből egészen biztosan lesz nagy-nagy halál! És néptelenednek el gyülekezetek, zárnak be és adnak el imaházakat, mert az egyház már nem az élet sója, hanem már csak a világ útjába dobált törmelék. És ha látunk egy-egy kiugró példát a sikerekre és a növekedésre, azonnal megbélyegezzük, gyanúsítjuk és kárhoztatjuk őket, csak azért, mert ők átélik azt, amit mi nem. Ez egy nagyon súlyos krízis, és ha nem térünk meg, belehalunk! És akkor igazak lesznek azok az előrejelzések, amelyek szerint az Európa Unió 2050-re muszlim többségű közösség lesz, amelyből a kereszténység ki fog szorulni. Ez a releváció-krízis lényege. Kiszorulunk az emberek életéből. Pedig Jézus azt bízta ránk, hogy hódítsuk meg a világot!

Szeretnék a relevációval kapcsolatban egy nagyon fontos folyamatot és törvényszerűséget megmutatni. Ez abenyomás-hatás-meghatározás törvényszerűsége. A tanítványságnál fogunk erről részletesen is tanulni, most nagyon röviden annyit erről, hogy minden kapcsolatunk azzal kezdődik el, hogy benyomást teszünk egymásra. A megjelenésünk, a beszédünk, a kisugárzásunk, a testbeszédünk, az énekeink, a gyülekezeti légkörünk mind benyomásokat keltenek azokban, akik hozzánk bejönnek. És elég egyetlen istentisztelet, hogy kialakuljon egy jó benyomás vagy egy rossz benyomás az emberben. És ettől függ az, hogy legközelebb is eljön-e vagy többé nem látjuk. Barátaim, minden ember, aki bejön egy akármilyen gyülekezeti alkalomra, aki megengedi, hogy bizonyságot tegyünk neki, önként lehetőséget ad arra, hogy egy jó benyomást tegyünk az életére. Hogy krisztusi nyomot hagyjunk rajta. Hogy hatással legyünk az életére. Mert ha jó a benyomás, akkor abból hatás lesz. És ha a hatás elég tartós, akkor meghatározás lesz – és a Biblia, más hívő emberek életpéldája elkezdi meghatározni egy másik ember életét. Így működik a misszió. Ez a releváció lényege is. Jó benyomást kell tennünk a világra, hogy hatással lehessünk rájuk, és végül meghatározhassuk az életüket. Mert ezt a küldetést bízta ránk Jézus Krisztus: meg kell változtatnunk a világot, vagyis a körülöttünk élő emberek jellemét, gondolkodását, életvitelét, jövőjét. A releváció-krízis az, amikor ezt valamilyen okból nem vagyunk képesek megtenni.

Szeretném most elmagyarázni, mit jelent és hogyan hat egymásra ez a kétféle krízis az életünkben. Nézzük meg ehhez a PowerPoint bemutatót!

Az identitás-krízis az alábbi három fő területen fogalmazható meg:

  1. Ki vagyok én? Mi vagyok én? Milyen vagyok én? (Sanyi – Sanyi apu – Jó Sanyi apu)
  2. Mi az elhívásom és a rendeltetésem?
  3. Honnan jöttem? Mik a gyökereim? Milyen alapokra építkezhetek?
  4. Milyen tulajdonságokat, értékeket, ajándékokat, lehetőségeket, kapcsolatokat hozok magammal?

A releváció-krízis kérdései:

  1. Mi a küldetésem? Mik a konkrét céljaim?
  2. Hogyan tudom ezeket megvalósítani? Milyen eszközöket kell használnom?
  3. Kiket akarok elérni? Hogyan tudom őket elérni, megszólítani?
  4. Hogyan tudom megvalósítani a benyomás-hatás-meghatározás szintjeit?

Sajnos nagyon nehezen találunk rá a helyes útra, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy kétségbeesetten és szélsőségesen gondolkodjunk. Mert a két végpont mindig a két szélsőség. Az egyiket (nem túl helyesen) tradícionális vagy fundamentalitsa irányzatnak hívják, a másikat (éppúgy nem helyesen) karizmatikus vagy liberális irányzatnak – attól függ, hogy teológiailag vagy kegyességileg határozzák meg.

Mi jellemző ezekre az irányokra? Nézzük a következő diát:

Ott, ahol az identitás megerősítésére fektetik a hangsúlyt, a tradíciók kialakítása és ápolása, a befelé való szolgálat, a „kultusz” felépítése és minőségi emelése, a vallásos háttérrel rendelkezők felé való missziós szolgálat és a gyülekezet fenntartása illetve megőrzése a hangsúlyos.

A másik szélen, a releváció középpontba állításával a folyamatos, és gyakran túl gyors illetve hirtelen változások, a korhűség jellemző, a kultúra-közeli kommunikáció és eszközhasználat, a gyülekezeten kívül élők elérése és a gyülekezet számbeli növekedésére való törekvések hangsúlyosak. És ez megjelenik a kegyességi és gyülekezeti élet minden szintjén, az istentiszteleti zenétől a bibliafordítások használatáig, a prédikációs témáktól és stílusoktól kezdve a missziós alkalmak felépítéséig. Azonban meg kell látnunk, hogy ha túlságosan a szélre húzzuk a hangsúlyt – és akármelyik szélére! – mindenképpen veszítünk! Ha túlhangsúlyozzuk az egyik irányt, az óhatatlanul azzal jár, hogy eltávolodunk a másiktól:

De nem az a cél, hogy az egyházban vagy a helyi gyülekezetben lévő egység és egyetértés abban merüljön ki, hogy a két szélsőség egyenlő arányban, létszámban és súlyban legyen, mert lehet, hogy azzal egyensúly lesz, de egyetértés még nem feltétlenül! És egység sem, meg áldás sem. Meg kell találnunk a gyökereinket és az értékeinket – ebben segít nekünk a Biblia ismerete; és meg kell tanulnunk az elveszettek iránti felelősséggel aktualizálnunk az üzeneteinket, a szokásainkat, a gondolkodásmódunkat és a kegyességünk megélését. Ehhez pedig a bűnös emberek iránti szeretet kell. Jaj annak, aki a Bibliáját jobban szereti a maga körül élő embereknél (mert éppen ilyenek voltak a farizeusok!) – és jaj annak is, aki a bűnét jobban szereti a Bibliájánál és az Istennél! Csak úgy juthatunk ki ebből a kettős csapdából, ha egyenlő arányban építjük mindkét oldalt és irányt. Ha ugyanakkora hangsúlyt fektetünk a saját identitásunk biblikus megreformálására, mint a világ meghódítására. Ha megkeressük, de meg is tartjuk az elveszetteket. Ha párhuzamosan növeljük a minőséget és a mennyiséget is. Ha tanítjuk a mieinket és elérjük azokat, akik még tőlünk távol élnek. Ha működik a pásztorlás és az evangélizálás is.

Mi a megoldás?

A reformáció

Nem néhány reform – hanem a reformáció!

Mi a különbség a kettő között?

A reform a meglévő állapot kisebb-nagyobb mértékű megjavítását jelenti. A célja és a hatása mindig a rendszer és a működés stabilizálása. A folyamata lehet gyors, az iránya célzott, a hatása pedig szűk keresztmetszetű. A reform olyan, mint amikor a fájó testrészt gyógyítjuk.

A reformáció azonban az egész rendszer átformálása. Nem csak javítgatás, hanem új alapok letétele, és új épület felépítése. A célja az alapok felülvizsgálata, és ha kell az egész rendszer és a működés megváltoztatása. A folyamata lassú, sok apró lépés egymásra építése, az iránya szerteágazó, a hatása pedig széles keresztmetszetű. A reformáció olyan, mint amikor nem a fájó testrésszel törődünk kizárólag, hanem a beteg teljes egészségét és közérzetét állítjuk helyre.

Természetesen a reformáció reformok sorából is áll. De egy-egy reform még nem reformáció.

A mi esetünkben a régi-új alap Isten kijelentése, a Biblia, a Jézus Krisztusban megnyerhető üdvösség és áldás, a Szentlélekkel való életközösség, és a gyülekezetben, mint Testben való gondolkodás. Ezeket az alapokat újra le kell fektetnünk, vagyis végre tényleg le kell fektetnünk az egyéni életünkben, a családjaink, otthonaink életében és gyülekezeti életünkben egyaránt. Lehet foltozni még évtizedekig a szokásainkat, a liturgiánkat, az imaházunkat – de úgy gondolom, most az alapok megújításának az ideje jött el. Mert ha nem változik a mi saját hozzáállásunk Isten Igéjéhez, a gyülekezetünkhöz és a világhoz, akkor a reformok nem a túlélésben segítenek, hanem a csak haldoklást hosszabbítják meg. Vezető egyháztudósok azt mondják, hogy a keresztyén egyház nem fogja túlélni a következő ötven évet sem, ha nem hajlandó döntő változások felvállalására. El fogja söpörni legelőször a saját tagjainak közömbössége, és csak azután az iszlám, a New Age vagy az antikrisztusi világbirodalom.

A mi közösségeinkben gyakran mondjuk az istentisztelet végén: „Az Úr közel! – Jövel Uram, Jézus!” De félek, nem tudjuk, mit beszélünk! Az a szőlőmunkás, akinek feltúrva a szőlője, elszáradva az ültetvénye, akinek nincs, csak aszott gyümölcse, és csak néhány érett fürtöt tud felmutatni – az nem várja, nem várhatja nyugodtan, jó szívvel a gazdáját! Annak minden perc drága, és nincs egyetlen lehetőség, egyetlen módszer, egyetlen alkalom sem, amit ki ne próbálna, meg nem ragadna, csak hogy termővé változtassa azt, amit rábíztak. Ha nem így cselekszik, akkor rossz sáfár. De a krízis nem egyenlő az ítélettel! A krízis egy fordulópontot jelent, amelyből lehet győzelem is! És meggyőződésem, hogy ez Isten akarata: hogy bennünk mutassa meg az Ő győzelmét! Igaz, hogy az egyház krízisben van, lehet, hogy a saját életünkben is ott vannak ezek a krízisek, de ez egy nagyszerű lehetőség arra, hogy teret adjunk Istennek cselekedni! Csak engedjük, hogy megreformálja az életünket, és ha szükséges, akkor radikális változásokat hozzon be a gondolkodásunkba és a cselekedeteinkbe!

Mivel a reformációról lesz egy külön tanítás a bibliaiskola utolsó, 24. sorozatában, most két bibliai reformáció tanulságait foglaljuk össze vázlatosan – mert mindig a reformáció az egyetlen biblikusmódja a gyülekezeti krízisekből való pozitív kijövetelnek. Először az ezékiási reformációt foglaljuk össze vázlatosan, amelyről a 2Krónikák 29. részeiben olvashatunk:

1-2. vers

Ezékiás huszonöt éves korában kezdett uralkodni, és huszonkilenc évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyja neve Abijjá volt, Zekarjáhú leánya. Azt tette, amit helyesnek lát az ÚR, egészen úgy, ahogyan tett az őse, Dávid.

Az első, amit az ezékiási reformációból megtanulhatunk, hogy ahhoz, hogy egy közösség megújulhasson, megújult szívű és életű vezetők kellenek, akik azt teszik, amit helyesnek lát az Úr.

3. vers

Uralkodása első évének első hónapjában kinyittatta az ÚR háza ajtóit, és kijavíttatta azokat.

Ezékiás azzal kezdi az uralkodását, hogy az Úr házát rendbehozza! A reformációhoz az Isten tiszteletének kell a legelső helyre kerülnie. Az újszövetségi szemléletben, ahol a Szentlélek Temploma a mi testünk és életünk, ez azt jelenti, hogy a reformáció kezdete az Isten jelenlétébe való bejutás beolajozása.

Miért kellett rendbehozni az ajtókat? Mert nem használták! A 6-7. versekben ezt olvassuk:

Mert hűtlenné váltak őseink; azt tették, amit rossznak lát Istenünk, az ÚR, és elhagyták őt. Elfordították arcukat az ÚR hajlékától, hátat fordítottak neki. Még a csarnok ajtóit is bezárták, eloltották a mécseseket, nem hoztak illatáldozatot, és nem mutattak be égőáldozatot a szent helyen Izráel Istenének.

Ha bezáródik az imádat ajtaja, az imádkozás ajtaja, ha a hívők már nem Krisztus jó illatai, hanem csak bűzölögnek a szavaik és a tetteik miatt, és ha elmaradnak az áldozatok, akkor mindig a leépülés, az átkok és a vereségek jönnek. Ezen pedig csak a reformáció segít, amikor az Isten jelenlétéhez és az oltárokhoz vezető ajtókat újra elkezdjük intenzív használatba venni.

4. vers

Azután visszahozta a papokat és a lévitákat, és összegyűjtötte őket a Keleti-téren.

A következő lépés a szolgálatokat végzők összegyűjtése. A reformációhoz elengedhetetlen az a vezetői és szolgáló csapat, akik a megújulás motorjai lesznek.

5. vers

És ezt mondta nekik: Hallgassatok rám, léviták! Szenteljétek meg magatokat, és szenteljétek meg őseitek Istenének, az ÚRnak a házát! Hordjatok ki minden undok bálványt a szentélyből!

A következő lépés a radikális bűnrendezés, a megtisztulás, a bálványok és a bűnök kizárása az életünkből és az Istennel való közösségünkből.

10. vers

Azért elhatároztam, hogy szövetséget kötök Izráel Istenével, az ÚRral, és akkor elfordul tőlünk lángoló haragja.

A következő lépés a szövetségkötés, ami az Istennek való engedelmességre való elkötelezettség megújítása.

11. vers

Fiaim, ne tétlenkedjetek! Hiszen titeket választott ki az ÚR, hogy az ő szolgálatára álljatok, neki szolgáljatok és áldozzatok.

A reformációra mindig az intenzív cselekvés jellemző, amikor a sok éves vagy évtizedes holtpont, tétlenség és állóvíz helyett hirtelen felpezsdül az élet, és mindenütt a munka, a dinamizmus kezd jellemző lenni, és elkezdenek felpörögni az események.

12-15. versek

Akkor fogták magukat a léviták… és összegyűjtötték testvéreiket; megszentelték magukat, és bementek az ÚR házába a király parancsára az ÚR szava szerint, hogy megtisztítsák.

A reformáció dinamizmusa ragadós és motiváló. Aki belekerül, mindig belehoz másokat is, és elkezd a gyülekezet növekedni. Aki belekerül, szintén átmegy a megszentelődésen, és belekerül az aktív szolgálatba.

16. vers

Bementek a papok az ÚR háza legbelső részébe, hogy megtisztítsák. Kihordtak az ÚR házának az udvarába minden tisztátalan dolgot, amit az ÚR templomában találtak.

Kihordtak mindent – csak az ilyen radikális tisztogatási akciók hozzák el a nagy megújulási és ébredési időszakokat.

20-21. versek

Másnap reggel összegyűjtötte Ezékiás király a város vezető embereit, és fölment az ÚR házába. Bevittek hét bikát, hét kost, hét bárányt és hét kecskebakot vétekáldozatul a királyságért, a szentélyért és Júdáért. Majd megparancsolta a király Áron fiainak, a papoknak, hogy mutassanak be áldozatot az ÚR oltárán.

A megtisztulás után jön az áldozat bemutatása. Komoly megújulás soha nincs komoly áldozatok nélkül.

27-30. versek

És megparancsolta Ezékiás, hogy mutassák be az égőáldozatot az oltáron. Ugyanabban az időben, amikor elkezdték az égőáldozat bemutatását, elkezdték az ÚRnak szóló éneklést és trombitálást Dávidnak, Izráel királyának a hangszereivel. Ekkor leborult az egész gyülekezet, az ének pedig zengett, és a trombiták harsogtak. Mindez addig tartott, amíg vége nem lett az égőáldozatnak. Amikor vége lett az áldozat bemutatásának, a király és mindazok, akik vele voltak, térdre estek és leborultak. Ezután megparancsolta Ezékiás király és a vezető emberek a lévitáknak, hogy dicsérjék az URat Dávidnak és Ászáf látnoknak a szavaival. Ők pedig örömest mondtak dicséretet, meghajoltak és leborultak.

A reformáció mindig magával hozza az imádat és a dicsőítés helyreállítását is.

Azt lehet ennek a résznek a végén olvasni (35-36. versek):

Így állították helyre az istentiszteletet az ÚR házában. Ezékiás és az egész nép örvendezett azért, hogy az Isten helyreállította azt népe számára, hiszen hamar megtörtént ez a dolog.

A reformok viszonylag gyorsan és koncentráltan zajlanak le, és az egész népre kihatással vannak, vagyis társadalmi szintű áldásokat szabadítanak fel.

A másik nagy reformációs igeszakasz a Nehémiás 8. része. Vegyük sorra a nehémiási reformáció elemeit is, ugyanígy, mint az előzőt, csak egy-egy mondatban:

1. vers

Akkor az egész nép egy emberként összegyűlt a Vizi-kapu előtt levő téren

vagyis a reformáció az egész nép egységes akarata volt. Ahhoz, hogy egy gyülekezet megújulhason, nem elég egy-két hangadó, mert ők legfeljebb begyújtani tudják a reformációt – de az egész nép egységes akarata fogja elhozni a gyülekezeti szintű változásokat!

(1. vers)

…és azt mondták az írástudó Ezsdrásnak, hogy hozza elő Mózes törvénykönyvét.

A reformáció kezdete mindig Isten kijelentésének, azaz az igének a középpontba állítása! Vissza kell térni a bibliai alapokra – enélkül soha nem lesz reformáció!

2. vers

odavitte Ezsdrás pap a törvényt a gyülekezet elé, amely olyan férfiakból és nőkből állt, akik mindnyájan meg tudták érteni a hallottakat

Ez azt jelenti, hogy készen álltak a megértett igazságok megcselekvésére, vagyis volt bennük egy készség, egy vágy és egy radikális elkötelezettség az isten kijelentésének fogadására.

3. vers

Fölolvasta azt a Vizi-kapu előtt levő téren virradattól délig. – Ez a kitartó és komoly bibliatanulmányozás. Volt ideje hatni az Igének! A reformációhoz időt kell áldozni a Bibliával való nagyon szoros közösségre.

(3. vers)

Az egész nép figyelemmel hallgatta a törvénykönyvet.Ez a minden mellékes körülményt kizáró koncentrálást jelentette. Nekik életbevágóan fontossá vált az, hogy megértsék, mi az Isten akarata, és mit kell tenniük. Ez a mentalitás hozza el a reformációt.

5-6. versek

Amikor fölnyitotta, fölállt az egész nép. És amikor Ezsdrás áldotta az URat, a nagy Istent, az egész nép fölemelt kezekkel mondta rá: Ámen! Ámen! Azután meghajoltak, és arccal a földre borultak az ÚR előtt. – Az igetanulmányozás összekapcsolódott a saját maguk megalázásával, és az Isten imádásával. Ez a szívbeli állapot nyitja meg a szívet Isten Igéjének munkája előtt! Sokan éppen erre nem képesek: olvassák az Igét, de hiányzik a szívük és az értelmük megalázása és az életük behódolása Isten előtt.

7-8. versek

a léviták magyarázták a népnek a törvényt… és úgy magyarázták, hogy a nép megértette az olvasottakat – A reformáció kiindulópontja a biblikus, erőteljes tanítás, amely konkrét, gyakorlatias, megérthető és megvalósítható.

9. vers

Akkor Nehémiás királyi helytartó és az írástudó Ezsdrás pap meg a léviták, akik magyaráztak a népnek, így szóltak az egész néphez: Az ÚRnak, a ti Isteneteknek szent napja ez. Ne gyászoljatok, és ne sírjatok! Ugyanis az egész nép sírt, amikor hallgatta a törvény szavait. – Az Isten kijelentésének középpontba kerülése mindig bűnbánatot és életrendezést generál. Ez a reformáció következő lépése. De nagyon fontos azt is meglátni, hogy a bűnbánat nem egy depressziós letargiába vezet, hanem a valóságos szabadulás örömébe!

10. vers

Menjetek, egyetek jó falatokat, igyatok édes italokat, és juttassatok belőle azoknak is, akiknek nincs, mert a mi Urunknak szent napja ez. Ne bánkódjatok, mert az ÚR előtt való öröm erőt ad nektek! A léviták így csitítgatták az egész népet: Csillapodjatok, mert szent ez a nap, és ne bánkódjatok! Ekkor elment az egész nép, hogy egyenek, igyanak és másoknak is juttassanak belőle, és nagy örömünnepet tartsanak, mert megértették mindazt, amire oktatták őket. – Az Isten szerinti bűnrendezés mindig egy Isten szerinti örömünnepet hoz el, amely mindig összekapcsolódik az adás mentalitásával. A reformáció mindig túlemeli Isten népének a tekintetét saját magán, és a megújult gyülekezet egyik első gyümölcse mindig az, hogy előtérbe kerül az adás, a szolgálat mentalitása és gyakorlata.

13. vers

Másnap azután összegyűltek az egész nép családfői, a papok és a léviták az írástudó Ezsdrásnál, hogy jól megértsék a törvény szavait. – A szabadulás és az örömünnep után a reformáció tovább folytatódik a „még többet tőled” mentalitással, és továbbmennek az ige még mélyebb megértésében. Ez nagyon fontos, mert az igazi reformáció soha nem egy nagyszerű alkalmat jelent, hanem egy megújuló életformát és egy új szemléletet, aminek mindig hosszútávú kihatásai vannak.

14. versek

Ekkor megírva találták a törvényben, amelyet az ÚR Mózes által adott, hogy a hetedik hónapban levő ünnepen lombsátrakban kell lakniuk Izráel fiainak. Kihirdették, és közhírré tették minden városban és Jeruzsálemben is: Menjetek ki a hegyekbe, és hozzatok olajfa-, vadolajfa-, mirtusz- és pálmaágakat, meg más sűrű lombú faágakat, és készítsetek lombsátrakat, ahogyan meg van írva.

Helyreállították az Isten Igéje szerinti ünneplést. Az ünneplés mindig az imádat közösségi szintű cselekedete volt, amely mindig együtt járt a közösségi szintű megszentelődéssel, áldozathozatallal és „bulizással”. Isten öröme ilyenkor szabadul fel társadalmi szinten az emberekben.

17. vers

Bizony nem tettek így Izráel fiai Józsuénak, Nún fiának az ideje óta egészen eddig. Igen nagy volt az öröm. Nap-nap után olvasták az Isten törvénykönyvét, az első naptól az utolsó napig.

Így néz ki egy helyreállt gyülekezet. Amit régóta nem csináltak, azt elkezdik újra tenni, és közben napról napra ott vannak az Ige körül, és ünnepelnek. Ebben a három dologban összegezhető a reformáció lényege: az Isten kijelentése a középpontba kerül, ennek következtében a gyülekezet visszatér a bibliai törvények és minták betöltéséhez, és az egészet áthatja egy szívből jövő hála, öröm és ünnepi hangulat, mert az ilyen közösségeknek mindig nagy okuk van az örömünnepre, hiszen átélték isten szabadítását és helyreállítását. Az öröm és az ünneplés mindig megmutatja, hogy Isten munkálkodik-e egy közösségbe, vagy sem, mert Isten országára nem az evés-ivás, hanem a Szentlélekben való öröm a jellemző. És aki kijut a krízisből, azon mindig meg is látszik, hogy az élete végre a helyes mederbe került.

01. A kereszténység krízise és a reformáció

 

Tartjuk a lépést, vagy lemaradtunk?

A hazai gyülekezetek jelentős része elveszítette a saját korával és környezetével való szoros integrációját, és 2016-ban is olyan keretek és módszerek között él, amelyek évtizedekkel ezelőtt voltak hatékonyak. A világ azonban folyamatosan változik körülöttünk, és a kortársainkat már nem tudjuk megszólítani, elérni, szolgálni olyan módon, ahogyan azt régebben tettük. Különösen azoknál a neoprotestáns, független gyülekezeteknél látok egyfajta missziós kifulladást, amelyek a rendszerváltozás körül s után indultak el, azonban a kezdeti gyors növekedésük mára lelassult vagy visszafordult – több ilyen közösséggel is dolgoztunk együtt az elmúlt években. A tradicionális gyülekezeteknél is jellemző a stagnálás, de náluk nyilván egészen más okok (is) húzódnak a háttérben.

Íme néhány szempont ahhoz, hogy felmérjük: lépést tartunk-e a saját korunkkal, a környezetünkben élők szükségeivel, gondolkodásmódjával, életritmusával, vagy lemaradtunk tőlük, s talán éppen emiatt akadozik a missziómunkánk.

1.) Még mindig programokban gondolkozunk. Mert úgy gondoljuk, a programokon, rendezvényeken keresztül könnyebb és egyszerűbb a felmerülő kérdéseket megválaszolni, az embereket megmozgatni. Azonban a mai világ éppen ellenkező irányba, a totális perszonalizáció irányába mozog, ahol egyénre szabott alkalmazások igyekeznek az életünket megkönnyíteni. A keresőmotorok figyelik a kereséseinket, a vásárlási szokásainkat, és megpróbálják személyre szabni a válaszokat számunkra. Ez pedig természetessé teszi a mai emberek igényét arra, hogy egyénekként tekintsünk rájuk, akiknek személyes kérdéseik vannak, akiknek az életét a saját egyéni összefüggés-rendszerében lehet csak értelmezni, nem programokban kiárult egységesített csomagokban. Azt hiszem, a programok leginkább a misszió iránti személyes elkötelezettséget, a személyes missziót, a saját kapcsolatrendszerünk evangéliummal történő feltöltését helyettesítik és intézményesítik, mert így a „gyülekezet” missziózik a gyülekezetbe járó emberek helyett. Az a gyülekezet,a melyben a keretek, a programok fontosabbak a személyes kapcsolatoknál, és még mindig azt hiszi, hogy kifelé irányuló „missziós” programokon, alkalmakon, rendezvényeken keresztül lehet elérni az embereket, nem 2016-ban él, hanem leragadt 20-30 évvel korábban. Hogyan változtassunk? Szervezzünk programokat a gyülekezet tagjainak, ahol megtanulhatják, hogyan csempészhetik be az evangéliumi tartalmat a családi és munkatársi kapcsolataikba, a hobbijukba, a baráti közösségeikbe, a személyes közösségi életükbe. Vagyis tanítani kell a személyes misszióról – ma sokkal inkább, mint bármikor.

2.) A gyülekezeti tagok igényei és elvárásai fontosabbak, mint a gyülekezeten kívül élők szükségletei. Ez azt jelenti, hogy a gyülekezet önmagáért élő szubkultúrává vált, amely feltételeket támaszt a becsatlakozók felé. Nekik kell megfelelniük a gyülekezeti elvárásoknak, ha csatlakozni akarnak – és nagyon fontos, hogy nem az olyan legitim bibliai elvárásokról van szó, mint a megtérés vagy életszentségre való törekvés, hanem alapvetően kulturális elvárásokról: hogy hogyan öltözhetünk, milyen szavakat használhatunk, milyen témákról beszélgethetünk, kikkel barátkozhatunk. Természetesen mindez vaskosan meg van teologizálva azzal, hogy nekünk hívőknek különböznünk kell a világtól – de sokszor a külsőségekben való különbözőség fontosabb, mint a szív megváltozása. Rengeteg példát tudnék sorolni, de most nem teszem, mindenesetre a jelenség valós, falusi kis gyülekezetekben éppúgy, mint egy-egy alig pár évtizede alapított budapesti közösségben. Évtizedekkel ezelőtt a gyülekezet kulturális „másmilyensége” fontos szempont volt a keresztény identitás megerősítésében – ma azonban inkább gátja a missziónak, mert a mai kulturálisan ezerarcú és folyamatosan változó világban éppen nem formai, külső dolgokban kell másmilyennek lennünk, hanem tartalmilag!

3.) A gyülekezethez való tartozás intézményesített. Régebben a hívők és a megtérők is a gyülekezet felé köteleződtek el, ami inkább valamiféle egyetemes, elvi elköteleződést jelentett. A mai emberek azonban kapcsolat-központúak. Ez azt jelenti,k hogy egy intézmény, egy közösség vagy egy alkalom csak akkor válik vonzóvá és motiválóvá számukra, ha vannak benne valós és kifejezetten erős személyes kötődések. Vagyis nem elég az, hogy „program van” – kell az is, hogy vonzó és inspiráló számukra a szolgáló személye, illetve hogy olyan emberekkel lehet egy közösségben, akikkel szeret beszélgetni, mert van is miről beszélgetni, akikkel jó időt tölteni. Más szóval a gyülekezet 2016-ban már nem lehet pusztán valamiféle elv-közösség, ahol azonos identitású emberek egymás mellett ülve időt töltenek. Ha hiányzik belőle a barátság, az az érzés, hogy vágyom bizonyos emberek társaságára, szeretnék velük találkozni, beszélgetni, minőségi időt tölteni, mert valódi kapcsolatok kötnek össze bennünket, nem csak egy program. 20-30 éve elég volt ennyi – de ma már nem! Ha a testvéreim között nem lesznek barátok, méghozzá a legjobb barátaim, akkor az intézmény önmagában már kevés, legalábbis sok kortársunknak.

4. A missziómunka is intézményesített. A 20. századi gyülekezeti modellekben az evangéliuzáció a lelkész, az evangélista, bizonyos szolgáló csoportok, és alapvetően az evangélizációs alkalmak és programok feladata volt. A 21. században ez a rendszer nem hatékony. Megjegyzem, a saját bibliai szemléletemben nem is biblikus, de ez más kérdés, és alapvetően teológiai, én pedig most nem ezt hangsúlyoznám. Gyakran emlegetem azt a hasonlatot, miszerint a gyülekezetek olyanok, mint az éttermek: van egy csapat szakács és pincér, akik gondoskodnak arról, hogy a vendégek finom ételeket kapjanak, szívélyes kiszolgálás mellett. A 21. századi gyülekezeteknek azonban sokkal inkább kell főzőiskolákká válniuk, ahol minden egyes vendég azért jön, hogy megtanuljon főzni, és otthon, a munkahelyén, a barátai között egyre finomabb lelki eledelt legyen képes feltálalni. Meggyőződésem, hogy ma erre van szükség – ez pedig radikálisan más jellegű, működésű, preferenciájú gyülekezeteket igényelne.

Tartjuk a lépést, vagy lemaradtunk?

 

Elhunyt Dr. Nagy Antal Mihály

dr-nagy-antal-mihaly_fenykep

86 éves korában elhunyt Dr. Nagy Antal Mihály, gyülekezetünk hűséges tagja, a Sárospataki Református Teológiai Akadémia nyugalmazott tanára. Temetése október 5-én szerdán 13 órakor lesz a sárospataki templomból. “Az igaznak emlékezete áldott” (Péld 10,7)

nagy-antal-mihaly

http://patakirefegyhaz.hu/all-event-list/gyaszhir

Lesz lelki felívelés, ha lesznek keresztények

  1. szeptember 26., hétfő

„Azt tanultuk: »ha ketten-hárman összegyűlnek Jézus nevében, akkor ő ott van.« Ezért aligha képzelhető el, hogy a kereszténység el tud veszni, mert mindig leszünk legalább ketten-hárman.” Fekete Zsuzsa interjúja Orbán Viktor miniszterelnökkel.

A politikai feszültségek, polgárháborúk miatt, illetve a jobb megélhetés reményében milliók hagyják el hazájukat az afrikai régiókból, a Közel-Keletről és Belső-Ázsia egy részéről. Sokan – köztük Ön is – úgy vélik, hogy helyben kell megoldani a problémát, vagyis a saját hazájukban kell segíteni a bajba jutott embereket. Mi az oka annak, hogy nem ebbe fektet sokkal nagyobb energiát a világ tehetősebb része?

Az a jelenség, amit népvándorlásnak nevezünk, régebben megkezdődött, és nagyobb ívű folyamat, mint a menekültválság. Ha megnézzük a nyugati nagyvárosok etnikai összetételét, láthatjuk, hogy radikális változások történtek. Megdöbbentő számokkal találkozhatunk az őslakosok és nem őslakosok arányát tekintve Párizsban, Rómában vagy más nagyvárosokban. A Magyarországra érkezők már most is több mint 80 országból jönnek, és a folyamat legnehezebb szakasza az lesz, amikor megindul Afrika is. Egy hosszú világtörténelmi folyamat részesei vagyunk. A világ vezetőinek egyik része úgy gondolja, hogy a jobb élethez való jog mindenkit megillet, és ezért a jobb életért nem a nyomorban élők szülőföldjén kell tenni, hanem bárki szabadon odamehet, ahol ez elérhető. Ha ennek a gondolatnak engedünk, az tönkreteszi Európát, a kultúráját és a gazdasági rendszerét is, és azokon sem segít, akik eljöttek. Az otthonmaradók pedig szintén vesztesek. Tehát nem egy menekültválságot kell megoldanunk, hanem egy történelmi feladatot, hogy mi, európaiak, magyarok, keresztények hogyan viszonyuljunk a népvándorláshoz. Ettől még a kérdés jogos, és nemcsak a közel-keleti válságra igaz, hogy nem a bajt kell idehozni, hanem a segítséget kell odavinni. Sokan ezt nem így gondolják, de hát a farizeusság régóta része a világpolitikának…

ov1500x500_q85

Miniszterelnök úr már két évvel ezelőtt Strasbourgban és azóta is többször kijelentette, hogy szeretné, ha Magyarország a magyaroké maradna. Valóban úgy gondolja, hogy a mostani folyamatok abba az irányba mutatnak, hogy felszámolódnak a nemzetek Európában?

Igen, létkérdésről van szó, a létezésünk alapvető kérdéseiről. Ha a változó etnikai arányokat nézzük, valamint a termékenységi mutatók eltéréseit az őslakosok és az újonnan érkezők között, egyszerű matematikai számítás eredménye, hogy hány év múlva lesznek ugyanannyian, mint mi, majd pedig többen. Az emberiség történelme során ez nem először fordulna elő.

De nem lehetne valahogy az érkezőket integrálni?

Élénk fantáziára van szükség elképzelni, hogy tömegesen benősülnének afgán fiatalemberek hagyományos német keresztény családokba vagy keresztények a muszlim famíliákba. A legtöbb, amiben reménykedhetnénk, a békés egymás mellett élés, és nem az integráció, ezt azonban párhuzamos társadalomnak nevezzük. Ha kulturálisan nem esnek távol egymástól, akkor a közösségek hosszú évszázadokon keresztül élhetnek békében ugyanazon a területen egymás mellett, de a rideg valóság az, hogy minél nagyobb a kulturális távolság, annál nagyobb az esélye a konfliktusoknak, összeütközéseknek.

Ha már a nősülést említette: milyen változásokat hozhat, ha tömegesen telepednek le muszlimok a keresztény gyökerű Magyarországra? Át kell-e szabnunk a jogrendünket, ha, mondjuk, a családegyesítés égisze alatt egy muszlim férfival érkezik négy feleség és tíz gyerek? Akár csak jogi szempontból is mit kezdünk a helyzettel?

Párhuzamos társadalmakkal párhuzamos jogrendszerek járnak együtt. Magyarországon nem lehetséges többnejűség, mert az bigámiának, poligámiának minősül. A hagyományos keresztény jogrendű államokban élnek olyan arab családok, amelyek a felszínen betartják ugyan a törvényeket, de a valóságban, rejtetten a származási országuk kultúrája és jogrendszere mentén élnek. A magam részéről megértem, hogy jobban bíznak a saját hitükben, eszméikben, életvezetési szokásaikban, családi elrendezésükben, mint a miénkben. A szabadságot fontosnak tartom, és elfogadom, hogy a tőlünk különbözőeknek joguk van tőlünk különböző módon élni, de ahhoz nem kell idejönni. Jobb, ha mindenki a maga fügefája alatt marad. Ha azonban valakiket már beengedtünk, és itt jelentős, számban egyre növekedő közösséget hoztak létre, a mi közösségünk pedig fogy, akkor csak idő kérdése, hogy éppen a szabadságra, autonómiára hivatkozva bevezessék saját életszabályaikat előbb kisebbségi, majd többségi jogrendszerként.

Mi a helyzet azokkal a magyarokkal, akik a jobb megélhetés reményében útnak indulnak Németország vagy Anglia felé?

Rájuk nem ez vonatkozik, mert a mi közép-európai polgáraink együttélése az ottaniakkal lényegileg más probléma. A Brexit (az Egyesült Királyság kilépése az Európai Unióból – a szerk.) persze megmutatja, hogy ott is vannak az együttélésből fakadó nehézségek. A britek kilépésének egyik mozgatórugója éppen az volt, hogy sokan mentek Közép-Európából oda, ami zavarta a helyieket. A lengyelek, csehek, magyarok azonban ugyanabból a kultúrkörből érkeznek, ezért nincs civilizációs összeütközés az együttélés során, felvetődtek azonban szociális és gazdasági kérdések, de ez más dimenziót jelent.

A különböző európai országok eltérő társadalmi és gazdasági modelleket követnek. Az Európai Uniónak mégis egységesítési törekvései vannak a migrációs kérdésben, ami feszültségeket okoz. Hová vezet ez?

Ha valaki birodalmi központként kezd magáról gondolkodni, belesik abba a csapdába, hogy azt hiszi, akkor lesz erősebb, ha minél több jogkör tartozik hozzá. Úgy gondolja, minél inkább képes egy központból irányítani az országok életét, annál erősebb lesz az országok közössége. Ez azonban tévedés, mert ha önálló kultúrával rendelkező nemzetek adják az európai kultúra építőkockáit, melyektől egyszer csak elveszik a saját sorsukba való beleszólás lehetőségét, és ezzel meggyengítik ezeket a közösségeket, akkor az egyenlet negatív lesz a központ erősödése ellenére. Ezért vagyok híve annak, hogy az uniót az európai nemzetek közösségeként kell elképzelnünk.

Az Európai Bizottság már döntött: kötelező kvótát akarnak, de miért ragaszkodnak a kvóta szerinti elosztáshoz, ha a migránsok zöme egyáltalán nem akar Magyarországon vagy éppen Lettországban, Romániában, Szlovákiában élni?

Ha nem láncoljuk le őket egy nehezen elmozdítható tárgyhoz, akkor hamarosan kereket oldanak, és oda mennek, ahol nagyobb jólétet remélnek, mint tőlünk.

ov2500x500_q85

De akkor mi az értelme a kvótának?

Van egy sajátos nézőpont, mégpedig a német, az osztrák és a svéd, vagyis alapvetően azon országok nézőpontja, ahol már bekövetkezett a baj. Hozzájuk ellenőrizetlenül, beazonosítás nélkül nagy számban érkeztek tömegek, és nehezen megy az együttélés. Mit tudnak erre mondani a politikusaik? „Lehet, hogy most sokan vannak, de majd szétosztjuk őket. Most nagy a baj, de kisebb lesz, mert szétosztjuk.” Az ő szempontjukból ez a logikája a szétosztásnak.

El tud képzelni egy olyan Magyarországot, ahová, fejet hajtva a központi akaratnak, megérkeznek a migránsok?

Nem akarok ilyet elképzelni. Ha ez járna a fejemben, akkor inkább elolvasnám az Egri csillagokat.

Az egyik protestáns amerikai internetes lap arról írt a közelmúltban, hogy Európa megosztott: létezik egy elit, valamint egy másik rész, akik ragaszkodnak Európa keresztény gyökereihez. Szerintük a migrációról szóló politikai háború nagy lehetőség mindkét oldal számára, mert az elit tudja, hogy a muszlimok soha nem szavaznának keresztény gyökerű pártra, ezért minél több a muszlim, annál több konzervatív szorul ki a hatalomból. Másrészt jó lehetőség a nemzeti gyökerű államok támogatóinak is a nemzeti tudat erősítésére. Mit gondol erről?

Részigazságok vannak ebben. Logikus az a föltételezés, hogy a muszlim közösséghez tartozó emberek számára óriási nehézséget jelent keresztény pártokra szavazni. Így vagy a baloldalra kell szavazniuk, vagy a jobboldalon kell úgy átalakulniuk a pártoknak, hogy a keresztény értékek zárójelbe kerüljenek. Az a veszély fenyegeti az európai jobboldalt, hogy kereszténydemokrata helyett inkább centrum-demokrata pozíciót kénytelen felvenni, ha egyáltalán versenyben akar maradni. Ezt komoly veszteségnek tekinteném, hiszen nagy vezetőink voltak, akik a keresztény értékrend nevében léptek a politika küzdőterére, és sok jót tettek az európai népekkel. A kereszténység hatása a politikai kultúrára és a hétköznapi életre sosem állandó, inkább ingadozik. Most éppen apályosabb időszakot élünk Európában, de jön majd dagály is, és akkor megindul a lelki fölívelés, föltéve, ha lesznek akkor még keresztények. A mostani apályból nem az következik, hogy vége lenne a keresztény ihletettségű politikának. A baloldali számítások, amelyek a muszlimokban jövőbeli baloldali szavazókat látnak, ott futnak zátonyra, hogy a muszlimok létrehozzák majd a saját pártjaikat, ha elegen lesznek. Ennek első jelei megmutatkoztak már, volt ilyen jellegű párt Hollandiában, és volt már török lista a bécsi választáson is. A muszlimok leginkább a saját soraikból akarnak politikai képviselőket verbuválni, és az európai parlamentekbe is a saját embereiket akarják majd ültetni, nem a régi szociáldemokratákat. Végső soron a hagyományos bal- és jobboldal együtt kell, hogy átengedjen egy jelentős szeletet a politikai befolyásából egy más kultúra alapján szerveződő politikai erőnek. Ez hosszú távon része lesz az európai demokráciának ott, ahol megengedték a párhuzamos társadalmak létezését. Most azért harcolok, hogy Magyarország ne kövessen el ilyen hibát.

Azt mondja, hogy apály van, mert egyre kevesebb a keresztény és…

A világban nem kevesebb.

A világban nem, de Európában igen…

A kereszténység súlypontja kicsúszott Európából. A világ más kontinensein erősebb hitre alapozott életekkel találkozhatunk, mint Európában.

És ebben a helyzetben hogyan lehet keresztény gyökerekre építeni egy országot?

Azt tanultuk: „ha ketten-hárman összegyűlnek Jézus nevében, akkor ő ott van.” Ezért aligha képzelhető el, hogy a kereszténység el tud veszni, mert mindig leszünk legalább ketten-hárman. Én sem vagyok jókedvű, ami a közösségeink állapotát illeti, de ez nem terel a reménytelenség felé, inkább megérteni próbálom a keresztény lélek pulzáló mozgását, ami hol hódít, hol visszahúzódik.

Miért lett pártpolitikai kérdés a népszavazás ügye? Pártpolitikai szimpátia alapján döntenek majd az emberek, vagy esetleg úgy, ahogyan a református egyházi vezetők is kérték: döntsön mindenki lelkiismerete szerint?

Szerintem nem lett pártpolitikai kérdés, csak sokan szeretnének azt csinálni belőle. A magyar társadalomnak van egy nagy józan többsége, amely meg tudja különböztetni egymástól a sorskérdéseket, a nemzeti ügyeket és a pártkérdéseket. Az pedig, hogy mindenből pártpolitikát akarnak csinálni, nem új keletű dolog Magyarországon.

ov3500x500_q85

 

Közeledik az ’56-os forradalom hatvanadik évfordulója. A Magyarországi Református Egyház 1956-ra emlékezve emlékzsinatot tart október 14-én, amelyre Önt is meghívták. Hogyan tekint ’56-ra és benne az egyházak szerepére?

Az ötvenhatosoknak köszönhetjük, hogy a kommunizmus nálunk lágyabb, elviselhetőbb volt, mint Kelet-Németországban, Lengyelországban, Romániában vagy éppen Csehszlovákiában. Magyarországon a kommunisták rájöttek, hogy van egy határ, amit nem léphetnek át, mert ha megteszik, nem biztos, hogy túlélik. Még az az oroszoknak is kell néhány nap, amíg akcióba léphetnek, s azalatt… A kommunisták tudták, hogy egy idegen ország megbízásából gyakorolják a hatalmat Magyarországon, de együtt kell élniük azokkal, akiket kormányoznak. Nem akartak még egyszer úgy járni, mint ’56-ban. Hálásaknak kell lennünk az ötvenhatosoknak, mert áldozatuk eredményeképpen a mi életünk lett könnyebb. A közép-európai nemzetek egyházai különböző módon reagáltak a diktatúrára. Magyarországon a harcos egyház képviselői hamar eltűntek katolikus és protestáns oldalon is. Teljesen más egyházstratégia alakult ki, mint például Lengyelországban. ’56 arról is szólt, hogy ha hagyják, akkor az egyház és a nép igen könnyen egymásra talál. Az évforduló arra is lehetőséget ad, hogy fölidézzük a méltatlanul elfeledett keresztény, református hitvallókat.

Engedje meg, hogy megosszam egy személyes élményemet: amikor Ön Nagy Imre újratemetésén beszélt, a nagyapám tágra nyílt szemmel nézte a tévét, majd egyszer csak így szólt nagymamámhoz: „Anyu, menj a boltba, hozzál lisztet, cukrot, sót, zsírt, háború lesz!” Visszatekintve 1989-re, mennyiben valósult meg a huszonhét évvel ezelőtti álma?

Ha szabad így fogalmaznom, az öregúr nem látta rosszul a helyzetet, mert akár háború is lehetett volna, és akkor bizony elkélt volna a zsír és a cukor a kamrában. Van, aki hiányolja, és van, aki nem, hogy a változások nálunk emberáldozat és polgárháború nélkül történtek meg. Nehéz megmondani, hogy egy forradalmibb karakterű, polgárháborúba torkolló változás huszonhét év elteltével több eredményt tudna-e felmutatni, mint a végül megvalósult tárgyalásos átmenet. Amondó volnék, adjunk hálát a Jóistennek, hogy ebbe a változásba nem halt bele senki. Inkább azt sajnálom, hogy volt húsz zavaros év 1990 és 2010 között, ami lehetett volna simább, egyszerűbb, sikeresebb.

Miért nem lett?

A változás kezdőpontja nem volt megfelelő minőségű. Azért sikeresebb a 2010 utáni Magyarország, mert ekkor már nem kellett gúzsba kötve táncolni, mint annak idején Antall Józsefnek, és bekövetkezhetett az alkotmányos forradalom.

Hankiss Elemér szociológus azt írta, hogy Magyarországot 1956-ban, majd azt követően a rendszerváltáskor látta igazán a világ. Mit gondol, most látszunk a világban?

Van rajtunk figyelem, de nem olyan, mint ’56-ban, vagy ’90-ben, hanem olyan, amiben sok az értetlenség. Ez a II. világháború utáni kettévált európai sorsból fakad. 2004-ben léptünk be az Európai Unióba, és a „levágott testrészt” visszavarrtuk oda, ahová való. A hegek azonban nem tűntek el. A kommunizmus alatt nem engedtük, hogy homo sovieticustcsináljanak belőlünk, és eltűnjön a kultúránk. Mikor elmentek az oroszok, összetalálkoztunk Európával, de a hegek itt vannak, most pedig értetlenül néznek ránk a világ nyugati feléről, hogy miért ragaszkodunk ennyire a nemzeti függetlenséghez, szuverenitáshoz, kereszténységhez, és miért nem vagyunk megértőbbek a nagy számban érkező idegenekkel. Közben mi tudjuk, hogy évtizedekig küzdöttünk azért, hogy ne változtassanak meg minket, és ne tudjanak megfosztani a nemzeti és kulturális karakterünktől. Ami a lelkünkben van, szerintem sokkal erősebb és fontosabb, mint ami az ellenfeleinket hevíti.

Fekete Zsuzsa

 

http://www.reformatus.hu/mutat/lesz-lelki-feliveles-ha-lesznek-kereszt

A (ki)szolgáló egyház

Avagy a „Szerbiai Református Keresztyén Egyház” arculata 2009-2014 közt

Ezen gondolatok 2014. május 5 indultak el gondolatvilágomban, és egyre inkább kikívánkoznak.

Ha csak személyemről volna szó, valószínű, hogy nem írnék ennyit, inkább maradnék a szószéknél, amíg Isten kegyelme erőt és lehetőséget ad a szolgálatra.

De sokkal többről van itt szó, hiszen több mint 15.000 (Tizenötezer) református minősítéséről, melyek a hatalom és csak az Úr tudja mi minden megtartása érdekében tiporják sárba hitvalló őseink által szerzett, itt a déli végeken magyarságunkban kitartott és megbecsült „hit és nemzet megtartó” jelzőt!

Mint sokaknak ismeretes ma már a tény, amit csak 2012 májusában tudtunk meg, hogy Csete Sz. István püspöknek már 2009. január 1. megszűnt a püspöki tisztsége (amiket felsorolok, azt teszem az érvényes Alkotmányuk paragrafusai szerint – mely 1997. június 10-én lépett érvénybe és azóta is csak az érvényes a mai napig) a 74 § alapján.

Már korábban is voltak próbálkozások a jól bevált „régi rendszer” iskolája alapján, hogy befeketítünk, ha velünk lépsz, adunk szappant is a mosakodáshoz. Nem csak engem tiszteltek meg, hanem más lelkész társaimat is fegyelmi eljárásokkal a választások előtt kb. 6-8 hónappal, hogy ez által biztosak legyenek, hogy nincs konkurens!

A Szerbiai Református Keresztyén Egyház (továbbiakban SZRKE) jelenlegi püspöke, Halász Béla, Hertelendyfalvi testvérünk volt az előző rendszer ügyeletes fegyelmi bizottságainak elnöke (levelező tagozaton végzett Budapesten, majd kinevezték a gyülekezetbe lelkésznek és beiktatás nélkül lett püspök) önként-e vagy csak parancsszóra netán élvezetből, nem tudom.

Na de térjünk vissza a vasaláshoz, hiszen a „nadrág élét” – arculatát elő kell készíteni.

Így is történt 2009 szeptemberében indult a tervezett csata, (bár a volt püspöknek adtam egy írásos kijelentést, ahol meg ígértem, ha szeretne, és bírja, hogy még egy fél mandátumot vagy teljeset végigvigyen, nem indulok vetélytársként, viszont engedjék, hogy a tervek szerint befejezzük az „építkezést” Újvidéken), amiről kiderült, hogy egy kis keményítőt vitt fel a nadrág szárára.

Pontosítok, kezdődött a fegyelmi hadjárat egyik fele – személyem ellen, míg a többi lelkész testvéremet először megfenyegették, majd később azért oda is csaptak (http://www.reformatus.hu/mutat/3146/).

Mind ez egy nem létező vezetőség által elindítva, igaz, elvileg 2010 „mint ha alkotmánymódosítást vittek volna végbe” – ami sajna nem református szellemű, ezt az egyik Magyarországi Református Egyház püspöke is kijelentette, és természetesen nem szabályszerű változtatás, hiszen az összehívott Zsinatnak csak a választásokat volt joga kiírni (ha azt a Zsinati jegyző hívja össze és nem a már „rég nem püspök”, a változtatások amik kérdésesek ezek szerint:

  1. a püspök tisztsége nem szűnik meg nyugdíjba vonulásával, sőt a korhatárt 75 évre emelték
  2. a Zsinati Tanács két Zsinat közt a Zsinat nevében dönt (a gyengébbek kedvéért, nem kell Zsinat, ha a Zsinati Tanács már úgy is eldöntötte)

Ja, majd elfelejtettem, a mosás előtt még egy hatalmas foltot is ejtettek ezen egyházunk tekintetén, melyet a 47. Zsinat 11. napirendi pontja alapján a „Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház” nevet „Református Keresztyén Egyház” névre szavazta ki a Zsinat tagjainak többsége.

De úgy gondolták néhányan, hogy sokan lehetnek Európában és netán Vajdaságban vagy Szerbiában is, hogy nem tudják, hogy a Református Keresztyén Egyház hol is található, ezért saját elhatározásuk alapján a Zsinati Tanácsból hárman készíttettek maguknak olyan bélyegzőt, ahol feltüntették az országot is, vagyis „Református Keresztyén Egyház Szerbiai Köztársaság”, majd rövidítettek „Szerbiai Református Keresztyén Egyház” névre. Természetesen mindezt a Zsinat határozata nélkül.

A világi bíróságokon a Szabályrendeletünkkel ellentétben peres eljárásokat indítottak, ahol ugye bár a SZRKE ügyésze hivatalból nem képviselte a SZRKE, hanem felhatalmazásokat kapott az ügyvédi irodája, hogy képviselje a SZKE a peres eljárásokban természetesen olyan püspöktől, aki már 2009. 01. 01.-től nem püspök.

Lenyelették a bírósággal, sőt a Vallásügyi Minisztériumot (akkor még volt) valamint az Igazságügyi Minisztériumot is meggyőzték, hogy „Háborúban állunk az alvilággal” írásban ((A cikk megjelenik a Reformátusok Lapja 2010. szeptember 26-i számában.) http://www.reformatus.hu/mutat/3190/), hogy „személyem” lenne a kapocs az alvilággal.

Egy kis kitérő! Sosem voltam belgrádi diák, a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház tulajdonában volt épületet nevezték az ott lakó diákok „alvilágnak”, a bibliai vagy inkább a Dante-i alvilágot sem jártam még meg, és ha netán a bűnszervezetekre használt jelzőre gondoltak, akkor viszont a saját jelzőjüket használták. Ami miatt az Országos Egyház ügyésze 2009. szeptember 12. a Zsinati Tanács jegyzőkönyve 37 napirendi pontja alapján meg is fenyegetett, majd az Újvidéki Járási Bíróság P4513/2012 számú peres eljárás 2012. október 1. beadványának második oldalának első bekezdése végén is kihangsúlyozta, hogy az egész eljárás Botos Elemér személyének „enormno” latinból: „mértéken feletti” megbüntetése a célja. Csókolom, teli csöpögő keresztyén indulattal!

Az illetékes minisztériumokban a sok jajgatás és panasz után kieszközöltek oly írásokat, melyek Szerbia Alkotmányával és az Egyházakkal és vallási felekezetekkel foglalkozó 2006-os törvénycikk (megjelent a „Szerbiai Köztársaság Hivatalos Közlönyében” 36. szám/2006) rendeleteivel ellentétes.

Majd a kiadott és a bíróságon bemutatott, sok szabálytalanság alapja egy apró „félreértés” miatt történt-e nem tudom, mert nincs jogom senkinek a szerb tudását minősíteni.

Ugyan is a Szerb Köztársaság Egyházakkal és vallásfelekezetek bejegyzésével a Vallásügyi Minisztérium döntése alapján, mely megjelent a „Szerbiai Köztársaság Hivatalos Közlöny 64. számában, 2006. július 26. keltezéssel, melynek a 4. pontja eredetiben ( Član 4. Crkve iz člana 13. Zakona o crkvama i verskim zajednicama (u daljem tekstu: Zakon) se upisuju u Registar pod svojim tradicionalnim imenom uz dodatak: “u Srbiji”. ) tehát a Szerbiai jelző csak a nyilvántartási könyvben szerepel beírva a „történelmi egyház neve mellett”, míg az Igazságügyi Minisztérium honlapján található dokumentum alapján, mely a Szerbiai Köztársaságban elismert egyházak listáját közli, abban az szerepel, hogy Református Keresztyén Egyház az elismert.

Hiszen, ha a Szerb Vallásügyi Hivatal határozná meg az egyházunk nevét, akkor az Egyházakkal és vallási felekezetekkel foglalkozó Törvény 2006-os törvénycikk (megjelent a „Szerbiai Köztársaság Hivatalos Közlönyében” 36. szám/2006) 6. és 7. pontját maga az állam sértené meg.

Ilyen manipulációk és szójátékok sűrű erdejét kihasználva, szabálytalan felhatalmazásokat és hamis fegyelmi végzéseket felhasználva az Újvidéki Bíróságon, kieszközölnek egy kilakoltatási végzést (I 6821/13), aminek a peres eljárás indításakor az Újvidéki Egyházközség nevében adtak be, és mivel szóvá tettük, hogy a gyülekezet ilyet nem indított és nem adott az ügyésznek felhatalmazást, akkor a felperesnek a „Református Keresztyén Egyház – Szerbiai Köztársaság, Református Egyházközség Püspöki Hivatal Feketics”-re változtatták.

Egy pillanatra álljunk meg ismét, a gyengébbek kedvéért.

Olyan, hogy Feketetics-i azaz Bácsfeketehegyi Református Egyházközség létezik, mint jogi személy, olyan, hogy Püspöki Hivatal Bácsfeketehegy (akkor még ott volt) létezik, de nem, mint jogi személy, és Református Egyházközség Újvidék is létezik, mint jogi személy.

Az egész még ott válik érdekessé, hogy a bírósági végzésben, nem csak a gyülekezet, mint jogi személy jogait sértik meg, hanem törvényileg akarják segíteni a gyülekezet tulajdonának eltulajdonítását, hiszen a lelkészt arra kényszerítik, hogy a SZRKE bizottságának adja át a kulcsokat. Vagyis a „kidobott lelkész”asszisztáljon a lopás kísérletében, ott ahol még jogviszony sem áll fen, hiszen a 2012. 10. 31. a RKE Újvidéken megtartott Zsinatán, megállapítja, hogy a SZRKE a név változtatása által kilépett a RKE-ből. A telekkönyvi kivonat szerint is az Újvidéki Református Egyházközség birtokában van a kérdéses parókia és a templom is!

Az említett bírósági végzés (ami nem egyértelmű) a parókiára szólt, igaz Safarik utca 5, ahol a templom található, és már több mint 100 éve a parókia és az iroda a Pap Pál utcára van bejelentve (régebben Alkotmány utca), végzés nélkül feltörték az iroda zárját, lecserélve kizártak minket onnét, bár a Szerb Köztársaság Alkotmánya 40§ védene itt is.

Így történt, hogy harmadik nekifutásra (meg még mi mindenbe kerülve) a Református Keresztyén Egyház, Újvidéki Egyházközségének lelkipásztorát, 25 évi szolgálat után személyes bosszú és sok minden más leplezésére – és reformátusságunk megszégyenítésére – kilakoltatta hamis vádak alapján a Szerbiai Református Keresztyén Egyház, Református Egyházközség Püspöki Hivatala Feketics, bírósági végzés alapján a parókiáról. Bár most a SZRKE részéről csak az erőszakot alkalmazó ügyész volt jelen, viszont a püspök (idézem az ügyész szavait árpilis 4-ről: „az az idióta most már jöhetne a kávézóból”) nem volt jelen, aki még egy lelkésztársának jó napot -ot sem köszönt, amikor megjelent, sem a híveket sem bátorította, hogy minden rendben lesz, mi az önök (vagy ahogy itt mondják: maguk) oldalán vagyunk. Piroson erre azt mondanák: dühöng a keleti kultúra!

Hogy még cifrább legyen a dolog, a régi mondóka, „adj király katonát! Nem adok! Ha nem adsz, szakítok!” alapján egy csapásra a templom és az iroda is kellett volna. Annyira, hogy Molnár András beállt a templom ajtajába, ahova a lelkész a pár ezernyi könyvet be akarta vinni a hívek segítségével, az egyik egyháztagot elzavarta, de engem megtámadott, két kézzel erősen meglökött (szerencséjére a kezeim tele voltak könyvekkel), és a rend felügyeletére odarendelt rendőrtiszt ugrott oda, hogy megakadályozza, hogy ismét meg akarjon ütni. Gondolom református szeretetből.

Mindezek után, elgondolkodtam, milyen irányt is vett a „délvidéki reformátusság”? Vagy ez is párt vagy ki tudja, kinek a parancsszavára történik?

Akikre eddig a politikai színpadon felnéztem, még fogadni sem akar, bár írásban kértem, most meg zúgolódnak a palackból kieresztett szellem szellentései miatt. Az „anyaország” nagykövetségén viszont a családom részére kértem védelmet, mert nyilvános fenyegetés hangzott el a rám támadótól már több mint egy hónapja, és a családom tagjai magyarul tudó magyar állampolgárok, de még mindig csend van. Szinte egyházi és politikai vonalon akarnak véghezvinni egy majdnem sikeres „excommunication” hadjáratot.

Csak ha a nagy vasalásba belefeledkeznek, és ott marad a vasaló a nadrágon, hogy erősebb éle legyen, akkor a nadrág fog megégni, igaz, foltmentessé válik, szép el látható, de a vasaló okozta égési seb örökre megmarad (kivéve, ha nem szabjuk át, rövidnadrág formájúra).

Ki itt a győztes, a SZRKE bosszú és más indulataiba belehajszolt, betaníttatott csapat, vagy a RKE, Csete, Molnár, Halász, Botos vagy a többiek? Nem. Győztes csak Jézus lehet.

Itt csak a reformátusságunk a vesztes, és sokan tudtak a szabálytalanságokról, de hát „amíg jön a pénz, nem szól szám” módszerrel akarva – akaratlanul is segítőtársakká váltak egy ilyen (ki) szolgálati irány megtartásában.

Azért még a díszítést rakjuk fel az egészre, mert ugye bár más peres eljárások i voltak és vannak a kincsestárban. Ezek közül a legérdekesebb, hogy a közvádlóságon az jelentett fel, hivatali hatalommal való visszaélés miatt, aki pár évvel előtte verte az asztalt, hogy az „egyház külön van az államtól” ezért ne avatkozzanak a belügyeinkbe.

A közvádló bár nem tudta sem megmondani, sem bebizonyítani, minek alapján állapította meg az egyházi szolgálatomban a hivatali hatalommal való visszaélést, bűnvádi eljárást kezdeményezett, ahol már a vége felé az eljáró bíró a szemembe se mert nézni, sőt amikor az egyházi törvényekre akartam hivatkozni (bebizonyítva, hogy valójában ki is élhetett a hivatali hatalommal vissza), azt a választ kaptam, „ha még egyszer az egyházi törvényekre hivatkozok, megvonja a szót”.

Az eljárást vezető bíró sem tudott választ adni, „hol is léptem túl a hatásköröm”, az új püspök eskü alatt nyilatkozta, hogy minden építkezésre itt az egyházban mindenki kért engedélyt a Zsinattól, csak Újvidék nem (ennek viszont az ellenkezője igaz – sajnos) és így koholt vádak, koncepciós fegyelmi eljárás alapján egy hazugon bemutatkozó (SZRKE) egyházi szeretet csokra mellett kaptam (bár még nem jogerős) esőfokon egy év börtönbüntetést feltételesen a K3319/13 számú büntető eljárásban.

Van még sok mondani valóm, de maradjon egy másik alkalomra is!

Gyönyörű sőt csodálatos lehetőségeket kínál ez az új reformátusság. És még én vagyok az alvilág „főembere”, a szektás, mert, ahogy igaz csak szóban kaptam a MRE egyik vezető egyéniségétől, az a gond velem, hogy „el akarom szerbesíteni az egyházat” tudni illik, a magyar nyelvű istentiszteletek mellett szerb, ma viszont már angol nyelven is vannak alkalmaink.

Nem a magyar helyett, hanem pluszban!

Többször kértük a Generális Konvent vezetőségét, ne csak egyoldalúan informálódjon, vagy ne elégedjen meg a besúgók információival, ahogy mondták, „érdeklődtek felőlünk”, amikor Bácsfeketehegyen volt az összejövetelük, hanem jöjjenek el a presbiterekkel beszélni. Igaz az 54 km az nagy távolság és nagy kiadás lett volna. Vagy 2012 június 13 és 15 közt az Eurodiaconia éves közgyűlésének helyszíne csak kb. 500 méter volt a távolság, de egyházi rendelet alapján nem látogathattak meg!

Jó volna, ha Jézus már egy „nagytakarítást” végezne legalább a Kárpát-medencében, igaz Hofi is azt mondta, „hogy itt megmarad a bűz”.

Mi még nem adtuk fel, többeket elűztek innét a lelkészi szolgálatból, amíg nem rendeződik a helyzet, vagyunk, utána meg az Úrra bízzuk!

Botos Elemér

A szent hármasok munkája

avagy az Úr csodásan működik, de útját elrejtették

„Mert szeretetet kívánok én és nem áldozatot: az Istennek ismeretét inkább, mintsem égőáldozatokat” (Hóseás 6:6).

A forró levegőjű nyári időben nem is tudni, hogy a valóságot vagy csak a délibábot látjuk. Olykor nehéz megkülönböztetni a valóst a valósnak mutatottól.

Szomorú, de olyan 12.000 (tizenkettőezer) református Vajdaságban a nagy illuzionisták látványa által elkápráztatott szórakoztató ipar nagy KFT -ben nem látják a fától az erdőt.

A régi református hagyományok és szokásjogok sem vonták kétségbe, hogy a Zsinat a legfelsőbb egyházi törvényhozó és döntéseket megfogalmazó „testület”. 2014. május 21. egy szabályos rendkívüli zsinat Torontálvásárhelyen hozott egy döntést, melyet, a megszavazásával, azonnal hatályba kellett volna helyezni, de valami műsorszünet ezt megváltoztatta. A két tartaléklapra játszó „püspök” műve lenne csupán? Á, nem, csak egy lap a kezükben azoknak, akiket a rendkívüli zsinat felfüggesztett (csak a szolgálatból), és az ideiglenesen tisztség nélküliek szavaznak egy nem illetékes testületben a rendkívüli zsinat döntéséről.

Azt tudjuk, hogy a kommunizmus idején sok mindent meg lehetett szavaztatni, csináltatni, na de senki sem szólt, hogy a pártrendszer visszatért volna a református egyházba vagy több házba? Láss csodát, kételkedő hittestvérem, a zsinati tanács megsemmisít, azaz érvénytelennek nyilvánít egy zsinati döntést. Na, ez már igazi égőáldozat a népi demokrácia e világi oltárán.

„Fenékig üríti a poharát,
S habot ver a szája, míg így kiált:
Csak nevetek rajtad, Jehova –
Én, Belzacár, Babilon ura!
Az iszonyú szó alig hangzik el,
Rá titkos döbbenet felel.

Csak elhal a hahota hirtelen,
Halotti csöndes a terem.
De nézd csak, nézd, ó, borzalom!
Emberi kéz a fehér falon.
És ír a fehér falon, ír az a kéz,
Ír lángbetűt, aztán semmibe vész.”

(Heinrich Heine: Belzacár, részlet,
Vas István fordítása)

Azért küldetett őáltala ez a kéz, és jegyeztetett fel ez az írás…: Mene, Mene, Tekel, Ufarszin! E szavak értelme pedig: Mene (= számbavett), azaz számba vette Isten a te országlásodat, és véget vet annak. Tekel (= megmért), azaz megmérettél és híjával találtattál. Peresz (= rész, darab; a „farszin” a „peresz” szó többes száma), azaz elosztatott a te országod, és adatott a médeknek és a perzsáknak” (Dn. 5:18-28). Még ezen az éjszakán megölték Belsazárt a Babilont elfoglaló Círusz seregei!

A mai napon született Szent-Györgyi Albert

Kiemelkedő REFORMÁTUSOK:

Nagyrápolti Szent-Györgyi Albert (anyakönyvezve: Szentgyörgyi Albert Imre)[12] (Budapest, 1893. szeptember 16.Woods Hole, Massachusetts, 1986. október 22.) Nobel-díjas magyar orvos, biokémikus, a magyar és az amerikai tudományos akadémia tagja, nemzetgyűlési képviselő (1945–1947).

Az 1930-as évek elején izolálta a C-vitamint és 1936-ban a P-vitamint. Jelentős szerepet játszott a citrát-kör (citromsavciklus) felfedezésében. Munkásságát 1937-ben orvosi és élettani Nobel-díjjal ismerték el. Az egyetlen magyar tudós, aki magyarországi tudományos tevékenységéért kapta ezt a magas kitüntetést. Tudományos munkásságát 1937-ben itthon Corvin-koszorúval és 1948-ban Kossuth-díjjal ismerték el. Utóbbi átvételére nem utazott haza. 1983-ban az Amerikai Egyesült Államokban Kocziha Miklós konzul közvetítésével megkapta a Magyar Népköztársaság rubinokkal ékesített Zászlórendjét, amihez Ronald Reagan és felesége, Nancy Reaganis levélben gratulált.[13]

1955-ben kapott amerikai állampolgárságot, 1956-ban az Amerikai Tudományos Akadémia tagja lett.[14]

Szent-Györgyi Albert Budapesten született 1893. szeptember 16-án. Tanulmányait a Lónyay utcai Református Gimnázium és Kollégium diákjaként végezte, majd a Budapesti Tudományegyetem Orvostudományi Karán folytatta, ahol 1917-ben orvosi oklevelet szerzett. Az első világháborúban medikusként vett részt, de megsebesült, és hamarosan leszerelték. Ezután Pozsonyban és külföldön: Prágában, Berlinben, Hamburgban,[15] Leidenben, Groningenben folytatott tanulmányokat a biológia, az élettan, a gyógyszertan, a bakteriológia, majd a fizikai kémia terén. Ezt követően a Cambridge-i Egyetemen, F.G. Hopkins biokémiai tanszékén 1927-ben megszerezte tudományos doktori fokozatát PhD,[16] ezúttal kémiából,a hexuronsav izolálásáért, majd E. C. Kendall támogatásával két évig az Egyesült Államokban dolgozott. Klebelsberg kultuszminiszter hívására a Rockefeller Alapítvány támogatásával[17] hazajött, és 1931-től 1945-ig a Szegedi Tudományegyetem orvosi vegyészeti intézetének professzora, közben 1938–1939-ben a Liège-i Egyetemen a Francqui-tanszék professzora,[18] és az ott végzett munkája elismeréseként 1940-ben III. Lipót belga király kitüntetést adott át neki.[19] Belgiumi tartózkodása idején írta La paix, sa biologie et sa morale (1938) című művét, ami magyar fordításban A béke élet és erkölcstana címen, hosszú hányattatás után 2001-ben jelent meg. 1945 és 1947 között a Budapesti Tudományegyetem Orvostudományi karának biokémia professzora volt. 1947 nyarán elhagyta az országot, és a Boston melletti Woods Hole-ban telepedett le, ahol 1947 és 1962 között az Egyesült Államok Izomkutató Tudományos Intézete tengerbiológiai laboratóriumának igazgatója,[20] 1962 és 1971 között az USA, e téren vezető főiskolája, a Darthmouth College professzora volt. Kapcsolatait Magyarországgal mindig fenntartotta, kétszer látogatott haza 1973-ban a Szegedi Biológiai Központ felavatásának alkalmából és 1978-ban a koronázási ékszereket átadó küldöttség tagjaként.[21] 1986. október 22-én halt meg Woods Hole-ban.

Szent-Györgyi Albert motorjával, amellyel 1934-ben egy európai túrán vett részt

Az 1920-as évek végén Szent-Györgyi ismeretlen anyagot talált a mellékvesében. Megállapította összetételét (C6H8O6), és hexuronsavnak nevezte el (1928). Hazatérve, Szegeden olyan növényi forrást keresett, melyből nagyobb mennyiségben lehet kivonni hexuronsavat. Erre a célra a szegedi paradicsompaprika kiválóan megfelelt: 10 liter présnedvből 6,5 gramm hexuronsavat állítottak elő. 1932-ben Szent-Györgyi – és tőle függetlenül J. Tillmans – a hexuronsavat azonosította a C-vitaminnal. Javaslatára a hexuronsavat a skorbut elleni hatásra utalva aszkorbinsavnak nevezték el. Szegeden a paprikából kiinduló C-vitamin-gyártás módszerét is kidolgozták. Már Szegeden elkezdett foglalkozni az izom működésével, és sikeresen vizsgálta az izom fehérjéinek szerepét az izom-összehúzódásban (1940-42). A szubmolekuláris vizsgálatok során érdeklődése a rosszindulatú daganatok felé fordult. Két évtizeden át foglalkozott a sejtszintű szabályozás jelenségeivel. A Magyar Tudományos Akadémia levelező (1935), rendes (1938),[22] majd 1945. május 30-án tiszteleti tagjának választotta. 1987-ben a Szegedi Orvostudományi Egyetem felvette nevét (Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem). Ma a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kara viseli a nevét, amely Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ néven működik.

Magyarországi tevékenysége; a C-vitamin

Szent-Györgyi Albert előadás közben, mögötte aSzent-Györgyi–Krebs-ciklus részlete látható

Szent-Györgyi Albertet, a Nobel-díjas professzorukat üdvözlik a szegedi diákok

Szent-Györgyi Albert rendszeres öt órai teája a kollégáival, Szegeden

Cambridge-i tartózkodása alatt megszerezte a kémiai doktorátust. 1930-ban Klebelsberg Kuno kultuszminiszter hívására hazatért Magyarországra, és átvette a szegedi Orvos Vegytan Intézet vezetését. A Groningenben elkezdett, de Magyarországon folytatott sejtlélegzéssel kapcsolatos kutatásai során fedezte fel, hogy a fumársav katalitikus hatást fejt ki a mechanizmus egyik lépcsőjén. Ezen az úton végigmenve jutott el Szent-Györgyi aC-vitamin izolálásához. Még Groningenben megfigyelte egy jellegzetes oxidációs folyamat reakciós késését, amely valamilyen redukáló anyag meglétére utal. Cambridge-ben észrevette, hogy ez a redukáló anyag a mellékvesekéregben és a citrusfélékben egyaránt előfordul, de ahhoz, hogy a kémiai felépítését is megvizsgálhassa, csak nagyon kis mennyiségben sikerült előállítania. Az is ismertté vált, hogy az emberi sejteknek szüksége van erre az anyagra, de csak növények és állatok tudják előállítani. Mivel cukorjellegű vegyület volt, Szent-Györgyi először az ignose (nem ismerem cukor) nevet adta neki, de a tudományos lap szerkesztője, ahol ezt publikálni akarta, nem fogadta el ezt az elnevezést, így a hat szénatomra utaló hexuronsav névre keresztelte. Felismerte, hogy a szegedi fűszerpaprika sokkal többet tartalmaz ebből az anyagból, mint a citrusfélék, így nagy mennyiség előállítását sikerült véghezvinnie. A korábbi grammnyi mennyiség helyett egyszeriben kilónyi állt a rendelkezésére. Felfedezték, hogy gyógyítani lehet vele a skorbutot (tengerimalacokon kísérletezett sikeresen Szent-Györgyi), vagyis a hexuronsav azonos a C-vitaminnal. Ekkor keresztelte el véglegesen aszkorbinsav névre. 1933. szeptemberben egy hold földet kért és kapott bérbe Szeged városától paprika-kísérleti célokra, amelyen a kísérleteihez szükséges mennyiségű paprikát termeltette.[23]

Szent-Györgyi Albert átveszi a Nobel-díjat

1937-ben kapta meg a Nobel-díjat „…a biológiai égésfolyamatok, különösképpen a C-vitamin és a fumársavkatalízis szerepének terén tett felfedezéseiért” indoklással. A Magyar Tudományos Akadémia 1938-ban rendes tagjai sorába választotta. Szegedről 1940-ben az egyetem részben visszaköltözött Kolozsvárra, Szegeden pedig jogilag új egyetem, a Horthy Miklós Tudományegyetem létesült, amelynek első rektora lett az 1940-41-es tanévben,[24] ahol az izommozgás biokémiájával kezdett foglalkozni. Szent-Györgyi ezen a téren is Nobel-díjjal értékelt munkával egyenértékű eredményeket ért el, melyek közül a legfontosabbnak a mechanikai izommozgás fehérjekémiai hátterének feltárását tekintik.

1944. februárban részt vett a Paprikavitamin termelő és értékesítő részvénytársaság megalapításában, amelyben az igazgatóság tagja lett. A 200 000 pengő alaptőkével induló társaság működési területe a cégbejegyzés szerint: „a paprikára vonatkozó vitamin kutatás, vitamin tartalmú paprikanövények megtermelése, azok racionális termesztésének tanulmányozása és fejlesztése Magyarországon; a társaság törekedni fog arra, hogy a paprikaközpont kísérleti telepével is ilyen célú szoros összeköttetést tartson fenn, b) kutató intézetek felállítása és üzemben tartása az előbbi pontban megjelölt célokra különösen paprikából előállított C vitamin tartalmú termékeket vizsgáló intézet felállítása, c) C vitamin tartalmú paprikapép (paprikapüré) és C vitamin tartalmú paprikapor előállítása, s ecélból gyárak felállítása és üzemben tartása, valamint a nevezett cikkekkel való kereskedés.”[25]

A II. világháborúban, 1943 februárjában az ellenzék kezdeményezésére a legnagyobb ellenzéki pártok támogatásával, Kállay Miklós miniszterelnök tudtával Isztambulba repült. A titkos diplomáciai küldetés célja tárgyalni a szövetségesekkel Magyarország háborúból való kiugrásának előkészítése céljából.[26] A tárgyalásokat lefolytatta, a kiugrási kísérlet mégis meghiúsult, mivel a németek megtudták Szent-Györgyi útjának tervét, ezért az 1944. március 19-ei német megszálláskor illegalitásba vonult. Adolf Hitler személyesen adott parancsot az elfogatására. Az utolsó pillanatokban sikerült őt kicsempészni a svéd nagykövetségről, ahonnan a már szovjet hadsereg által ellenőrzött területre került.

Szent-Györgyi 1945-ös szovjetunióbeli látogatása a Szovjet Tudományos Akadémia 220. évfordulóján, a képen jobbról a harmadik Szent-Györgyi, mellette jobbról a második Kármán Tódor.

1945-ben felkérést kapott a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem biokémiai tanszékének vezetésére, amit ő elfogadott,[27] és a szegedi egyetem vezetése ezt sajnálattal, de tudomásul vette.[28]Egyidejűleg az Országos Köznevelési Tanács elnöke lett, mely tisztségét 19451947 között töltötte be.[29][30]

Az 1945 júniusában Szent-Györgyi díszelnökségével[31][32] alakult meg a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság (MSZMT), melynek első elnöke íróbarátja Zilahy Lajos lett.[33] 1947. novemberben az MSZMT III. rendes évi közgyűlésén Szent-Györgyit ismét díszelnöknek választották meg.[34] A Társaság később Magyar–Szovjet Baráti Társaság néven működött. A háború befejezése után hozzálátott az Akadémia újjászervezéséhez,[35] de munkája kudarcba fulladt a konzervatív akadémikusok ellenállása miatt. Fizikus barátjával Bay Zoltánnal közösen[36] létrehozta az Új Természettudományi Akadémiát.[37] A Természettudományi Akadémia első ülései egyikén, 1945. októberben felállította a magyar penicillinbizottságot, amelynek feladata a penicillingyártás tanulmányozása és magyarországi termelése bevezetésének előkészítése volt. Ugyanezen az ülésen foglalkoztak Bay Zoltán holdradar kísérletének előkészítésével is.[38] A két akadémiát később a kormány összevonta, Szent-Györgyit felkérték elnökének, de maga helyettKodály Zoltánt javasolta, a tagválasztó és tisztújító nagygyűlésen ő az Akadémia másodelnöke lett.[39]

1945. április 2-án egyike lett annak a nyolc (később tíz, végül tizenkét) kiemelkedő közéleti személyiségnek, akiket az Ideiglenes Nemzetgyűlés, majd az 1945-ös választásokat követően alakult Nemzetgyűlés külön törvény alapján meghívott képviselőnek a parlamentbe. Mindkétszer elfogadta a felkérést. (Az 1947-es választások előtt ezt a törvényt eltörölték). Sem ekkor, sem előtte, sem utána semmilyen párthoz nem csatlakozott. 1945. szeptemberben egyetlen pártonkívüliként az Országos Nemzeti Bizottság tagja lett.[40]

Amerikai évek

1947-ben a svájci Alpokban töltött néhány hetet, amikor értesült arról, hogy barátját, Ráth Istvánt, kutatásai támogatóját letartóztatták. Arra az elhatározásra jutott, hogy nem tér vissza Magyarországra.[41][42]Korábban az a nézet terjedt el, hogy íróbarátjának, Zilahy Lajosnak a letartóztatása késztette őt erre a lépésre, de az újabb kutatások kimutatták, hogy ez tévedés. Szent-Györgyi patronálójának, Ráth Istvánnak a letartóztatása és megkínzása volt a motiváló tényező.[43] Sajnos, önéletrajzi írásai a szocialista cenzúra következtében hiányosan jelentek meg,[44] a Ráth István vállalkozóról szóló részt kihagyták és ez okozta a személyek felcserélését.Zilahy Lajos kommunisták általi letartóztatásáról egyébként semmilyen más forrás sem tesz említést.[45] Letelepedett az Amerikai Egyesült Államokban. Példáját számos tudós és művész követte.

A National Institute of Health tudományos munkatársa lett. Később létrehozták számára a Woods Hole-i Marine Biological Laboratoryban az Institute for Muscle Research (Izomkutató Intézet) részlegét, ahol folytathatta a Szegeden megkezdett kutatásait.

A vietnami háború ellen felemelte szavát, élesen bírálva az amerikai kormányt. Az Őrült majom címen kiadott könyvét, amelyben a civilizáció túlélési esélyeivel foglalkozott, máig az egyik legfontosabb háborúellenes művek közé sorolják.

Emigrációjából először 1973-ban látogatott haza, és részt vett a Szegedi Biológiai Központ avatásán.[46] Ekkor avatták a Szegedi Orvostudományi Egyetemdíszdoktorává, valamint a Magyarok Világszövetsége tiszteletbeli tagjává.[47]

Élete utolsó két évtizedét a rákkutatásnak szentelte. Ebben feltehetőleg közre játszott az a tény, hogy második felesége Borbíró Márta 1963-ban[48] és egyetlen gyermeke Szent-Györgyi Nelli 1969-ben[49] ebben a betegségben hunyt el. E téren fontos meglátása volt a szabad gyökök szerepének felismerése a rák kialakulásában[50] és a vitaminok (lásd C vitamin) gyökfogó szerepének felismerése.[51][52] Vitalitása és életkedve élete végéig megmaradt. Kilencvenhárom évesen hunyt el Woods Hole-ban. Az Atlanti-óceán partján lévő háza kertjében temették el.

Főbb művei

A műveiről készült bibliográfia 459 művet sorol fel,[53] de az a szám szinte évente emelkedik, mert az elektronikus tartalmaknak köszönhetően gyakran kerül elő eddig ismeretlen helyen leközölt munkája.

Angolul írt könyvei

  • Studies on Biological Oxidation and Some of its Catalysts (Budapest-Leipzig, 1937)
  • On Oxidation, Fermentation, Vitamins, Health, and Disease (1940)
  • Chemistry of Muscular Contraction. New York: Academic Press, 1947., 1951.
  • Bioenergetics (New York, 1957)
  • Introduction to a Submolecular Biology. Chapters I and II. New York: Academic Press, 1960.
  • Science Ethics and Politics (New York, 1963)
  • Bioelectronics (New York, 1968); magyarul: Egy biológus gondolatai (Budapest, 1970)
  • The Crazy Ape (1970)
  • What next?! (1971)
  • The living state (1972)
  • Electronic Biology and Cancer: A New Theory of Cancer (1976)
  • “Electronic Biology and Cancer.” Chapter 23 in Search and Discovery: A Tribute to Albert Szent-Györgyi. Edited by Benjamin Kaminer. Academic Press, 1977.
  • Bioelectronics: a study in cellular regulations, defense and cancer

Magyarul megjelent főbb művei

  • Biológiai oxidációk, fermentációk és vitaminok. (Budapest, 1937)
  • Válogatott tanulmányok (Budapest, 1983)
  • A béke élet- és erkölcstana
  • Az élet jellege # Az élő állapot
  • Az őrült majom (e-könyv)
  • Egy biológus gondolatai

Publikációi (válogatás)

Magyar nyelven
Német és angol nyelven

Díjai, elismerései

forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Szent-Gy%C3%B6rgyi_Albert

Miért nem járnak az emberek templomba?

“A legtöbb helyen a protestantizmust leegyszerűsítették a Moralizáló, Terapeutikus Deizmusra. Ez azt jelenti, hogy Isten (ha létezik) fenn van az égben, és nem igazán törődik velünk. A vallás így arról szól, hogy miként váljunk jobb emberré, és hogy jó dolgokat csináljunk. “

Miért nem járnak az emberek templomba? – kereszteny.mandiner.hu

szekelyattila

Bemutatkozás: 

Református magyar vagyok: ebbe gyökereztem, ebben nőttem fel. Kedves pataki történelemtanárom pataki, református és magyar szellemben tanított minket, ezt igyekszem őrizni és továbbadni. Krisztus gyermeke vagyok: kegyelme által ezt felismerhettem, immár tizedik esztendeje pedig hirdethetem is kicsiny nyájamnak a somogyi dombok között.

 

Számomra akkor esett le, hogy valami nem stimmel, amikor egyik közeli barátom, aki Amerikában lakik, vagy tíz éve közölte, hogy ők karácsonykor síelni mennek. Nem templomba igyekeznek, még csak nem is a fa köré telepednek Krisztus születésekor, hanem síelni mennek. Végre együtt a család, lehet pihenni, kikapcsolódni, egymás felé fordulni. Minek üljenek végig egy dögunalmas másfél órát egy idegen helyen? Bevallom, akkor mindez meglepetésként ért.

Egyébként rendes emberről beszélünk, amíg itthon laktak, részesei voltak az ún. keresztény/keresztyén hagyománynak. Hisznek Istenben, sőt. Még konfirmáltak is. Semmi több. Aztán ahogy változott az életük, úgy változtak ők is. Kevesebb lett a szabadidejük, több a feladatuk, így aztán szépen lassan „kikoptak”, kevéssé lett fontossá számukra a templom, egyház, egyházi közösség. Hinni hisznek most is, de ehhez szerintük nem kell egy idegen helyre menni, és az egyébként is unalomig ismételt frázisokat hallgatni. Még csak nem is arról, hogy mennyire szereti őket az Örökkévaló.

Pár hete egy magyarországi ismerősöm mondta, hogy ők most karácsonykor a feleségével wellness hotelbe készülnek. A hideg templom és a gyerekek műsora helyett inkább a meleg medencét és a finn szaunát választják, hogy aztán kellemesen koktélozzanak. Utána jöhet a jacuzzi, esetleg egy kellemes séta az erdőben, aminek közepén az általuk kinézett szálloda fekszik. Jó emberek amúgy. Ők is hisznek a „maguk módján”, keresztelés, konfirmáció megtörtént, csak éppen a templomhoz, egyházhoz nincs sok közük. Orgonakoncertre, vagy keresztlányuk templomi fellépésére elmennek, engem is készségesen meghallgatnak, ha felénk járnak, de istentiszteletre, vasárnap: soha. Mert hogy miért is…

Miért nem járnak az emberek templomba?

Lehetne sorolni az érveket, lelkipásztorként meg is hallgatunk párat. Nincs időm, mert dolgozom, a kevés szabadidőmet inkább a családommal töltöm; hiteltelen a lelkész, családi hagyomány (sose jártunk, nálunk nem volt szokás), politikai ellenszenv, hogy csak a néhányat említsek. Mind létező, fontos érv, érthető kifogás a nem-járás mellett.

Dwight Longenecker katolikus szerző is említ két fontos tényezőt: az egyik, hogy annyira átalakult a társadalom, ha úgy tetszik, a világ körülöttünk, hogy egész egyszerűen kikopott a vasárnapi templomba járás az emberek tudatából. Amióta máshogy dolgoznak, mint a korábbi generációk, vagy amióta rengeteg mással lehet foglalkozni ezen a napon, azóta a vasárnapi templomba járás finoman szólva elveszítette a kiváltságát a vasárnap fölött. (Vajon pontosan mikorra datálható ez az átalakulás? Mennyire gyorsult fel ez a folyamat az utóbbi évtizedekben?) Ezzel a ténnyel valóban nem tudunk vitatkozni.

A másik tényező: az emberek azokba a templomokba nem járnak, az a templom, ha tetszik, egyház üresedik ki, ahol a keresztyén/keresztény üzenet maga is kiüresedik.

A szerző szerint a legtöbb nyugati, protestáns felekezetre igaz ez a megállapítás. Sőt: „sok katolikus úgyszintén a Moralizáló, Terapeutikus Deizmusra redukálta a vallását.”

szivritmus

Való igaz, akinek van cseppnyi tapasztalata nyugat-európai egyházak helyzetével, tanításával, társadalmi jelenlétével, az teljességgel egyetérthet a vele. De vajon nálunk is igaz mindez? Kiüresítettük az üzenetet? Vagy akkor mi az igaz nálunk: Magyarországon miért nem járnak az emberek templomba?

Nálunk talán kevésbé jellemző az a fajta moralizáló keresztyénség, mint Nyugat-Európában, itt azért talán nem igaz az, hogy a vasárnapi igehirdetés a környezetvédelem vagy az afrikai menekültek helyzetének elemzésével foglalkozna. (Erre példát leginkább az elmúlt rendszerből hozhatnánk.) Nálunk a misszió nem a bevándorlók ügyeinek intézését, és nem is a haiti áldozatok megsegítését jelenti. Misszión a missziói parancsot értjük, Krisztus szeretetének tanítását, megélését, átadását, az Ige hirdetését. A menekültnek ugyanúgy, mint akárki másnak. Mert ez az igazi, a valódi üzenet. Nem gondolom, hogy ebben eltérés lenne bármely magyarországi református gyülekezet, református lelkipásztor között.

Nos, ha nálunk nincs jelen az a fajta moralizáló keresztyén magatartás, mint Nyugat-Európában, akkor mi a probléma idehaza? Magyarországon miért nem járnak az emberek templomba? Vagy inkább tegyük fel úgy a kérdést: mint tehetünk azért, hogy újra járjanak az emberek templomba? Hogy visszataláljanak?

A katolikus szerző azt mondja, hogy ott virágoznak fel a gyülekezetek, ott újul meg az egyház, ahol a krisztusi üzenet újra a középpontba kerül. Míg ő ezen a szent áldozást érti, mint a szentmise középpontjában álló cselekményt, addig nálunk mindez az Ige hirdetése, annak teljes valóságával, a Szentlélek erejével.

Való igaz: megerőtlenedtünk. Megerőtlenedtünk az elmúlt évtizedek gettóba szorítottságában, megerőtlenedtünk anyagilag, megerőtlenedtünk szervezetünk egészében, megerőtlenedtünk az Ige világos hirdetésében is. Hisszük ugyan az Ige tanítását, mégsem tudjuk azt erővel megjeleníteni, betölteni. Talán pontosan ebben az erőtlenségben keresendő, hogy a régóta meglévő szervezeti kérdéseket sem tudjuk megoldani. Állandó anyagi kérdések, fogyás, politikai irányultság, elfogyott gyülekezetek jogi státuszának átgondolása, zsinat-kerület-egyházmegye-gyülekezet szerepének újragondolása, hatalmas, sokszor használhatatlan épülettömeg, lelkészi egzisztencia, hogy csak a legfontosabbakat, legégetőbbeket említsem.

Való igaz: akkor kezdenek el visszatalálni az emberek a templomba, ha újra felfedezzük az Ige erejét, és annak alárendelve próbálunk meg gondolkodni, cselekedni, élni. Ha abból merítünk erőt mind az egyház egészét, mind pedig gyülekezetünket tekintve, a megoldhatatlannak tűnő, húsba vágó szervezeti kérdéseknek is könnyebben nekivághatunk.

Csak a pontosság kedvéért: igen, léteznek ma Magyarországon olyan református (és minden bizonnyal egyéb protestáns vagy éppen katolikus) gyülekezetek, amelyek pont ezért erősödnek és gyarapodnak.

Én mindenesetre igyekszem példát venni róluk.

 

Forrás: http://reposzt.hu/blog/sz%C3%A9kely-attila/2014-11-29/mi%C3%A9rt-nem-j%C3%A1rnak-az-emberek-templomba

Nem könnyű lelkésznek lenni!

“A TÖKÉLETES PAP”

Egy számítógépes felmérés kimutatta, hogy a tökéletes pap pontosan 10 percet prédikál. A bűnt elítéli, de azzal senkinek nem okoz fájdalmat.
Naponta reggel hattól éjfélig dolgozik, de a telefont hajnali ötkor is szívesen felveszi. Ellátja a templomi teendőket, villanyt szerel, kertészkedik, és szépen… takarít.
Hetente 20.000 Ft-ot keres, jól öltözködik, értékes könyveket vesz és a kocsija sem utolsó. Minden héten 15.000, Ft-ot oszt szét a szegények között. Emellett 26 éves, de 30 éves lelkipásztori gyakorlattal rendelkezik.
Nagyon szereti a fiatalokat és minden idejét az idősekkel tölti.

A tökéletes pap mindig mosolyog, mert odaadó munkájához az erőt a kitűnő humorérzékéből meríti. Naponta 15, a gyülekezethez tartozó családot, ugyanennyi kórházban fekvő beteget és magányos gyülekezeti tagot látogat meg. Minden idejét az egyháztól elhidegült hívek pásztorolásával tölti, és mindig az irodában van, ha keresik.

Ugyanis:

  • ha a szokottnál 10 perccel hosszabban prédikál, akkor bőbeszédű,
  • ha hangosabban prédikál, akkor ordibál,
  • ha normálisan beszél, akkor az ember nem ért semmit,
  • ha saját autója van, akkor világias beállítottságú,
  • ha viszont nincs autója, akkor nem halad a korral,
  • ha az egyházközség tagjait látogatja, akkor szimatol,
  • ha családokat látogat, akkor nem törődik a családjával,
  • ha otthon van, akkor miért nem látogat családokat
  • ha a pénzről beszél, akkor pénzsóvár,
  • ha a templom javára gyűjt, akkor kihúzza az emberek zsebéből a pénzt,
  • ha nem rendez ünnepséget, akkor semmi sem történik,
  • ha ünnepséget szervez, akkor nem tud nyugton maradni,
  • ha az Istentiszteletet pontosan kezdi, akkor siet az órája,
  • ha később kezd valamit, akkor feltartja a híveket,
  • ha a templomot renováltatja, akkor feleslegesen szórja a pénzt,
  • ha nem építkezik, akkor hagy mindent tönkre menni,
  • ha fiatal, akkor nincs tapasztalata,
  • ha idős, akkor mikor megy már nyugdíjba,
  • ha meghal, akkor, nincs aki pótolja.

http://refszatmar.eu/a-tokeletes-pap/#.UyQ0HdjWglQ

Evangéliumi egzisztencia bizonytalan világban

Ágoston Sándor

agoston_sandor

Dr. Hellstern Henrik lelkész úrtól, a HEKS főtitkárától kaptam felhívást, hogy a fenti furcsa cím alatt adjak „őszinte” képet a Jugoszláviai Református Egyházról, de úgy, hogy ebben az én saját fényképem is benne legyen. Ez nem lesz nehéz feladat, mert nekem nincs is tulajdonképpeni privát életem. Gyermekkoromtól kezdve annyira össze vagyok nőve ezzel az egyházzal, hogy el sem tudom magamat képzelni nélküle. Lássuk tehát a kettőt együtt.

== Gyermekkorom ==

Ebben a faluban, Feketicsen születtem, ahol megöregedtem, s ahol 37 év óta lelkipásztor vagyok. Most 77-ik évemet taposom. Ez idő alatt itt, ezen a helyen a 7-ik császárt szolgálom. Mint iskolás gyermek, az itteni református egyház által fenntartott felekezeti iskolába jártam. Ebben a főtantárgy volt a vallás és az ének. Mégsem emlékszem semmi többre, mint a sok-sok szép zsoltárra, amit az iskolában tanultunk, és erre az egyetlen bibliai mondásra: „Édes fiam Absolon, szerelmes fiam Absolon, bárcsak én haltam volna meg tehelyetted” <ref>(II. Sám. 18-33.).</ref> A bibliai történeteket ugyanis úgy tanultuk, kórusba, félig éneklő prózában, mint a zsidógyerekek a Talmudot, s ebben fordult elő ez a bibliai mondás. Egyedül ez maradt meg az emlékezetemben.

== Középiskola ==

Tíz éves koromban Kecskemétre kerültem gimnáziumba. Az ottani híres, református ősi kollégiumban tettem le az érettségit. Ott is főtantárgy volt a vallás és az ének. Ennek a nyolc évnek a vallástanításából semmi másra nem emlékszem csak erre az egy kérdésre, ami a konfirmációi káténkban volt, hogy: ”Hirkánusz János után ki volt Zsidóország helytartója?” És még valamire. Egyszer játék közben egyik osztálytársam mutatott egy Új testamentumot, amit egész gimnazista koromban sohasem láttam, s abban elolvasta előttem a Máté 5: 21-24. verseket. Semmi többre nem emlékszem abból, amit a híres kecskeméti kollégium diákja tanultam a Bibliából.

== Teológia ==

Nagyon szerettem volna orvos lenni. De édesapám kis fizetésű hivatalnok volt, s nem volt képes annyi pénzt adni, hogy Budapesten orvostanhallgató lehessek. A teológiára semmi kedvem nem volt, csupán azért lettem teológus, mert ez volt a legolcsóbb pálya. Mikor a negyedik szemesztert elvégeztem, s az alapvizsgát kitűnő eredménnyel letettem, megpróbáltam otthagyni a teológiát. Beadtam a kérvényemet állami stipendiumért<ref>ösztöndíj, misedíj (szerk.mj.)</ref> a katonai orvosi parancsnoksághoz. Elutasítottak. Maradtam teológus. Az első lelkészképesítő vizsgát, bár zsidóul olvasni sem tudtam, görögül pedig éppen csakhogy olvasni tudtam, s szintén kitűnő eredménnyel letettem, de eszem ágában sem volt, hogy lelkész legyek. Ha már teológus maradtam, elhatároztam, hogy teológiai tanár leszek. A filozófia szakra készültem. Stipendiumot kaptam, hogy külföldre menjek. Baselben az alumneumban már a szobaszámom is megvolt. Útközben Budapesten kiszálltam felvenni a stipendiumot, a poggyászom azonban már fel volt adva Baselbe. Baksai püspökhöz mentem elköszönni, aki azzal fogadott: nem fogsz Baselbe menni, hanem el fogsz menni Kórógyra káplánnak egy 80 éves öreg lelkész mellé. Hivatkozott a Csel. 16: 9-10-re. Tanácsot kértem a püspökhelyettestől. Azt a tanácsot adta, menjek Baselbe. Mástól nem kértem tanácsot. Rágondoltam a Csel. 16: 9-10-re s másnap elindultam Kórógyra. Ez egy eldugott kis falu Horvátországban, 24 km-re a legközelebbi vasútállomáshoz.

== Káplánságom ==

Az én öreg papom már teljesen munkaképtelen volt. Önállóan kellett vezetnem az eklézsiát. A teológiáról – bár ismétlem – kitűnően vizsgáztam, alig hoztam magammal valamit, csupán érdeklődést a filozófia iránt. Elhatároztam, hogy tovább készülök a teológiai tanárságra. Közben azonban hirdetnem kellett az Igét, s akarva nem akarva el kellett kezdenem komolyan foglalkozni a teológiával. Első lépés volt, hogy megrendeltem a Heidelbergi Kátét, amit a pesti teológián soha nem is láttam. Abban az időben ott nem teológusokat és lelkipásztorokat, hanem csak hitszónokokat képeztek ki. Akkor még a Strausz-, Bauer-, Schweizer-, Lang-féle racionalista teológia uralkodott Budapesten, igaz, hogy már a végét járta. A magyar nyelven kívül más nyelven egy szót sem tudtam. Ma sem tudok. Baselben akartam németül megtanulni. Semmiféle kommentárom a Bibliához nem volt. De mivel láttam, hogy az én egyszerű híveim nem a Tischendorf görög Bibliájával a hónuk alatt jönnek a templomba, nem estem kétségbe, hanem hirdettem az Igét úgy, ahogy tudtam. A magyar teológiai irodalom akkor is szegény volt, de amit meg lehetett kapni, azt megrendeltem. Főleg kész prédikációkat, s az egyházi és evangéliumi lapokat olvastam, s ezekből lettem olyan amilyen teológus. Két év múlva az öreg lelkészt nyugdíjazták, engem megválasztottak.

== Lelkésszé lettem ==

Lelkésszé nevelésem szempontjából legnagyobb hatással voltak rám az én nagyon egyszerű, paraszt híveim. A kórógyi nép ahhoz a 15 faluhoz tartozik, amely 1000 éve ugyanazon a helyen lakik. Ebből a 15 faluból 10 van Baranyában, a Dráva bal parti torkolatánál és 5 van a Dráva torkolatától délre. Ez a vidék valamikor óriási mocsárterület volt. El voltak zárva a világtól s így tudtak megmaradni a török háborúk idejében. A reformációt 1530-40 táján fogadták el Még ma is az akkori bibliafordítás 400 éves nyelvén beszélnek, mind a 150 zsoltárt éneklik. Mind a 15 eklézsia kicsi, 200-1000 lélekig, de a világért le nem mondanának arról, hogy mindegyiknek külön lelkipásztora legyen, pedig egymáshoz egészen közel vannak. Ezelőtt 50 évvel, még minden külső segély nélkül nemcsak lelkészi állást, hanem ezen kívül külön felekezeti iskolát is tartottak fenn. Ezek a régi felekezeti iskolák az első világháború után szűntek meg. A hatóság államosította őket. Maradandó hatásuk abban van, hogy a népünk megtanult és még ma is szeret énekelni. Ezért járnak a templomba. Aki asztmás, aki elvesztette a hangját, azt mondja: minek menjek oda, hisz én már nem tudok énekelni. Hogy itt igehirdetés is van és közösség is van, ez még mindig mindenkiben nem lett elégé tudatossá. A felekezeti iskoláért meghozott a mi népünk minden áldozatot. Ma már a lelkipásztort sem tudják rendesen fizetni, de azért görcsösen erőlködnek, hogy legalább ez az egy mégis legyen, és helyben lakjék. Az egyházhoz való ragaszkodásukban még mindig sok a tradíció is. Gyülekezetemnek segített lelkipásztorrá való nevelésemben boldogult első feleségem, aki a prédikációimat mindig megbírálta. Féltem bemenni a templomba, mert prédikálni kellett és féltem kijönni a templomból, mert utána szembe kellett nézni egy okos, de igen szigorú bírálattal. Ők neveltek engem lelkipásztorrá. De emellett az orvos is csakhamar kibújt belőlem. Mivel a legközelebbi orvos 24 km-re lakott tőlünk, ebbe a mesterségbe is bele kellett tanulni. Egy orvos barátomtól 5 gyógyszert kaptam: Aszpirint, Chinint, Ópium tinktúrát, keserűsót és Hoffmann-cseppet. Ezekkel gyógyítottam az egész falut. Még operáltam is zsebkésemmel. Hívtak beteg lovakhoz és beteg tehenekhez is. Azokat is meggyógyítottam. De emellett ügyvédkedtem is. Mikor nem voltam otthon, azt mondták: üres a falu. Mikor otthon voltam azt mondták: tele van a falu.

== Mellékfoglalkozásom is volt ==

Bizony sokszor üres volt a falu. Sokszor nem voltam otthon, mert volt mellékfoglalkozásom is. Horvátországban sok magyar él, akiket nem telepített oda senki, hanem 100 évvel ezelőtt Magyarországról kezdtek ide leszivárogni. A gazdasági helyzet hozta magával ezt a lassú leszivárgást. Magyarországon kevés kis földjüket eladták, s Horvátországban sok földet vettek az árán. Itt nem volt értéke a földnek. Lehetett kapni földet egy kabátért is, egy üveg pálinkáért is. Így szaporodtak el Horvátországban a magyar szórványok, s köztük sok református család. Ezek felszívódásának megakadályozására a magyar kormány az egyházakat hívta segítségül. A református egyház ebben a munkában engem használt fel. Nagyon sokat utaztam. Iskolákat szerveztem, népkönyvtárakat alapítottam, a református felekezeti iskolák tanfelügyelője voltam, vonatokon aludtam, rázós parasztszekereken dideregtem, és gyalog tapostam a sarat. Tizenhét évig voltam kórógyi lelkész és horvátországi szórványgondozó.

== Debreceni tanfelügyelő ==

Kórógyi lelkész voltam, amikor kitört az első világháború. Táviratban felhívtak Budapestre, közölték velem, hogy a horvátországi magyar szórványok gondozása ügyében végzett munkám jutalmazásául kineveznek Debrecen város és Hajdú vármegye királyi tanfelügyelőjévé. Kinevezésem aznap már meg is jelent a hivatalos lapban. Családom, rokonságom, barátaim úsztak a boldogságban. Mindenki gratulált. Hogyne! Kórógy után Debrecen! Egy eldugott falusi papból az ország 72 tanfelügyelője között egyszerre a legelső lenni. Csak egy öreg barátomnak volt az arca komor. Mélyen a szemembe nézett és csak a fejével intett: Ne! Úgy éreztem, hogy ez a komor intés felülről jön. Még aznap délután lemondtam a debreceni tanfelügyelőségről. Máig sem bántam meg. Sőt áldom az emlékét az én bölcs, öreg barátomnak, aki egy néma fejmozdulattal lebeszélt. Valóban ez az intés felülről jött és sokszor megköszöntem az Úrnak, hogy nem hagyott tanács nélkül.

== Eszék ==

Azok, akik engem minden áron ki akartak emelni Kórógyról és valami magasabb nemzeti misszió élére akartak állítani, nem hagytak békét, hanem Baranya és Szlavónia központi városában, Eszéken lelkészi állást szereztek számomra. Gyönyörű lakást béreltek, hogy én ott reprezentáljam a magyarságot. Bementem, de bele betegedtem ebbe a nem nekem való feladatba. Közben javában dúlt az első világháború. Az eszéki reformátusok többnyire ide helyezett magyarországi vasúti altisztek, mozdonyvezetők, kalauzok, fékezők voltak. Mikor véget ért a háború, egyszerre úgy szétrebbentek, mint egy varjúcsapat, mikor közibük lőnek. Ott maradtam gyülekezet nélkül. Kórógyon azonban még mindig nem volt betöltve a lelkészi állás. Én jártam ki prédikálni Észékről. Mi sem volt természetesebb, minthogy a kórógyiak visszahívtak, s én boldogan visszamentem az én régi helyemre. De itt sem maradtam sokáig.

== Szülőfalumba jöttem ==

Az első világháború végén szülőfalumban meghalt a lelkipásztor. Ez a falu a Duna-Tisza között ennek déli felében, az úgynevezett Bácskában van, melyet a békeszerződés Jugoszláviához csatolt. Szülőfalum lelkipásztora az apósom volt, s nekem családi körülményeim miatt haza kellett jönnöm. Megválasztottak, tehát hazajöttem. Bácskában, s mellette a Tiszán túl, Bánátban már egészen másfajta nép lakik. Ezeket ezelőtt 180 évvel az akkori Habsburg kormányzat telepítette ide nagy tömegekben, részint Magyarországról, részint Németországból. Voltak közöttük tiszta református és tiszta lutheránus telepek. Az én szülőfalum népe vegyes lakosságú volt, magyar és német, református és lutheránus. Sokkal civilizáltabb nép, mint a dunántúli és drávántúli, gazdaságilag is fejlettebbek, életszínvonaluk is magasabb, de lelki életük már szárazabb, mint a baranyai ősnépé. Ezek már újságolvasók, lakásukra, ruházatokra, egészségük ápolására sokat adnak. Az egyházhoz való ragaszkodásukban egy adaggal kevesebb a Lélek és több a tradíció. Ilyenek a bácskai és bánáti nagy református egyházközösségek valamennyien.

== Az első világháború után ==

Negyven éves voltam, amikor idejöttem. Egybeesett ez azzal a korszakkal, amikor az első világháború véget ért. Az egyházéletben valami gutaütésszerű állapot uralkodott. Apósom volt az esperes. Vele egy időben halt meg a főgondnok is. Általában az egész garnitúra, amely az egyházi életet kormányozta eltűnt, s az én kortársaim következtek a vezetésre. Ketten voltunk jó barátok Weimann Péter verbászi lelkésszel. Úgy éreztük, hogy népünk és egyházunk jövőjéért felelősek vagyunk. Elhatároztuk, hogy megválasztatjuk esperesnek egyik barátunkat, aki erre magától sohasem gondolt volna. Keresztülvittük a megválasztását, mert tudtuk, hogy okos és rátermett ember. Klepp Péter torzsai lelkész parasztszármazású fiú volt. A durvaságig őszinte, de erőskezű, becsületes és jóakaratú. Attól kezdve hárman vezettük a [[Jugoszláv Királysági Református Egyház]]at. Klepp Péter szervezett és kormányzott. Mi ketten Weimann Péterrel a lelki életet igyekeztünk szolgálni. Egyházi néplapot szerkesztettünk és adtunk ki. Én magyarul, ő németül. Ezzel az volt a ki nem mondott célunk, hogy a református nép lelki igényét és anyagi áldozatkészségét az egyházzal szemben fokozzuk. A gyermekek számára valláskönyvet írtunk és adtunk ki. De ebben nem volt benne sem Absolon, sem Hirkánusz János, hanem benne volt az egész Hegyi beszéd és igen sok vers a Bibliából. Mivel Magyarországból nem lehetett könyveket hozatni, hozzáfogtunk a templomi énekeskönyv szerkesztéséhez. Magyarul meg is jelent 1939-ben, de ebben az egész Heidelbergi Káté benne van. A német Gesangsbuch <ref> egyházi énekeskönyv (szerk.megj.)</ref> kéziratban maradt és elveszett. Közben Klepp Péter 1928-ban meghalt s akkor engem választottak meg esperesnek és később püspöknek. Összesen hatszor választottak meg egyhangúlag hol esperesnek, hol püspöknek.

== Második tanítómesterem ==

Első tanítómesterem lelkésszé nevelésemben – mint írtam – a gyülekezet volt, amelyben szolgáltam. A második egy áldott öreg falusi lelkipásztor. 40 éves korom után ismerkedtem meg vele közelebbről. Keck Zsigmond volt a neve, de mindenki csak „Zsiga bácsi”-nak hívta. A tiszta reformátori teológia híve volt10 évvel Barth Károlyék előtt. Engem is azzá nevelt. Egyszer valami gyűlésen predikáltam. Utána odajött hozzám egy fiatal teológus és gratulált, hogy én is a barthi teológia híve vagyok. Ő épp akkor jött Svájcból, Barthot hallgatta. Azt kérdeztem tőle, ki az a Barth? Hírét sem hallottam soha. Az én tanítómesterem Zsiga bácsi volt, ahogy prédikáltam, azt tőle tanultam. Zsiga bácsi Kohlbrügge és Böhl tanítványa volt. Drága öregünk 80 éves korában megbetegedett. Meglátogattuk. Kérdeztük tőle nem unja-e magát? Azt felelte rá: Dehogy unom. Azzal szórakozom, hogy tanulom a Heidelbergi Káté első kérdését „belülről”. Tudniillik Zsiga bácsi arról is híres volt, hogy senki a Hedelbergi Kátét nála jobban nem ismerte. A Biblia mellett ezzel foglalkozott a legtöbbet. Mégis eddig csak „kívülről” tudta, most kezdte el tanulni „belülről” is. Ő volt az én második tanítómesterem, áldott emlékű teológiai professzorom.

== A második világháború ==

A második világháború előtt özvegyen maradtam. A háború aztán elsodorta mellőlem másik hűséges munkatársamat Weimann Pétert is. De az Úr adott helyettük új munkatársat jelenlegi feleségem személyében. Ő nekem azzal imponált, hogy 6 nyelven beszél, ír, olvas. Én pedig neki azzal imponáltam, hogy csak magyarul értek és beszélek, s mégis püspök tudok lenni Jugoszláviában. Így hát szépen kiegészítettük egymást arra a közelgő feladatra, ami várt reánk a második világháború után a külföldi testvérekkel való érintkezésben. Rajta kívül még néhány jó munkatársam van, többek között három esperes, régi káplánjaim és hűséges tanítványaim. A negyedik esperes már velem majdnem egykorú, de ő végzi közöttünk a leghasznosabb munkát. Fordítja németből a Házi áhítatot, amiről később lesz szó. A második világháború nemcsak Weimann Péter, hanem vele 13 000 református németet és ezzel 13 német egyházközösséget is elsodort közülünk. Itt maradtunk mi magyarok 32000-en, félelmek és rettegések között. Félelmünk és rettegésünk később eloszlott, de népünk soha el nem képzelt külső és belső változáson ment át. A református magyar nép Jugoszláviában legnagyobb részben falusi földműves, aki őseitől örökölte földjét és a föld szeretetét. Az új világrendben földjének legnagyobb részét elvesztette. Ami megmaradt, azt nincs kedve tovább megművelni. Gyermekeit minden erejének megfeszítésével taníttatja, csakhogy ne kelljen annak is földművesnek lenni. Ahhoz nincs elég anyagi ereje, hogy magasabb műveltséget és képesítést adjon neki, hanem csak annyi telik tőle, hogy kereskedelmi vállalatokban alkalmazott, banktisztviselő, alsóbb fokú irodai hivatalnok, vagy sofőr lehessen. Csak ne földmíves. Megindult a falu elnéptelenedése. Népünknek az egyházzal szemben való viszonya is általában meglazult. Talán indokolatlanul, de a köztudatban az egyház, mint elsorvadó és halálra ítélt intézmény szerepel. Valószínűleg ez a magyarázata annak is, hogy a református tanuló ifjúság nem akar lelkészi pályára lépni. Nem látja biztosítva az egzisztenciáját. Íme: „az evangéliumi egzisztencia egy bizonytalan világban”. Ez az elcsüggesztő közvélemény a háború utáni első években egészen katasztrofális volt. Azóta évről évre enyhül.

== Az elcsüggesztő közvélemény enyhülése ==

Enyhítette két körülmény. Enyhítette elsősorban az is, hogy az új államrend az egyházakkal szemben nem volt olyan félelmetes, mint a hír, amely megelőzte. A magasabb hivatalnokok mindjárt kezdetben megértők és barátságosak voltak. Csak a hivatalnoki ranglétrán lefelé mind többen azzal akartak feltűnni, hogy az egyházzal szemben ellenséges magatartást tanúsítottak. Ma már csak a legalsóbb fokozatokon van még ezekből néhány utolsó mohikán. Jelentékeny változást hozott ennek a kedvezőbb közszellemnek a kialakulásában az 1953-i vallásügyi törvény, amely a templomi istentisztelet és a vallástanítás szabadságát biztosította. A lelkészek az állami nyugdíjintézetbe felvétettek. Az elcsüggesztő közvélemény hatását enyhítette másodsorban külföldi testvéreinknek, az [[Egyházak Világtanács]]ának és a HEKS-nek felénk forduló érdeklődése, szellemi és anyagi segítsége. Ez reménységet öntött lelkipásztorainkba és népünkbe, hogy íme nem vagyunk elfelejtve. A világ nagy nemzetei között élő református hittestvéreink szeme rajtunk van, és szíve velünk dobog.

== Külföldi segítség ==

Legnagyobb segítség volt és ma is ez a legnagyobb, hogy sűrűn meglátogatnak bennünket, s személyes kapcsolatok szövődnek közöttünk és közöttük. Alig lehet felbecsülni, pl. azoknak a személyes kapcsolatoknak a jelentőségét, amit három gyermektranszport svájci három meghívása és vendégül látása jelent. Nemcsak annyi ezeknek az értéke, amennyit egészségi szempontból jelent. Betekintést nyer a mi népünk egy magasabb színvonalú hit- és erkölcsi életbe a családokon keresztül. Meglátja, hogy a haladás, a műveltség, a magas kultúra nem teszi feleslegessé a hitéletet és az egyházi munkát, sőt inkább nélkülözhetetlenné teszi azt.

Külföldi testvéreink közöttünk való megjelenése mindig olyan hatással van reánk, mint amikor a mi félreeső, magános szigetvilágunk felé egy tengerjáró hajó közeledik, itt kiköt és lelki kincseit előttünk feltárja. Külföldi testvéreink segítsége nélkül az igehirdetésben lenne a legnagyobb visszaesés. Több lelkésznek valami mellékfoglalkozás után kellett volna néznie, mert családját nem tudta volna fenntartani és gyermekeit nem tudta volna iskoláztatni. Hogy ebben a tekintetben nem állunk sokkal rosszabbul, mint ahogy állunk, ezt a segélyeknek tulajdoníthatjuk.

Az igehirdetés élőszóval való folytatása mellett nagyon fontos az írásban sokszorosított igehirdetések szolgálata. Minden vasárnapra, valamennyi gyülekezetnek, a legkisebb szórványgyülekezetnek is elküldjük az arra a vasárnapra való igehirdetést, az egész felolvasni valói istentisztelet liturgiájával. Így tarthatnak istentiszteletet ott is, ahol lelkész nincs jelen. Ezt a lelkipásztorok munkaközössége dolgozza ki.

Ennél még jelentékenyebb szolgálat az igehirdetésben a Házi Áhítat című kiadványunk. Ez a svájci Morgenwache fordítása ellátva énekekkel és imával, s a Losungbuch Igéjével. Ki kell itt emelnem Berta Imre esperes atya jó szolgálatát, aki ezt a munkát élettársával együtt nagy hűséggel végzi, s amivel minden nap 1400 családba visszük be az Evangéliumot ebben a „bizonytalan világban”.

Mindezt külföldi hittestvéreink segítsége teszi lehetővé, s ezért a legkevesebb, amit tehetünk, hogy munkánkról és életünkről havonként kiadott püspöki körlevelünket és jelentésünket Bericht és Report címen tájékoztatásul nekik is megküldjük.

Nem merek már ilyen bátran szólni a csomagokról, ruha- és élelemküldeményekről. Ezek a segélyek a legnehezebb években égből lenyúló mentő kéz voltak. A mi gyarlóságunk azonban nem tudta ezeket úgy elfogadni, ahogy kellett volna. Ha úgy fogadtuk volna el, mint az Úr adományát, mint pl. az esőt, vagy a napfényt, vagy az egészséget, mely nem mindenkinek egyformán adatik, akkor ezek az adományok nem keltettek volna irigységet és gyűlölködést. De mivel emberek kezéből fogadtuk el, ezért, mint a zsákmányon való osztozkodás, sokszor demoralizáltak bennünket.

Nemrégen egy falusi gyülekezet előtt, a templomban, egy vendég lelkipásztor ezzel kezdte beszédjét: – Mit vár ma a református egyháztag a református egyháztól ? Ezt felelte rá: – Külföldi csomagot vár. Ez kétségkívül túlzás és nem lehet általánosítani, de rámutat valamire, ami nem válik dicsőségünkre. A hiba bennünk van , de maga a dolog természete is nagy kísértést rejt magában, mert lényegében minden adomány élősdivé nevel.

== Diakonisszaház helyett diakonátus ==

Svájci református testvéreink a HEKS útján egy nagyszerű szeretetintézményt tartottak fenn Jugoszláviában, felekezeti és nemzetiségi különbség nélkül, munkaképtelen öregek, gyengeelméjűek, elhagyatott hontalan emberek számára a verbászi Diakonisszaházban. Ezt a munkát tőlünk az állam átvette. Nekünk megmaradt belőle 7 öregünk, akiket privát családoknál tovább is eltartunk, ruházunk, és rendszeresen látogatunk. Azóta is jelentkeztek újak, akiket már nem vehetünk fel, de szabad őket tovább is segélyeznünk, erre szabad adakoznunk és adományokat elfogadnunk. Ezt végzi a feloszlatott verbászi Diakonisszaház helyett a [[w:Református Egyház Diakonátus]]a.

== Árvaház helyett Szeminárium ==

Végül, volt nekünk református árvaházunk is Feketicsen. 1923-ban saját belkörű adományainkból alapítottuk. Annak idején 30-40 árva gyermeket gondoztunk benne és 1950-ig 314 árvát neveltünk fel. Ezt a munkát is átvette tőlünk az állam. De megmaradt a szép, nagy ház és a berendezés. Ehhez áthoztuk a feloszlatott verbászi Diakonisszaház ingóságait és berendeztünk belőle Feketicsen egy kedves, barátságos otthont 50 rendes ággyal, vendégszobákkal, előadótermekkel, konyhával, éléskamrákkal, és itt nyitottuk meg lelkész- és egyházimunkás-képző szemináriumunkat. Itt tartjuk hivatalos gyűléseinket, teológiai továbbképző akadémiáinkat, lelkészkonferenciáinkat, és itt gyűjtjük össze kiegészítő vallástanításra a konfirmáltakat és a konfirmandusokat,konfirmációra készülők (szerk.megj. Itt fogjuk előkészíteni a lelkészi pályára azokat, akik erre reménységeink szerint a közeljövőben jelentkezni fognak, mert „az aratni való sok, de a munkás kevés”. Kérjük azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az Ő aratásába, evangéliumi egzisztenciákat ebbe a bizonytalan világba.

== Búcsúzás ==

Íme a fénykép arról a korról, amelyben éltem, azokról az eseményekről, amelyeket átéltem, arról az egyházról, amellyel összeforrtam, s amelytől nemsokára el kell búcsúznom. Nem fáradtam bele a munkába, s nem szívesen búcsúzom tőle, mert még sok elvégzendő feladatot látok magam előtt. Úgy érzem, hogy a lelkipásztorság az a mesterség, amibe az ember 70 éves kora után kezd beletanulni. Azonban meg van írva: ”hetven esztendő, vagy ha feljebb nyolcvan esztendő… amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk„ (Zsoltár 90: 10). Mi nemsokára elrepülünk ebből a bizonytalan világból, s amabban a bizonyos világban arra kérjük a világ Urát: „láttassék meg a Te műved a te szolgáidon és a te dicsőséged azoknak fiain„ (Zsoltár 90: 16) az evangéliumi egzisztenciákon.

Búcsúzásul azt szeretném megmondani, hogy miben látom hivatását ma Jugoszláviában a református lelkipásztornak. (21. századra: Jugoszlávia megszűnt, részekre esett, Szerb-Montenegró, Horvátország, Szlovénia szerk. stb)

* Pontosan abban, ami mindenütt a világon.

* Isten szerette ezt a világot (János ev. 3:6.)Ez bizonyos. Szeretett ebben minket jugoszláviai reformátusokat is. Ez is bizonyos. Semmi oka nem volt rá, hogy szeressen bennünket, és mégis szeretett. Ez a kegyelem. Nem akarja, hogy elvesszünk. Azt akarja, hogy Krisztusban örökké éljünk. Ezzel kell a református lelkipásztornak tisztában lenni bárhol a világon: Isten népének nem szabad elvesznie. Isten népének meg kell maradnia. Krisztusban meg kell találnia az örök életet. A református lelkipásztor eszköz, szócső, hírvivő, antenna, apostol, szolga Isten kezében, hogy a reá bízott népnek ezt a hitet hirdesse, tudatosítsa, belenevelje. Jugoszláviában is ez a hivatásunk. Ez volt mindig. Ez ma is. Ez lesz a jövőben is.

* Az én életemnek fő tanúsága ez: Jugoszláviában a református ifjú nem választhat szebb pályát, nem tölthet be nagyobb hivatást, mintha lelkipásztor lesz. Semmi más hivatásban nem tehet nagyobb szolgálatot saját népének, és nem tehet kedvesebb szolgálatot az Úrnak.

Búcsúszavam legyen ez az Ige: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.„ I. Péter 2: 9.

== Utószó ==

Ez az írás – amint a bevezetésben jeleztem – svájci felszólításra készült a HEKS évi jelentése számára. Magyarul azért sokszorosíttattam, hogy minden református ifjúnak a kezébe adhassam, – s ezzel indítást adjak arra, hogy legyenek lelkipásztorok. Az a tapasztalatom, hogy legtöbben azért nem merik ezt a lépést megtenni, mert nem érzik világosan, hogy Isten erre hívta el őket. Az én életem kis regénye éppen arra akar rámutatni, hogy az Úr nem súgja meg minden 18 éves ifjúnak, hogy mit akar belőle nevelni. Ez majd menet közben megoldódik. Csak el kell indulni! Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben! (János ev. 12:1)

Feketics, 1959. Július hava Ágoston Sándor püspök

http://hu.wikibooks.org/wiki/Szerkeszt%C5%91:%C3%81goston_Z%C3%A1dor/Hogyan_lettem_lelkip%C3%A1sztor