kedd, augusztus 21, 2018
Home Blog Page 15

Evangéliumi egzisztencia bizonytalan világban

Ágoston Sándor

agoston_sandor

Dr. Hellstern Henrik lelkész úrtól, a HEKS főtitkárától kaptam felhívást, hogy a fenti furcsa cím alatt adjak „őszinte” képet a Jugoszláviai Református Egyházról, de úgy, hogy ebben az én saját fényképem is benne legyen. Ez nem lesz nehéz feladat, mert nekem nincs is tulajdonképpeni privát életem. Gyermekkoromtól kezdve annyira össze vagyok nőve ezzel az egyházzal, hogy el sem tudom magamat képzelni nélküle. Lássuk tehát a kettőt együtt.

== Gyermekkorom ==

Ebben a faluban, Feketicsen születtem, ahol megöregedtem, s ahol 37 év óta lelkipásztor vagyok. Most 77-ik évemet taposom. Ez idő alatt itt, ezen a helyen a 7-ik császárt szolgálom. Mint iskolás gyermek, az itteni református egyház által fenntartott felekezeti iskolába jártam. Ebben a főtantárgy volt a vallás és az ének. Mégsem emlékszem semmi többre, mint a sok-sok szép zsoltárra, amit az iskolában tanultunk, és erre az egyetlen bibliai mondásra: „Édes fiam Absolon, szerelmes fiam Absolon, bárcsak én haltam volna meg tehelyetted” <ref>(II. Sám. 18-33.).</ref> A bibliai történeteket ugyanis úgy tanultuk, kórusba, félig éneklő prózában, mint a zsidógyerekek a Talmudot, s ebben fordult elő ez a bibliai mondás. Egyedül ez maradt meg az emlékezetemben.

== Középiskola ==

Tíz éves koromban Kecskemétre kerültem gimnáziumba. Az ottani híres, református ősi kollégiumban tettem le az érettségit. Ott is főtantárgy volt a vallás és az ének. Ennek a nyolc évnek a vallástanításából semmi másra nem emlékszem csak erre az egy kérdésre, ami a konfirmációi káténkban volt, hogy: ”Hirkánusz János után ki volt Zsidóország helytartója?” És még valamire. Egyszer játék közben egyik osztálytársam mutatott egy Új testamentumot, amit egész gimnazista koromban sohasem láttam, s abban elolvasta előttem a Máté 5: 21-24. verseket. Semmi többre nem emlékszem abból, amit a híres kecskeméti kollégium diákja tanultam a Bibliából.

== Teológia ==

Nagyon szerettem volna orvos lenni. De édesapám kis fizetésű hivatalnok volt, s nem volt képes annyi pénzt adni, hogy Budapesten orvostanhallgató lehessek. A teológiára semmi kedvem nem volt, csupán azért lettem teológus, mert ez volt a legolcsóbb pálya. Mikor a negyedik szemesztert elvégeztem, s az alapvizsgát kitűnő eredménnyel letettem, megpróbáltam otthagyni a teológiát. Beadtam a kérvényemet állami stipendiumért<ref>ösztöndíj, misedíj (szerk.mj.)</ref> a katonai orvosi parancsnoksághoz. Elutasítottak. Maradtam teológus. Az első lelkészképesítő vizsgát, bár zsidóul olvasni sem tudtam, görögül pedig éppen csakhogy olvasni tudtam, s szintén kitűnő eredménnyel letettem, de eszem ágában sem volt, hogy lelkész legyek. Ha már teológus maradtam, elhatároztam, hogy teológiai tanár leszek. A filozófia szakra készültem. Stipendiumot kaptam, hogy külföldre menjek. Baselben az alumneumban már a szobaszámom is megvolt. Útközben Budapesten kiszálltam felvenni a stipendiumot, a poggyászom azonban már fel volt adva Baselbe. Baksai püspökhöz mentem elköszönni, aki azzal fogadott: nem fogsz Baselbe menni, hanem el fogsz menni Kórógyra káplánnak egy 80 éves öreg lelkész mellé. Hivatkozott a Csel. 16: 9-10-re. Tanácsot kértem a püspökhelyettestől. Azt a tanácsot adta, menjek Baselbe. Mástól nem kértem tanácsot. Rágondoltam a Csel. 16: 9-10-re s másnap elindultam Kórógyra. Ez egy eldugott kis falu Horvátországban, 24 km-re a legközelebbi vasútállomáshoz.

== Káplánságom ==

Az én öreg papom már teljesen munkaképtelen volt. Önállóan kellett vezetnem az eklézsiát. A teológiáról – bár ismétlem – kitűnően vizsgáztam, alig hoztam magammal valamit, csupán érdeklődést a filozófia iránt. Elhatároztam, hogy tovább készülök a teológiai tanárságra. Közben azonban hirdetnem kellett az Igét, s akarva nem akarva el kellett kezdenem komolyan foglalkozni a teológiával. Első lépés volt, hogy megrendeltem a Heidelbergi Kátét, amit a pesti teológián soha nem is láttam. Abban az időben ott nem teológusokat és lelkipásztorokat, hanem csak hitszónokokat képeztek ki. Akkor még a Strausz-, Bauer-, Schweizer-, Lang-féle racionalista teológia uralkodott Budapesten, igaz, hogy már a végét járta. A magyar nyelven kívül más nyelven egy szót sem tudtam. Ma sem tudok. Baselben akartam németül megtanulni. Semmiféle kommentárom a Bibliához nem volt. De mivel láttam, hogy az én egyszerű híveim nem a Tischendorf görög Bibliájával a hónuk alatt jönnek a templomba, nem estem kétségbe, hanem hirdettem az Igét úgy, ahogy tudtam. A magyar teológiai irodalom akkor is szegény volt, de amit meg lehetett kapni, azt megrendeltem. Főleg kész prédikációkat, s az egyházi és evangéliumi lapokat olvastam, s ezekből lettem olyan amilyen teológus. Két év múlva az öreg lelkészt nyugdíjazták, engem megválasztottak.

== Lelkésszé lettem ==

Lelkésszé nevelésem szempontjából legnagyobb hatással voltak rám az én nagyon egyszerű, paraszt híveim. A kórógyi nép ahhoz a 15 faluhoz tartozik, amely 1000 éve ugyanazon a helyen lakik. Ebből a 15 faluból 10 van Baranyában, a Dráva bal parti torkolatánál és 5 van a Dráva torkolatától délre. Ez a vidék valamikor óriási mocsárterület volt. El voltak zárva a világtól s így tudtak megmaradni a török háborúk idejében. A reformációt 1530-40 táján fogadták el Még ma is az akkori bibliafordítás 400 éves nyelvén beszélnek, mind a 150 zsoltárt éneklik. Mind a 15 eklézsia kicsi, 200-1000 lélekig, de a világért le nem mondanának arról, hogy mindegyiknek külön lelkipásztora legyen, pedig egymáshoz egészen közel vannak. Ezelőtt 50 évvel, még minden külső segély nélkül nemcsak lelkészi állást, hanem ezen kívül külön felekezeti iskolát is tartottak fenn. Ezek a régi felekezeti iskolák az első világháború után szűntek meg. A hatóság államosította őket. Maradandó hatásuk abban van, hogy a népünk megtanult és még ma is szeret énekelni. Ezért járnak a templomba. Aki asztmás, aki elvesztette a hangját, azt mondja: minek menjek oda, hisz én már nem tudok énekelni. Hogy itt igehirdetés is van és közösség is van, ez még mindig mindenkiben nem lett elégé tudatossá. A felekezeti iskoláért meghozott a mi népünk minden áldozatot. Ma már a lelkipásztort sem tudják rendesen fizetni, de azért görcsösen erőlködnek, hogy legalább ez az egy mégis legyen, és helyben lakjék. Az egyházhoz való ragaszkodásukban még mindig sok a tradíció is. Gyülekezetemnek segített lelkipásztorrá való nevelésemben boldogult első feleségem, aki a prédikációimat mindig megbírálta. Féltem bemenni a templomba, mert prédikálni kellett és féltem kijönni a templomból, mert utána szembe kellett nézni egy okos, de igen szigorú bírálattal. Ők neveltek engem lelkipásztorrá. De emellett az orvos is csakhamar kibújt belőlem. Mivel a legközelebbi orvos 24 km-re lakott tőlünk, ebbe a mesterségbe is bele kellett tanulni. Egy orvos barátomtól 5 gyógyszert kaptam: Aszpirint, Chinint, Ópium tinktúrát, keserűsót és Hoffmann-cseppet. Ezekkel gyógyítottam az egész falut. Még operáltam is zsebkésemmel. Hívtak beteg lovakhoz és beteg tehenekhez is. Azokat is meggyógyítottam. De emellett ügyvédkedtem is. Mikor nem voltam otthon, azt mondták: üres a falu. Mikor otthon voltam azt mondták: tele van a falu.

== Mellékfoglalkozásom is volt ==

Bizony sokszor üres volt a falu. Sokszor nem voltam otthon, mert volt mellékfoglalkozásom is. Horvátországban sok magyar él, akiket nem telepített oda senki, hanem 100 évvel ezelőtt Magyarországról kezdtek ide leszivárogni. A gazdasági helyzet hozta magával ezt a lassú leszivárgást. Magyarországon kevés kis földjüket eladták, s Horvátországban sok földet vettek az árán. Itt nem volt értéke a földnek. Lehetett kapni földet egy kabátért is, egy üveg pálinkáért is. Így szaporodtak el Horvátországban a magyar szórványok, s köztük sok református család. Ezek felszívódásának megakadályozására a magyar kormány az egyházakat hívta segítségül. A református egyház ebben a munkában engem használt fel. Nagyon sokat utaztam. Iskolákat szerveztem, népkönyvtárakat alapítottam, a református felekezeti iskolák tanfelügyelője voltam, vonatokon aludtam, rázós parasztszekereken dideregtem, és gyalog tapostam a sarat. Tizenhét évig voltam kórógyi lelkész és horvátországi szórványgondozó.

== Debreceni tanfelügyelő ==

Kórógyi lelkész voltam, amikor kitört az első világháború. Táviratban felhívtak Budapestre, közölték velem, hogy a horvátországi magyar szórványok gondozása ügyében végzett munkám jutalmazásául kineveznek Debrecen város és Hajdú vármegye királyi tanfelügyelőjévé. Kinevezésem aznap már meg is jelent a hivatalos lapban. Családom, rokonságom, barátaim úsztak a boldogságban. Mindenki gratulált. Hogyne! Kórógy után Debrecen! Egy eldugott falusi papból az ország 72 tanfelügyelője között egyszerre a legelső lenni. Csak egy öreg barátomnak volt az arca komor. Mélyen a szemembe nézett és csak a fejével intett: Ne! Úgy éreztem, hogy ez a komor intés felülről jön. Még aznap délután lemondtam a debreceni tanfelügyelőségről. Máig sem bántam meg. Sőt áldom az emlékét az én bölcs, öreg barátomnak, aki egy néma fejmozdulattal lebeszélt. Valóban ez az intés felülről jött és sokszor megköszöntem az Úrnak, hogy nem hagyott tanács nélkül.

== Eszék ==

Azok, akik engem minden áron ki akartak emelni Kórógyról és valami magasabb nemzeti misszió élére akartak állítani, nem hagytak békét, hanem Baranya és Szlavónia központi városában, Eszéken lelkészi állást szereztek számomra. Gyönyörű lakást béreltek, hogy én ott reprezentáljam a magyarságot. Bementem, de bele betegedtem ebbe a nem nekem való feladatba. Közben javában dúlt az első világháború. Az eszéki reformátusok többnyire ide helyezett magyarországi vasúti altisztek, mozdonyvezetők, kalauzok, fékezők voltak. Mikor véget ért a háború, egyszerre úgy szétrebbentek, mint egy varjúcsapat, mikor közibük lőnek. Ott maradtam gyülekezet nélkül. Kórógyon azonban még mindig nem volt betöltve a lelkészi állás. Én jártam ki prédikálni Észékről. Mi sem volt természetesebb, minthogy a kórógyiak visszahívtak, s én boldogan visszamentem az én régi helyemre. De itt sem maradtam sokáig.

== Szülőfalumba jöttem ==

Az első világháború végén szülőfalumban meghalt a lelkipásztor. Ez a falu a Duna-Tisza között ennek déli felében, az úgynevezett Bácskában van, melyet a békeszerződés Jugoszláviához csatolt. Szülőfalum lelkipásztora az apósom volt, s nekem családi körülményeim miatt haza kellett jönnöm. Megválasztottak, tehát hazajöttem. Bácskában, s mellette a Tiszán túl, Bánátban már egészen másfajta nép lakik. Ezeket ezelőtt 180 évvel az akkori Habsburg kormányzat telepítette ide nagy tömegekben, részint Magyarországról, részint Németországból. Voltak közöttük tiszta református és tiszta lutheránus telepek. Az én szülőfalum népe vegyes lakosságú volt, magyar és német, református és lutheránus. Sokkal civilizáltabb nép, mint a dunántúli és drávántúli, gazdaságilag is fejlettebbek, életszínvonaluk is magasabb, de lelki életük már szárazabb, mint a baranyai ősnépé. Ezek már újságolvasók, lakásukra, ruházatokra, egészségük ápolására sokat adnak. Az egyházhoz való ragaszkodásukban egy adaggal kevesebb a Lélek és több a tradíció. Ilyenek a bácskai és bánáti nagy református egyházközösségek valamennyien.

== Az első világháború után ==

Negyven éves voltam, amikor idejöttem. Egybeesett ez azzal a korszakkal, amikor az első világháború véget ért. Az egyházéletben valami gutaütésszerű állapot uralkodott. Apósom volt az esperes. Vele egy időben halt meg a főgondnok is. Általában az egész garnitúra, amely az egyházi életet kormányozta eltűnt, s az én kortársaim következtek a vezetésre. Ketten voltunk jó barátok Weimann Péter verbászi lelkésszel. Úgy éreztük, hogy népünk és egyházunk jövőjéért felelősek vagyunk. Elhatároztuk, hogy megválasztatjuk esperesnek egyik barátunkat, aki erre magától sohasem gondolt volna. Keresztülvittük a megválasztását, mert tudtuk, hogy okos és rátermett ember. Klepp Péter torzsai lelkész parasztszármazású fiú volt. A durvaságig őszinte, de erőskezű, becsületes és jóakaratú. Attól kezdve hárman vezettük a [[Jugoszláv Királysági Református Egyház]]at. Klepp Péter szervezett és kormányzott. Mi ketten Weimann Péterrel a lelki életet igyekeztünk szolgálni. Egyházi néplapot szerkesztettünk és adtunk ki. Én magyarul, ő németül. Ezzel az volt a ki nem mondott célunk, hogy a református nép lelki igényét és anyagi áldozatkészségét az egyházzal szemben fokozzuk. A gyermekek számára valláskönyvet írtunk és adtunk ki. De ebben nem volt benne sem Absolon, sem Hirkánusz János, hanem benne volt az egész Hegyi beszéd és igen sok vers a Bibliából. Mivel Magyarországból nem lehetett könyveket hozatni, hozzáfogtunk a templomi énekeskönyv szerkesztéséhez. Magyarul meg is jelent 1939-ben, de ebben az egész Heidelbergi Káté benne van. A német Gesangsbuch <ref> egyházi énekeskönyv (szerk.megj.)</ref> kéziratban maradt és elveszett. Közben Klepp Péter 1928-ban meghalt s akkor engem választottak meg esperesnek és később püspöknek. Összesen hatszor választottak meg egyhangúlag hol esperesnek, hol püspöknek.

== Második tanítómesterem ==

Első tanítómesterem lelkésszé nevelésemben – mint írtam – a gyülekezet volt, amelyben szolgáltam. A második egy áldott öreg falusi lelkipásztor. 40 éves korom után ismerkedtem meg vele közelebbről. Keck Zsigmond volt a neve, de mindenki csak „Zsiga bácsi”-nak hívta. A tiszta reformátori teológia híve volt10 évvel Barth Károlyék előtt. Engem is azzá nevelt. Egyszer valami gyűlésen predikáltam. Utána odajött hozzám egy fiatal teológus és gratulált, hogy én is a barthi teológia híve vagyok. Ő épp akkor jött Svájcból, Barthot hallgatta. Azt kérdeztem tőle, ki az a Barth? Hírét sem hallottam soha. Az én tanítómesterem Zsiga bácsi volt, ahogy prédikáltam, azt tőle tanultam. Zsiga bácsi Kohlbrügge és Böhl tanítványa volt. Drága öregünk 80 éves korában megbetegedett. Meglátogattuk. Kérdeztük tőle nem unja-e magát? Azt felelte rá: Dehogy unom. Azzal szórakozom, hogy tanulom a Heidelbergi Káté első kérdését „belülről”. Tudniillik Zsiga bácsi arról is híres volt, hogy senki a Hedelbergi Kátét nála jobban nem ismerte. A Biblia mellett ezzel foglalkozott a legtöbbet. Mégis eddig csak „kívülről” tudta, most kezdte el tanulni „belülről” is. Ő volt az én második tanítómesterem, áldott emlékű teológiai professzorom.

== A második világháború ==

A második világháború előtt özvegyen maradtam. A háború aztán elsodorta mellőlem másik hűséges munkatársamat Weimann Pétert is. De az Úr adott helyettük új munkatársat jelenlegi feleségem személyében. Ő nekem azzal imponált, hogy 6 nyelven beszél, ír, olvas. Én pedig neki azzal imponáltam, hogy csak magyarul értek és beszélek, s mégis püspök tudok lenni Jugoszláviában. Így hát szépen kiegészítettük egymást arra a közelgő feladatra, ami várt reánk a második világháború után a külföldi testvérekkel való érintkezésben. Rajta kívül még néhány jó munkatársam van, többek között három esperes, régi káplánjaim és hűséges tanítványaim. A negyedik esperes már velem majdnem egykorú, de ő végzi közöttünk a leghasznosabb munkát. Fordítja németből a Házi áhítatot, amiről később lesz szó. A második világháború nemcsak Weimann Péter, hanem vele 13 000 református németet és ezzel 13 német egyházközösséget is elsodort közülünk. Itt maradtunk mi magyarok 32000-en, félelmek és rettegések között. Félelmünk és rettegésünk később eloszlott, de népünk soha el nem képzelt külső és belső változáson ment át. A református magyar nép Jugoszláviában legnagyobb részben falusi földműves, aki őseitől örökölte földjét és a föld szeretetét. Az új világrendben földjének legnagyobb részét elvesztette. Ami megmaradt, azt nincs kedve tovább megművelni. Gyermekeit minden erejének megfeszítésével taníttatja, csakhogy ne kelljen annak is földművesnek lenni. Ahhoz nincs elég anyagi ereje, hogy magasabb műveltséget és képesítést adjon neki, hanem csak annyi telik tőle, hogy kereskedelmi vállalatokban alkalmazott, banktisztviselő, alsóbb fokú irodai hivatalnok, vagy sofőr lehessen. Csak ne földmíves. Megindult a falu elnéptelenedése. Népünknek az egyházzal szemben való viszonya is általában meglazult. Talán indokolatlanul, de a köztudatban az egyház, mint elsorvadó és halálra ítélt intézmény szerepel. Valószínűleg ez a magyarázata annak is, hogy a református tanuló ifjúság nem akar lelkészi pályára lépni. Nem látja biztosítva az egzisztenciáját. Íme: „az evangéliumi egzisztencia egy bizonytalan világban”. Ez az elcsüggesztő közvélemény a háború utáni első években egészen katasztrofális volt. Azóta évről évre enyhül.

== Az elcsüggesztő közvélemény enyhülése ==

Enyhítette két körülmény. Enyhítette elsősorban az is, hogy az új államrend az egyházakkal szemben nem volt olyan félelmetes, mint a hír, amely megelőzte. A magasabb hivatalnokok mindjárt kezdetben megértők és barátságosak voltak. Csak a hivatalnoki ranglétrán lefelé mind többen azzal akartak feltűnni, hogy az egyházzal szemben ellenséges magatartást tanúsítottak. Ma már csak a legalsóbb fokozatokon van még ezekből néhány utolsó mohikán. Jelentékeny változást hozott ennek a kedvezőbb közszellemnek a kialakulásában az 1953-i vallásügyi törvény, amely a templomi istentisztelet és a vallástanítás szabadságát biztosította. A lelkészek az állami nyugdíjintézetbe felvétettek. Az elcsüggesztő közvélemény hatását enyhítette másodsorban külföldi testvéreinknek, az [[Egyházak Világtanács]]ának és a HEKS-nek felénk forduló érdeklődése, szellemi és anyagi segítsége. Ez reménységet öntött lelkipásztorainkba és népünkbe, hogy íme nem vagyunk elfelejtve. A világ nagy nemzetei között élő református hittestvéreink szeme rajtunk van, és szíve velünk dobog.

== Külföldi segítség ==

Legnagyobb segítség volt és ma is ez a legnagyobb, hogy sűrűn meglátogatnak bennünket, s személyes kapcsolatok szövődnek közöttünk és közöttük. Alig lehet felbecsülni, pl. azoknak a személyes kapcsolatoknak a jelentőségét, amit három gyermektranszport svájci három meghívása és vendégül látása jelent. Nemcsak annyi ezeknek az értéke, amennyit egészségi szempontból jelent. Betekintést nyer a mi népünk egy magasabb színvonalú hit- és erkölcsi életbe a családokon keresztül. Meglátja, hogy a haladás, a műveltség, a magas kultúra nem teszi feleslegessé a hitéletet és az egyházi munkát, sőt inkább nélkülözhetetlenné teszi azt.

Külföldi testvéreink közöttünk való megjelenése mindig olyan hatással van reánk, mint amikor a mi félreeső, magános szigetvilágunk felé egy tengerjáró hajó közeledik, itt kiköt és lelki kincseit előttünk feltárja. Külföldi testvéreink segítsége nélkül az igehirdetésben lenne a legnagyobb visszaesés. Több lelkésznek valami mellékfoglalkozás után kellett volna néznie, mert családját nem tudta volna fenntartani és gyermekeit nem tudta volna iskoláztatni. Hogy ebben a tekintetben nem állunk sokkal rosszabbul, mint ahogy állunk, ezt a segélyeknek tulajdoníthatjuk.

Az igehirdetés élőszóval való folytatása mellett nagyon fontos az írásban sokszorosított igehirdetések szolgálata. Minden vasárnapra, valamennyi gyülekezetnek, a legkisebb szórványgyülekezetnek is elküldjük az arra a vasárnapra való igehirdetést, az egész felolvasni valói istentisztelet liturgiájával. Így tarthatnak istentiszteletet ott is, ahol lelkész nincs jelen. Ezt a lelkipásztorok munkaközössége dolgozza ki.

Ennél még jelentékenyebb szolgálat az igehirdetésben a Házi Áhítat című kiadványunk. Ez a svájci Morgenwache fordítása ellátva énekekkel és imával, s a Losungbuch Igéjével. Ki kell itt emelnem Berta Imre esperes atya jó szolgálatát, aki ezt a munkát élettársával együtt nagy hűséggel végzi, s amivel minden nap 1400 családba visszük be az Evangéliumot ebben a „bizonytalan világban”.

Mindezt külföldi hittestvéreink segítsége teszi lehetővé, s ezért a legkevesebb, amit tehetünk, hogy munkánkról és életünkről havonként kiadott püspöki körlevelünket és jelentésünket Bericht és Report címen tájékoztatásul nekik is megküldjük.

Nem merek már ilyen bátran szólni a csomagokról, ruha- és élelemküldeményekről. Ezek a segélyek a legnehezebb években égből lenyúló mentő kéz voltak. A mi gyarlóságunk azonban nem tudta ezeket úgy elfogadni, ahogy kellett volna. Ha úgy fogadtuk volna el, mint az Úr adományát, mint pl. az esőt, vagy a napfényt, vagy az egészséget, mely nem mindenkinek egyformán adatik, akkor ezek az adományok nem keltettek volna irigységet és gyűlölködést. De mivel emberek kezéből fogadtuk el, ezért, mint a zsákmányon való osztozkodás, sokszor demoralizáltak bennünket.

Nemrégen egy falusi gyülekezet előtt, a templomban, egy vendég lelkipásztor ezzel kezdte beszédjét: – Mit vár ma a református egyháztag a református egyháztól ? Ezt felelte rá: – Külföldi csomagot vár. Ez kétségkívül túlzás és nem lehet általánosítani, de rámutat valamire, ami nem válik dicsőségünkre. A hiba bennünk van , de maga a dolog természete is nagy kísértést rejt magában, mert lényegében minden adomány élősdivé nevel.

== Diakonisszaház helyett diakonátus ==

Svájci református testvéreink a HEKS útján egy nagyszerű szeretetintézményt tartottak fenn Jugoszláviában, felekezeti és nemzetiségi különbség nélkül, munkaképtelen öregek, gyengeelméjűek, elhagyatott hontalan emberek számára a verbászi Diakonisszaházban. Ezt a munkát tőlünk az állam átvette. Nekünk megmaradt belőle 7 öregünk, akiket privát családoknál tovább is eltartunk, ruházunk, és rendszeresen látogatunk. Azóta is jelentkeztek újak, akiket már nem vehetünk fel, de szabad őket tovább is segélyeznünk, erre szabad adakoznunk és adományokat elfogadnunk. Ezt végzi a feloszlatott verbászi Diakonisszaház helyett a [[w:Református Egyház Diakonátus]]a.

== Árvaház helyett Szeminárium ==

Végül, volt nekünk református árvaházunk is Feketicsen. 1923-ban saját belkörű adományainkból alapítottuk. Annak idején 30-40 árva gyermeket gondoztunk benne és 1950-ig 314 árvát neveltünk fel. Ezt a munkát is átvette tőlünk az állam. De megmaradt a szép, nagy ház és a berendezés. Ehhez áthoztuk a feloszlatott verbászi Diakonisszaház ingóságait és berendeztünk belőle Feketicsen egy kedves, barátságos otthont 50 rendes ággyal, vendégszobákkal, előadótermekkel, konyhával, éléskamrákkal, és itt nyitottuk meg lelkész- és egyházimunkás-képző szemináriumunkat. Itt tartjuk hivatalos gyűléseinket, teológiai továbbképző akadémiáinkat, lelkészkonferenciáinkat, és itt gyűjtjük össze kiegészítő vallástanításra a konfirmáltakat és a konfirmandusokat,konfirmációra készülők (szerk.megj. Itt fogjuk előkészíteni a lelkészi pályára azokat, akik erre reménységeink szerint a közeljövőben jelentkezni fognak, mert „az aratni való sok, de a munkás kevés”. Kérjük azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az Ő aratásába, evangéliumi egzisztenciákat ebbe a bizonytalan világba.

== Búcsúzás ==

Íme a fénykép arról a korról, amelyben éltem, azokról az eseményekről, amelyeket átéltem, arról az egyházról, amellyel összeforrtam, s amelytől nemsokára el kell búcsúznom. Nem fáradtam bele a munkába, s nem szívesen búcsúzom tőle, mert még sok elvégzendő feladatot látok magam előtt. Úgy érzem, hogy a lelkipásztorság az a mesterség, amibe az ember 70 éves kora után kezd beletanulni. Azonban meg van írva: ”hetven esztendő, vagy ha feljebb nyolcvan esztendő… amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk„ (Zsoltár 90: 10). Mi nemsokára elrepülünk ebből a bizonytalan világból, s amabban a bizonyos világban arra kérjük a világ Urát: „láttassék meg a Te műved a te szolgáidon és a te dicsőséged azoknak fiain„ (Zsoltár 90: 16) az evangéliumi egzisztenciákon.

Búcsúzásul azt szeretném megmondani, hogy miben látom hivatását ma Jugoszláviában a református lelkipásztornak. (21. századra: Jugoszlávia megszűnt, részekre esett, Szerb-Montenegró, Horvátország, Szlovénia szerk. stb)

* Pontosan abban, ami mindenütt a világon.

* Isten szerette ezt a világot (János ev. 3:6.)Ez bizonyos. Szeretett ebben minket jugoszláviai reformátusokat is. Ez is bizonyos. Semmi oka nem volt rá, hogy szeressen bennünket, és mégis szeretett. Ez a kegyelem. Nem akarja, hogy elvesszünk. Azt akarja, hogy Krisztusban örökké éljünk. Ezzel kell a református lelkipásztornak tisztában lenni bárhol a világon: Isten népének nem szabad elvesznie. Isten népének meg kell maradnia. Krisztusban meg kell találnia az örök életet. A református lelkipásztor eszköz, szócső, hírvivő, antenna, apostol, szolga Isten kezében, hogy a reá bízott népnek ezt a hitet hirdesse, tudatosítsa, belenevelje. Jugoszláviában is ez a hivatásunk. Ez volt mindig. Ez ma is. Ez lesz a jövőben is.

* Az én életemnek fő tanúsága ez: Jugoszláviában a református ifjú nem választhat szebb pályát, nem tölthet be nagyobb hivatást, mintha lelkipásztor lesz. Semmi más hivatásban nem tehet nagyobb szolgálatot saját népének, és nem tehet kedvesebb szolgálatot az Úrnak.

Búcsúszavam legyen ez az Ige: „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.„ I. Péter 2: 9.

== Utószó ==

Ez az írás – amint a bevezetésben jeleztem – svájci felszólításra készült a HEKS évi jelentése számára. Magyarul azért sokszorosíttattam, hogy minden református ifjúnak a kezébe adhassam, – s ezzel indítást adjak arra, hogy legyenek lelkipásztorok. Az a tapasztalatom, hogy legtöbben azért nem merik ezt a lépést megtenni, mert nem érzik világosan, hogy Isten erre hívta el őket. Az én életem kis regénye éppen arra akar rámutatni, hogy az Úr nem súgja meg minden 18 éves ifjúnak, hogy mit akar belőle nevelni. Ez majd menet közben megoldódik. Csak el kell indulni! Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben! (János ev. 12:1)

Feketics, 1959. Július hava Ágoston Sándor püspök

http://hu.wikibooks.org/wiki/Szerkeszt%C5%91:%C3%81goston_Z%C3%A1dor/Hogyan_lettem_lelkip%C3%A1sztor

De ha nem tetszik nektek

De ha nem tetszik nektek, hogy az Urat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni: akár azokat az isteneket, akiket atyáitok szolgáltak a folyamon túl, akár az emóriak isteneit, akiknek a földjén laktok. De én és az én házam népe az Urat szolgáljuk! Józsué 24:15

Köszöntünk!

hacker
Valaki nagyon szeret bennünket, 2016. szeptember 8.-án este 8:04 perckor sikeresen törölték a honlapunk tartalmát. Kis türelmet kérünk, nemsokára ismét visszatér az oldal régi és új tartalommal!

Megértésüket köszönjük!

A bál folytatódik

Megszületett a csattanós válasz a Hercegszöllősi 440 éves megemlékezésre.
http://alfahir.hu/a_magyar_es_horvat_allamfo_jelenleteben_avattak_fel_a_karancsi_templomot
A területet kevéssé ismerők számára mondom: a szomszéd falu.
Volt egy régi vicc egy – azóta már a mi Urunk előtt megállt – teológiai professzorról, aki számára kétféle diák volt, akit szeretett, meg akit nem.
Bement vizsgázni hozzá akit szeretett, megkérdezte tőle hány református van Magyarországon, a szeretett diák válaszolt, hogy kettőmillió. (Ó boldog békeidők! Kitűnő egyházkormányzataink azóta elkormányoztak közülük valahova nyom nélkül nyolcszázezret! Az ellenreformáció nem okozott ekkora kárt!) Tehát kettőmillió, rendben kérem az indexét, jeles.
Bement az, akit nem szeretett vizsgázni a professzorhoz, megkérdezte a prof, hány református van Magyarországon. A deák válaszolt, kettőmillió. A prof erre: rendben kettőmillió, és név szerint?!
Vannak akiket szeret Budapest eklézsiája és vannak akiket nem. Mi alapján válogat? Sajnos én tudom a választ, nos, annak egyfajta – még nem publikus – országok felett átívelő invesztitúrához van köze és nem az egyházhoz. Azért mi szeretjük Budapest eklézsiáját, mert a szeretet mindent eltűr és mindent remél.
Ízelítőt kaptunk a politikai csinadrattából, ámde a zsoltár ott is csak úgy szólt az atyák torkából, mint a szomszéd faluban néhány hete és néhány száz éve, és a pörkölt se sokban különbözött.

14183888_10205856559133755_3994727527265882512_n
Na jó, legyünk igazságosak, Hercegszöllősön csak nyalka alabárdosok vigyáztak a korona másolatára hárman, Karancson meg temérdek testőr nyüzsöghetett a sok politikus notabilitás körül, akiknek sejtésük sem volt róla, biodiszletek.
Persze bennünket nem szeretetteket nem hívtak ebbe a bálba.

csbz

Morzsák a bálból – tudománytalan történelem

Hercegszölősi Zsinat 440. évfordulója

dscn0280

Ünnep volt. Ünnepeltünk Hercegszöllősön, mert 440 éve összegyűltek az atyák: negyvenen  törvényt hoztak azoknak a reformátusoknak, akik már előtte kibírtak 40 évet egyházi regula nélkül, meg anélkül, hogy lett volna szervezete a főekklézsiának – a Hercegszöllősi Kánonokat.  De hát divatja volt akkortájt a főeklézsiák fundálásának, hisz kilencévvel korábban Debrecenben is csináltak egy egyházkerületet, meg a dunántúliaknak is volt addigra.

Törtem a fejemet az utazást megelőző éjszaka – nem tudván aludni – mire a bál, mire való volt 440 éve az atyák összegyülekezése? Már mert a históriát jobb szeretem magam végig rágcsálni, mert jó dolog a ’mirelit ételt’ előszedegetni a hivatalos könyvből, ámde a dél-magyar történelmet ez ideig nem írták meg a maga mélységében, tehát üres a frizsider.

Van egy kedvenc kifejezésem, amivel a google fordító ajándékozott meg néhány éve, amikor kínaiból fordítottunk magyarra konferencia meghívókat, amikre aztán sohase mentünk el: – ’nézzünk bele az időbe, a pillantások 440 évet hátrálnak’!

Az első éjjeli gondolat-zuhatag számítási hibából eredt, kivontam a mai dátumból a 440-et és az eredmény tévesen 1566 lett. Micsoda?! Pattantak fel félálomból a szemeim, már majdnem felébresztettem a feleségemet éjjel háromkor, hogy figyelj asszony ezek akkor zsinatoltak, amikor Szulejmán a legnagyobb szultán (róla szól a százrészes tévé sorozat), aki egymillió négyzetkilóméterrel növelte meg a Török birodalmat ott áll Szigetvár alatt ahol meg fog halni napokon belül. Egyidejűleg ostromolja a Gyulai várat, amit szintén elfoglal és a várat végül feladókat ugyanúgy kardélre hányja a kivonulás közben, mint a kitörő Zrínyi Miklós bánt.

Közben Győrnél ott áll a nyugat-magyarok (értsd: Habsburg) nyolcvanezres serege húzva az időt, szeptemberre a török seregnek kötelező visszamennie Isztambulba, a két vár minél tovább feltartja őket annál jobb, nem lesz idejük beljebb jönni az országba, nem kell az életünk árán is megvédenünk Bécset. A két vár védőinek eleste elhanyagolható veszteség egy mezei ütközethez képest.

Na ja. A várvédőknek persze más volt a nézőpontjuk, ők elvárták volna az édeshaza együttműködését, ám se a nyugat-magyar, se a kelet-magyar nem gondolta, hogy neki megy a világ elsőszámú birodalma profi hadseregének a Bécs által várakba beterelt párszáz dél-magyar felmentésére. Ez nem az ő bulijuk, ezt egyszerűen csak meg kell úszni…

Egyáltalán mit csámborgott errefelé ez a Szulejmán? Van neki egy kétmillióegyszázezer négyzetkilóméteres birodalma, a világon egyedül neki van ekkor állandó hadserege évi három millió aranyat költ csak a seregre. (Mátyás királyunk, amikor Európa erős embere volt, akkor volt egymillió a teljes költségvetése – és legyen összehasonlítási alapunk: nyolcszázezerért meg lehetett szerezni a császári koronát.) Mire ez a felhajtás? Minek neki ez a két vidéki váracska, ha tényleg Bécset akarná megregulázni, mint az utódjai száz év múlva, akkor Budáig a saját területén felmehetne seregestül, onnan Bécs  már csak egy ugrás az M1-es autópályán?! Nem életszerű a történet, vagy valamit nem látunk! Hát persze a Selyemút! Az egész birodalma a Selyemút-rendszer katonai biztosítására van kitalálva 500 évre – Trianonig.

Ahogy nem életszerű, hogy ebben az abszurd háborús helyzetben a negyven református atya összeül a hadak vonulásának közepén, Hercegszöllősön rendszabályokat alkotni. Még jó, hogy nem ébresztettem fel az asszonyt, újra számoltam az éveket, azt kiderült, a valódi dátum nem 1566, hanem 1576. Rajta is volt a meghívón. Kínos.

Na de a kérdések ugyan azok tíz évvel később is! Miért pont Hercegszöllős? Hát persze a Selyemút már megint! Bő két éve ez a ’gumicicám’, az Eurázsiai unió fő projektje a Selyemút újra indítása, új tulajdonosi keretben. Elkezdtem utána olvasgatni, kutakodni a dologban, egyre érdekesebben kezdte átrajzolni mindazt, amit a történelemről tudtam.

Nem elveszve a részletekben, két momentum: részint a Biblia Salamon királya két hajóflottát épít, egyet a föníciai király apósával a Földközi-tengerre, egyet Sába királynővel az Indiai-óceánra. Nincs még meg a Szuezi-csatorna, így ekkor az átrakó karavánok központja Jeruzsálem. Másrészről a szárazföldön Egyiptom és Mezopotámia között működteti a kereskedelmi utakat 3000 évvel ezelőtt már. A pillantások tovább hátrálnak, az egyiptomi óbirodalom negyedik dinasztiája 5700 évvel ezelőtt építtet 100 darab 60 méter hosszú három sor evezős tengeri hajót és ezzel száll be az Indiai-óceán (vízi Selyemút) kereskedelmébe! Nem ő indítja, hanem a létezőbe kapcsolódik be! Van egy térkép Kr.u. 810-ből, ami berajzolja Európa, Ázsia és Afrika Selyemút rendszerét, Attiláig visszamenőleg. Ezen a térképen a Kárpát-medencébe bejövő út a Dunán halad és délen elágazik Itália és a dél-francia területek felé. Mostanáig nem esett le a tantusz, hogy ez az elágazás a Dráva nyomvonala!

Ott állunk a templom előtt az istentisztelet után éppen mesélem ezt a történetet a Pirosi gyülekezet jelenlévőinek, hogy hát kérem ez a pince itt a templom alatt, amiről 1526-ból már van feljegyzése, bizonycsak a rómaiak szőlőkultúrájáig megy vissza az eredete, hisz a Selyemút, a világ főútvonala itt ment el a templom előtt. Az lehet, mondja a helybéli püspök, mert itt sorba a templomaink tornya a limes őrtornyainak az alapjára épültek. Fejbe vágott a mondata, hát persze, világos! A limesről, mint a római határvédelem fantasztikus intézményrendszeréről tanultunk az iskolában. Csakhogy a határvédelem csak kiegészítő tevékenysége volt, a valódi funkciója az őrtornyoknak, a hírközlésnek, a katonai csapatok mozgósításának a Selyemút profi biztosítása volt a tulajdonos számára. Ezért volt a limes a Duna és a Dráva mentén. Persze ötven száz évente egyszer, határt is őriztek, na de a többi időben…

Ahogy a török is, Bécs nem igazán érdekelte őket, ám Szigetvár, Eszék, Babócsa, Nagykanizsa annál inkább. Hát persze a déli Selyemút kulcs várait sorra beveszi, ez a dolga, ezt rendelte meg a gazda, az út tulajdonosa, a korrekt katonai biztosítást. Annyira fontos a megrendelés, hogy maga Szulejmán jött el a hadak élén.

Na most 1576-ban 10 évvel a nagy háborúk után az atyák összegyűlnek Hercegszöllősön, hogy kánonokat alkossanak a reformátusoknak. Első kajánságomban arra gondoltam, naná Hercegszöllős, ekkora pince egyik Dunamenti templom alatt sincs máshol. Bizonyára ez is számított azért egy kicsit. Miféle világ volt az övék? Lássuk csak. Lengyelország 100%-ban református, Csehország 100%-ban református, Magyarország 95%-ban református. A Jezsuiták éppen húsz éve vették át a római katolicizmus irányítását, már jelen vannak a főrendi és királyi udvarokban, megkezdődött a puhítása a református arisztokráciának. Jók az érveik. Dől az arany és az ezüst az új világból. 64000 tonnát hoznak át a hajók, aki jól viselkedik, annak jól fog menni a sora. Amikor a kelet-magyar levált Mohácskor, Szapolyai vitte magával az európai aranytermelés 80%-át adó bányáinkat, ebből prosperál a kincses Erdély. Jó üzletnek tűnt az évi két tonna arany, ebből voltunk korábban elsőszámú nagyhatalom. Amiről a jezsuiták suttognak az 32000 év európai aranytermelésének felelne meg. Nem ugyan az a súlycsoport.

Igen, de a Délmagyar területen a török felügyelte biztonsági korridorban nincsenek arisztokraták, nincs kinek suttogni. Nincs Aranybulla, nem érvényes a magyar jogrend, nincs magyar államiság már ötven éve. Van egy vékony török közigazgatás, egy vékony török adórend és egy hallatlan méretű piac és prosperitás. A török nem küld akkor még tömegével migránsokat ránk, elég egy szolid katonai jelenlét az utak biztosítására, a katonák kétharmada is hajdú. Gőzerővel üzemel a Selyemút.

Volt az első püspök a Szegedi Kis István, akit Kálmáncsáról a tízezres gazdag kereskedő városból (ma alig 500 lelkes falucska Somogyban) vitetett el egy prédikációja miatt egy gazdag kereskedő feleség (nem jó az ilyet kipredikálni) A kereskedők messze-földön híres főiskolát tartottak fenn értelemszerűen állami támogatás nélkül. Akkor született az a mondás: „bejárta Tolnát-Baranyát” jelesül: a művelt világot.

A török meglátta az üzletet a tiszteletes úrban, Kínában nem adnak túl sok pénzt ezért a rabszolgáért, körbe hordozta a Dunamellék piacain, kurtavasban prédikálhatott. Egy gazdag Ráckevei kereskedő felesége meghallgatta és kiváltatta az urával. Mindenhol ismerték a láncra vert tiszteletes urat a piacokon, nem kellett új kampánykörutat tartania. Megválasztották az első püspöknek a török korridorban, vagyis a Dunamelléki egyházkerületben.

Namármost ő a magyarok első számú embere a hódoltságban, mint Kálvin Genfben.

A hangsúly most a gazdag kereskedőkön van.

Ami Erdélynek az aranybánya az a Délmagyarnak a kereskedés a világ fő közlekedési útján a Selyemúton.

Mi a portéka? Például a marha, a világ húskereskedésének 80%-át termeljük és bonyolítjuk az út tulajdonosának jóváhagyásával. A borkereskedés egyik központja éppen Hercegszöllős. Eezek közismert termékek. Krakkóban van egy ugyanekkora pince az Északi-Selyemúton, oda hordták a Tokajit. Kevésbé publikus a fegyver, keleti fűszer, porcelán kereskedés, ezek tiltott árunak számítottak. Amiről meg a legkevésbé szeretnek beszélni a históriás könyvek az a rabszolga kereskedés. A Habsburg-udvar a világ legnagyobb rabszolgapiacát tartotta fenn Prágában. A törökkel direktbe nem üzletelt, mert háborúban álltak, ámde rajtunk keresztül igen. A török meg tovább szállította az árut Észak-Afrikába meg Kínába a Selyemúton. Mindezt olyan magas kultúrával végeztük, hogy minden településen iskoláink voltak, meg a jólét sok-sok látható jele. Kőházat persze nem lehetett építeni, meg templomot is csak a földbe vájva, mert az akár katonai céllal is használható lehetne.

Persze senki sem akarta ezt a jó kis prosperitást kockáztatni, hiszen a török hadsereg ellátása óriási piac. A török sohasem rekvirált, mindenért fizetett. A török várak katonái 70%-ban keresztyének voltak. A diplomás gyerekeink nem Londonba jártak mosogatni, beálltak hajdúnak. A legjobbak borkereskedőnek álcázva holland egyetemeken tanultak. (A holland szálra még visszatérünk, mert fontos, de majd egy másik írásban.)

Négy évvel vagyunk a 15 éves háború előtt, ami majd megszünteti az ’amerikai álom’ Délmagyar világot.

Az atyák összegyülekezése a törvényadó zsinatra, Hercegszöllősre, mint a magyar világ egyfajta országgyűlésére, olyasvalami, mint a kommunista időkben a lakitelki találkozó volt, azzal a különbséggel, hogy ide a résztvevőket nem a titkos szolgálat delegálta.

Naná, hogy a kezdeményezőt halálra ítéli a török, persze jó pénzért őt is kiváltják. Ekkor még Erdély fejedelme sem református! Az atyák új törvényt, magyar törvényt adnak egy akkora területnek, mint a mai Magyarország. Maguk sem gondolták, hogy 200 évig ez lesz a délmagyar törvényünk.

snapshot

Megvolt az ünnepi istentisztelet 440 év után.

Eljöttek, akik eljöttek, a templom tele volt. 440 éve is csak a bátrabbja, a reformátusoknak volt jelen. A papok közül ketten a Dunántúlról esperesi jóváhagyás után, hisz az egész ’egységes’ magyar református egyházban nem publikusan érvényben van egy rendelkezés, hogy a ’palástja vétessék annak, aki együttműködik a Horvátországi Magyar Református Egyházzal’. Öten a Dunamellékről, közülük ketten papi civilben, ők a közös fotóról is igyekeztek lemaradni, ha jól láttam. A harmadikat nyilván meg fogják cibálni, ketten nyugdíjasok. Egy Parciumból, a főnökének levelet írt egy másik püspök, hogy tiltsa le a szolgálatát. Hárman voltunk Szerbiából,  meg az ottani gyülekezeti küldöttség. A zsoltárének úgy zengett, ahogy kell, ahogy 440 éven át zengett mindig is.

14053919_1758550451092474_9188505089082516289_o

Az asztal mellett beszélgettünk aztán az atyákkal, már azokkal, akik maradni mertek. Háborúról, menekülésről, titkosszolgálati beépülésekről és műveletekről, invesztitúráról, meg a világ dolgairól, az új Selyemút reményéről, amikor majd a gyerekeink nem Londonban mosogatnak és nem a délmagyar lesz Európa egyik legszegényebb és legkilátástalanabb szeglete, meg az Úristen kegyelmes voltáról –  ahogy tették a régiek is 440 év előtt.

Volt egy érdekes matek: a parciumi atya kérdezett, hány gyülekezet volt a jugó időben? Összeszámolták, 64.

Most akkor ez a hatvannégy gyülekezet Horvátországban három egyház, Szerbiában meg két egyház, az összesen öt egyház.

Erre mondom neki, testvér értem a számtanodat. Sőt azt is értem, hogy most szüntették meg Erdélyben az önállóságát egy akkora egyházmegyének, mint ez az öt együttvéve. Atyámfia ez az öt egy, még így is. Kettőt szeretnek Budapesten, hármat nem. Meg értem én azt is, hogy micsoda nagyszerű dolog az egységes Kárpát-medencei magyar reformátusság gondolata, de igaz hitedre mondd meg nékem, ez a fene nagy egység nem azt jelenti valójában, hogy amit a pesti püspök meg a kolozsvári püspök elhatároz együtt, azt lenyomják a torkotokon?

Már ha ők határoznak el bármit is, és nem csak végrehajtók?

Ennek kapcsán sok-sok keserű dologról nem beszéltünk az elmúlt tízegynéhány évből, amivel nem nekünk lesz keserves elszámolnunk a mi Urunk előtt. Ez már csak ilyen vidék, a magyarok református törvényadóját is halálra ítélték 440 éve. Se a nyugat-magyar se a kelet-magyar nemtörte össze kezét-lábát a megsegítésére. A helyiek dobták össze, amijük volt, hogy kiváltsák a töröktől.

A matek nem folytatódott, inkább csak félmosollyal a szánk szegletében néztünk a tányérunkba és egyet értettünk, hogy a pörkölt készítéshez itt is nagyon értenek a helybéli atyafiak.

csbz

A Hercegszöllősi Zsinat jelentősége

A Hercegszöllősi Kánonok keletkezésének történelmi körülményei
A Zsinatot a törökök uralma alatt kellett megszervezni, amikor a magyarság nagy része (délvidéktől-felvidékig) török elnyomás alatt élt. A török uralom másfél évszázadig tartott ezeken a területeken. Az elnyomás ideje alatt itt megszűnt minden középkori magyar állami és egyházi intézmény. A római katolikus püspökök közül többen a mohácsi csata áldozatai lettek, a túlélők soraiból pedig többen is elmenekültek a török veszedelem elől. A reformáció tanításának terjedésével erőfeszítések történtek az egyházi, vallási élet megszervezésére. A nehéz helyzetben sokan kilátástalannak látták a jövőt. Szerémi György történetíró is már félpogányoknak nevezte a baranyaiakat, és egyik írásában így ír a nép sorsának reménytelenségéről: „A keresztyénség rövid időn belül teljes feledésbe fog menni Magyarországon”. A történetíró sötét látomása nem teljesedett be, de a hozzánk elég közeli Boszniában valóra vált Szerémi víziója, ugyanis a lakosság egy része áttért az iszlám vallásra. Baranya népe azonban hűséges maradt hitéhez, mert olyan híres reformátorai voltak ennek a vidéknek, mint Sztárai Mihály, Szegedi Kis István és Veresmarti Illés.
A reformátorok a török uralma alatt hirdették Isten igéjét, pásztorálták a népet, szervezték a vallási közösségek életét, zsinatokat hívtak össze, kánonokat fogalmaztak meg és állítottak össze. Mindezekre a tevékenységekre egyedül csak az egyház szervezetén belül volt lehetőség. Az egyház a kánonok, az egyházi törvények segítségével szervezte a társadalom rendjét és erkölcsét. A török megszállók tudták, hogy a keresztyének életét kánonos könyv szabályozza, de nem tiltották annak használatát.
A Kánonok keletkezési körülményeinek bibliai példájaként említendő Jézus kora. A zsidó nép is idegen uralom (római) alatt élt. Egyedül a vallási élet területén rendelkeztek bizonyos szabadsággal, és szervezhették vallási ünnepeiket, szertartásaikat. Vallásuk gyakorlását engedélyezték, de az élet más területein elnyomásban éltek.
A reformáció tanításának terjedésével hitvitákra került sor a reformáció tanítását követő és a római katolikus egyházhoz hű papok között. A hitviták területén mindenképpen Sztárai Mihály nevét kell kiemelni, de meg kell említeni a hozzá csatlakozó Eszéki Imre nevét is. Több helyen (Valpó, Tolna, Vukovár…) is tartottak hitvitákat, melyeknek hatása messzi vidékekre kiterjedt, és segítette a reformáció eszméinek terjedését, győzelmét. Hitvitáknak nevezhetők Sztárai Mihály egyes drámái is (hitvitázó drámák).
A későbbi idők folyamán a reformáció radikális irányzatához tartozó unitáriusok (antitrinitáriusok) és a reformátusok között került sor hitvitára. A Szentháromságot és Jézus istenségét tagadó radikális irányzat kezdetben sikereket ért el, és több gyülekezetet is elhódított a reformátusoktól. A nyilvános hitvitára 1574-ben, Nagyharsányban került sor, ahol a református lelkipásztorok Veresmarti Illés szuperintendens vezetésével jelentek meg, s bizonyára győzedelmeskedtek, mivel a hitvita vesztes unitárius lelkészét, Alvinci Györgyöt eretnekként felakasztották. Az esemény tragikus kimeneteléről a török is tudomást szerzett, és a budai Begler bég Veresmarti Illést két prédikátortársával felrendelte Budára. A bég ismét hitvitát rendelt el az unitárius és református prédikátorok között. Itt azonban már az unitáriusok győzedelmeskedtek, bizonyára a törökök támogatásával. A vesztes Veresmarti Illést halálra ítélték, de később enyhítettek az ítéleten, és váltságdíj fejében szabadon engedték.
Említésre méltó még a reformátusok győzelmével végződő 1588-as pécsi hitvita, amelynek már nem volt tragikus következménye.

A Hercegszöllősi Kánonok szerzője
A leginkább elfogadott vélemények szerint a Kánonok szerzője Szegedi Kis István, aki nagy tudásáról volt híres abban a korban. Baranyában kezdetben a lutheri reformáció tanítása terjedt el, de később a reformáció helvét (Zwingli Ulrik, Kálvin János) iránya is ismertté vált. Ezt az irányt erősítette Szegedi Kis István megérkezése is, ugyanis ő dolgozta ki az egyházkerület számára az „egyházigazgatási törvényeket”, és megfogalmazta a „Baranyai Kánonokat”. Később a kánonos könyvet átdolgozta. A törvénykönyv zsinaton való bemutatására és elfogadására azonban nem került sor, mivel a zsinat megtartása valamilyen oknál fogva elmaradt. (A feltételezések szerint a török hatóság magas sarcot kért az engedélyért.) Szegedi Kis István 1572. május 2-án halt meg, s az általa szerkesztett törvénykönyv nem került elfogadásra, a kézirat azonban, más írásaihoz hasonlóan Skaricza Máténál megmaradt. A latin nyelvű szöveget is bizonyára Skaricza Máté fordította magyarra, amelyet még Szegedi Kis István is látott és jóváhagyott.
A Szegedi Kis István helyébe lépő Veresmarti Illés alsó-dunamelléki szuperintendens 1576. augusztus 16-17-én lakhelyére, Hercegszöllősre közzsinatot hívott össze. A zsinat elé terjesztette a Kánon mindkét nyelvű változatát az időközben szükségessé vált változtatások beillesztésével együtt. A zsinat elfogadta és az ott jelen lévő negyven lelkész, rektor alá is írta. A következő esztendőben (1577-ben) Huszár Dávid pápai nyomdájában kinyomtatták a Kánonokat.
Mokos Gyula véleménye szerint a Kánonok szerzője Veresmarti Illés, a zsinat elnöke volt. Az egyháztörténész a következőket állítja: „Semmi okunk arra, hogy a törvény szerkesztőjének ne a Hercegszöllősi Zsinat elnökét, Veresmarti Illés püspököt tartsuk. Abban az időben törvényjavaslatok készítése a szuperintendens tiszte volt.”
Ember Pál állítása szerint a latin nyelvű összeállítás magyarra történő fordítását Siklósi Miklós végezte, aki alá is írta a Kánonokat.
A Magyar Nemzeti Múzeumban Havram Dániel egy régi magyar nyelvű protestáns törvénykönyv másolatára bukkant, de a címlap és az álírások hiányoznak. A törvénykönyv egyes pontjaiban rokonságot mutat a hercegszöllősivel, és bizonyára korábban is íródott. Talán emiatt gondolja Payr Sándor a következőket: ,,Sztárai Mihály a hazai alapokra építve a wittenbergi rendtartásokat és vizitációs regulákat figyelembe véve lelkésztársaival megszerkesztette az ún. baranyai vagy szakaszos kánonos könyvet, amely alapjává lett a későbbi lutheránus és helvét kánonos könyveknek. Az 55 szakaszos törvénykönyv alapján készülhetett a 46 szakaszos hercegszöllősi”.
Bárki is volt a szerző, egy majdnem félévszázados elvi és kormányzati fejlődés végső eredményeit s egyben tanulságait és következményeit is rögzítette a korabeli emberek és az elkövetkezendő nemzedék hasznára.

A Kánonok tartalma
A 46 cikkelyt tartalmazó törvénygyűjteményt a Szentírásból vett idézetek hitelesítik. Dogmatikai hittételek, erkölcsi intelmek, egyházszervezeti tanítások találhatók benne. Lássunk néhány sajátos paragrafust a Kánonokból:
Dogmatikai tanítások
A Szentháromságról:
2. cikkely „Hiszünk abban az Istenben, aki természeténél, illetve léténél fogva Egy, akit a szent nyelven Jáhnak vagy Jehovának hívnak, és nincs más sem mellette, sem rajta kívül. Az Írások alapján állítjuk, hogy három hypostasis-ra, azaz személyre különül el, nem szétválaszthatóan, de nem is összeelegyítve; ezek – sajátosságaik összevegyítése nélkül – az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Mégsem három Istenben hiszünk: mivelhogy az istenek sokasága kárhozatos, hanem abban, hogy e személyek egylényegűek és egységükben örökkévalóak, a rájuk jellemző sajátosságaikban viszont különbözőek.”
Az úrvacsoráról:
39. cikkely: „Ezenkívül az Úrban meghagyjuk, hogy minden férfi és nő, aki csak úrvacsora vételére alkalmas, járuljon az Úr testének és vérének szentségéhez. A lelkészeknek ügyelniük kell arra, hogy mielőtt kiszolgáltatják a gyülekezetnek, először mindenki méltó módon készüljön fel az úrvacsora vételére, olyan tiszteletadással, amilyet a helyzet megkövetel. Azt sem szabad a lelkészeknek figyelmen kívül hagyniuk, hogy ha esetleg a gyülekezetben, ahol úrvacsorát osztanak, olyan jövevények vagy idegenek lennének, akik még nincsenek beavatva a vallás és a fegyelmi rendszer intézményeibe, de részt akarnak venni a szentségben, menjenek oda a szolgálattevőkhöz, akik magánhelyiségekben világosítsák fel őket, és alaposan kérdezzék ki őket a hitükről, amit vallanak. Olvastuk, hogy így tesznek a tigurinumi egyházközségben.”
A keresztségről:
37. cikkely: „Megszabjuk, hogy a keresztelést (bár semmilyen pontból nem következik) a templomban, a szülők és rokonok jelenlétében bonyolítsák le az Úrban, amikor a hívők közös imára szoktak összegyűlni, kivéve szükség esetén, különösen a gyermek betegsége miatt. Ha pedig előfordul, hogy a lelkészek kis száma miatt olyan faluban szánnak gyermeket megkeresztelésre, ahol nincsenek lelkipásztorok, és nincs is kijelölve nyilvános hely a szolgálattételre, ott a lelkész magánházakban is – kivéve kocsmákat – keresztelhet gyermeket. A keresztelés csak józanul és kellő illemben történjen, Isten országa ugyanis nem úgy jön el, hogy jelek figyelmeztetnek rá (Luk 17,20-37).”
Erkölcsi tanítások
Óvás a részegségtől
14. cikkely: „Minthogy az Apostol is megveti az iszákos, részeges lelkészt, és Isten is kitiltja, ezért újra alkalmazásba léptetjük az apostolok és a szent atyák kánonait, melyeket a lelkészek részegeskedése és fényűzése ellen hozott az agathai gyűlés, – ahogy ez határozatok formájában olvasható. Tehát megszabjuk, hogy ha bárki is részegeskedéssel bemocskolja hivatását, azt el kell távolítani a szolgálatból. Azt sem engedjük meg, hogy a lelkészek a laikusokkal túlzott evés-ivásba merüljenek a kocsmákban.”
Óvás a káromkodástól:
25. cikkely: „Bár a mi egyházközségeinkben is akadnak gonoszok és kegyetlenek, akik szolgálatukat könyörtelenségekre szánják, és magukat a szolgálattevőket üldözik, a lelkészeknek kíméletességet és alázatosságot javaslunk. Ne szórjanak szidalmakat vendéglátóik fejére, akiknek kenyerét eszik, még ha rosszul is bánnak velük. Krisztus is mellőzte a samaritánus szidalmazását. Úgy döntöttünk, hogy ha valakit ilyen rágalmazóként és szidalmazóként tetten érnek, ha egyéni és nyilvános rendreigazítás után sem válik szelídebbé, akkor őt az Úr nevében elbocsátjuk.”
Óvás a szakadároktól:
21. cikkely: „Mivel a Sátán ravaszsága általában úgy nyilvánul meg (leginkább mostanság), hogy a jó és hűséges lelkipásztorokat az igazság ellenségei becstelen fecsegéssel behálózzák (ahogy tapasztalatból is tudjuk), azért hogy veszélybe sodorják őket; ezért elrendeljük, különösen a lelkészeknek, hogy Pál apostol szellemében tanuljanak meg kitérni a már annyiszor megintett és bizonyítékkal megítélt szakadárok elől. Ha találkoznak velük, még kevés szóval se vitázzanak, nehogy velük harcolva Isten szentséges szent nevét káromolni hallják és saját magukat romlásba vigyék. Írva van ugyanis: “Hagyjátok őket, világtalanok vak vezetői”, illetve: a szakadást okozó ember elől egy-két megintés után térj ki. Ez is meg van írva: “A rézműves sok rosszat követett el ellenem. Te is őrizkedj tőle”. Aki tehát az igazság szavait megtagadja és ellenszegül az igazságra tanító szó szolgáinak, azt teljesen el kell hagyni és ki kell térni előle. Eközben is óvakodjanak a lelkészek attól, hogy a szakadárokkal bármilyen beszélgetést folytassanak. Meg van írva: “Aki nem ezt a tanítást viszi, ne fogadjátok be a házatokba, és ne köszöntsétek.”
Egyházszervezeti tanítások:
A püspök viselkedéséről:
3. cikkely: „A szuperintendens az egyházi vezetőség döntése szerint cselekedjen mindenben, főleg bajos ügyekben ne kezdjen semmihez egyéni meggondolásból.”
A tanító viselkedéséről:
24. cikkely: „A lelkészek és tanítók közül senki ne menjen át valamely szuperintendens által felügyelt területről egy másik területre, illetve ne fogadjanak senkit olyan tanúsító okirat nélkül, amit az a szuperintendens állított ki, ahonnan az illető származik. Ezt leginkább a hamis tanítók miatt akarjuk biztosítani, nehogy titokban belopózzanak híveink soraiba.”
A lelkipásztor viselkedése:
12. cikkely: ,, A lelkipásztorok egyházközségeikben, ha egy város vagy község el tudja tartani őket, csak elviselhető terhet vállaljanak fel. Kerüljék azt, ami felülmúlja erejüket, nehogy több községnek elkötelezzék magukat fizetség vagy nyereség rút céljából (1Thessz 2). Azt azonban megengedjük, ha a lelkészek hiánya miatt egyvalaki három községben is szolgálatban van, szükség esetén máshol is szolgáljon, nem nyerészkedve az isteni kijelentéssel, hanem az Úrnak gyümölcsöt hozva az egyház építésével, ahogy erről az isteni kijelentés rendelkezik (2Kor2,17;2Thessz3).”

A Kánonok hatása
Versmarti Illés szuperintendens s később a többi egyházi vezető és lelkipásztor a zsinaton elfogadott Kánonok segítségével szervezte, igazgatta, vezette az itt élő híveket, népet és gyülekezeteket. A szervezettségnek köszönhető, hogy a nép megőrizte református vallását. A Kánonok segítségével sikerült gyakorolni a belső hitvallási és erkölcsi fegyelmet, továbbá hirdetni Isten igéjét, kiszolgáltatni a sákramentumokat, megőrizni a népnek vallását és identitását.
A Kánonok kétszáz évig határozta meg az egyház szervezeti életét. 1778-ban Mária Terézia nem erősítette meg a Kánonok érvényességét, sőt az ő parancsára valamennyi példányát elkobozták.
A Hercegszöllősi Kánonokat 2006-ban horvát nyelvű fordításban is megjelent, a horvát nyelvű kiadást dr. Jasmin Milić szervezte. Az HunCro Kiadó 2007-ben latin és horvát nyelven valamint új fordításban is kiadta a Kánonokat. Tehát az elmúl évek folyamán a könyvbemutatókon, megemlékezéseken horvátok és magyarok egyaránt ismerkedhettek a Kánonok tartalmával

vargagyorgy

Varga György lelkipásztor

https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1758549784425874&id=100008126074763

Adó, járulék vagy tized?

LIX. évfolyam 2. szám / Fórum

Még ma is vannak egyháztagjaink, akik büszkén emlegetik, hogy ők mindig pontosan fizették az „egyházadót”. Valóban, a második világháború előtti időkig nálunk is és külföldön több helyen (pl. Németországban) ma is egyházadó van, amit a munkáltató mindenkitől levon, aki ezt egy nyilatkozatban meg nem tiltja.

Mi, önkéntesen, egyházfenntartói járulékot fizetünk. Mindenki annyit, amennyit akar, azonban van egy „ajánlott mérték”: ez általában a tényleges jövedelem vagy a mindenkori minimálbér 1%-a. Ez utóbbi most 570 Ft havonta. Hallunk – olykor még presbiterek szájából is – olyan véleményt, hogy ez sok, mert e mellett még vasárnaponként a perselybe is teszünk valamennyit, akkor ez bizony komoly anyagi teher…

Ugyanakkor tudunk olyanokról is, akik a tizedüket áldozzák Istennek, legtöbbször úgy, hogy egyházukra bízzák ennek felhasználását. Azt is gondolhatnánk ezekről, hogy vagy nagyon aszkéta természetűek (rosszabb esetben kevés bölcsességgel megáldottak), vagy nagyon sok bűn nyomja a lelküket, s így akarnak vezekelni. Érdemes ezért ezeket a kérdéseket egy kicsit alaposabban megvizsgálni.

Egyházfenntartói járulék és perselypénz

Azt mindenki tudja, hogy egyházi épületeinket (templom, parókia, gyülekezeti ház – az iskolát itt nem is említem) fenntartani, annak rezsijét kifizetni nem kis pénz. Ehhez járulnak még alkalmazottaink (lelkészek, egyházfi – most templomgondoknak hívjuk-, alkalmi kisegítők) személyi költségei meg az egyéb kötelezően fizetendő tételek (pl. közalapi befizetés). Mindezt az egyházfenntartói járuléknak kell (kellene) fedezni. Ezzel elérjük, hogy „működik” templomunk, ott rendszeresen hirdettetik Isten örömüzenete, s heti rendszerességgel sok más kiscsoportos alkalmunk is lehet. Az említetteken kívül még van egy sor kiadás, ami az ingatlanokhoz kapcsolódik (biztosítások, kötelező felülvizsgálatok, karbantartás, felújítás), és az lenne a jó, hogy ha egy kis tartalékot is tudnánk képezni.

Ha azonban ennél többet is akarunk (és ki az, aki nem akar többet?), ha a templom falain kívül is el akarjuk érni az embereket (misszió és diakónia), ha nemcsak vasárnapra, de a hét minden napjára van valami üzenetünk, akkor ehhez nemcsak lelki, hanem anyagi forrásokra is szükség van. Erre szolgál a perselypénz és az adományok.

Vannak olyan számítások is, hogy a perselypénz mértéke legyen legalább fele a fenntartói járuléknak egyháztagonként. Így aztán már nem is 1, hanem 1,5%-ot kér az egyház. Ezt bizony sokaknak nagyon nehéz kigazdálkodni. A jómódúaknak különösen nehéz, hiszen az ő másfél százalékuk ijesztően sokra jön ki… Sokszor már nem is marad annyi, de azért egy-két száz forintot odaszánnak.

Kinek jó az, ha tizedet adunk?

Mostanában többször is találkozhattunk az adófizetésről szóló jézusi példázattal: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré és az Istennek, ami az Istené” (Máté 22,21). Hogy mit és mennyit kell adnunk a „császárnak”, azt jól tudjuk, mert törvényekben és egyéb jogszabályokban évről évre leírja és közli velünk. De tudjuk-e igazán, hogy mit kell adnunk az Istennek? Mi az, ami az Istené?

Az ószövetségi zsidóság számára ez is pontosan szabályozva volt: mindenből egy tizedet. (A legrégibb törvénygyűjteményben: „A föld első termésének javát”). Ezt kapták a papok és a léviták ahelyett, hogy ők is kaptak volna egy tizenketted részt az Ígéret Földjéből. A tizedből azonban ők is kötelesek voltak egy tized részt az Úrnak felajánlani.

Mi az adakozásban is szabadságot kaptunk: „Ki-ki mint eltökélte szívében úgy adjon, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten.” (2Kor 9,7). Jó néha komolyan elgondolkoznunk azon is, hogy „mid van, amit nem kaptál volna”? Az életed, az egészséged, képességeid, anyagi javaid, szerető családtagjaid…, nem sorolom tovább. Ez mind-mind az Isten ajándéka és hitbeli növekedésünk egyik gyümölcse, hogy ezeknek akkor is tudunk örülni, amikor még nem vesztettük el egyiket vagy másikat.

Istennek nincs szüksége semmire, amit tőlünk kellene megszereznie – de nekünk szükségünk van arra, hogy Isten iránti hálánkat kifejezésre juttassuk. Ez az egytized emlékeztet engem arra, hogy a többi kilenctizedet is Istentől kaptam. Földi javaimnak nem tulajdonosa, hanem ingyen bérlője vagyok, s a bérlet is csak visszavonásig az enyém.

Ha egy üres zsákba tölcséren keresztül bőven töltenek valamit felülről, de a tölcsér szűkületét eltömi egy babszem, hiába van felül bőség, alul mégis marad az ínség. A visszatartott tized ilyesféle babszem, amely elrekeszti Isten ránk záporozó áldásainak csatornáját. (Siklós József: Egy újszülött természetrajza)

Mi a helyzet a mi gyülekezetünkben?

A statisztikai adatokat nézve nálunk nincs különösebb probléma az adakozó kedvvel. Az elmúlt évi számok alapján egy gyülekezeti tagunkra jutó egyházfenntartói járulék 4900 forint volt. Ez ugyan csak kb. 90%-a a minimálbér 1%-ának, azonban a templomi perselypénzek összege jóval több, mint a befizetett járulékok fele, valamivel több mint 80%-a. Tudjuk azonban, hogy sokan járnak hozzánk, akik még nem kérték felvételüket a választói névjegyzékbe, tehát egyházfenntartói járulékot sem fizetnek. Közülük sokan ebben a formában adakoznak, tehát egyháztagjaink által a perselybe tett összeg ennél kevesebb.

Lényegesen rosszabb a kép, ha megnézzük, hogy az átlag mögött mi van. Gyülekezetünk pénzügyeinek adminisztratív intézője kérésemre az egyházfenntartói befizetések tavalyi kimutatásából összegnagyságonként kigyűjtötte az adakozók számát. Ennek alapján közlök néhány adatot:

A 744 egyháztagunk több mint fele (415 fő) 3000 forintot, vagy ennél kevesebbet fizet évente (közülük 64-en 1500 forintot, vagy annál is kevesebbet). Ezzel szemben a teljes összeg egy negyedét (25%-át) 39-en, vagyis gyülekezetünk 5%-a fizeti be. A teljes egyházfenntartói járulék 10%-át pedig 7 testvérünk együttes befizetése kiadja! Áldja meg Urunk a jókedvű adakozókat!

Természetesen lehetnek és vannak olyan élethelyzetek, amikor az a perselybe tett néhány forint a legtöbb, amit adhat valaki, hasonlóan az özvegyasszony 2 fillérjéhez. Nem róluk szólok, amikor az anyagiakat illető szemléletváltozásunkat sürgetem. Evangélikus testvéreinknél havi ezer forint az egyházjárulék ajánlott összege, a hitvalló kisegyházak tagjai pedig zömmel jövedelmük tizedét adják. Nálunk 600 vannak, akik még havi 500 forintot sem szánnak egyházuk, gyülekezetük fenntartására. Ennyi „özvegyasszonyunk” nem lehet!

Tudom azt is, hogy a tized odaszánása nem egyszerűen elhatározás kérdése. Hitbeli fejlődésünk gyümölcse és Isteni iránti hálánk megnyilvánulása. Az Istentől való újjászületésnek nem előfeltétele, hanem következménye. Az első lépések megtétele azonban rajtunk múlik. Kezdjük azzal, hogy ha megkapjuk fizetésünket vagy megérkezik a nyugdíj, első dolgunk legyen elkülöníteni belőle azt az összeget, amit „jókedvvel” tudunk odaszánni Istennek. Nálam az vált be, ha a maga fizikai valójában is kiveszem hónap elején ezt a pénzt a folyószámlámról, és külön borítékban tartom. Azóta többre elég a maradék, mint amikor „okosan” próbáltam gazdálkodni.

 

Végezetül Siklós József már idézett tanulmányából idemásolom Sík Sándor néhány szép sorát:

Ki mindenét az Istennek adja,
Visszakap mindent, egy helyébe ezret,
Mert bőkezű a viszonzásnak Atyja
S nem engedi, hogy lekötelezzed.

Aki eljut a tized jókedvű odaszánásáig, annak nem lesz többé adó az egyházfenntartói járulék, nem csak annak ajánlott mértéket, de többszörösét is könnyedén fogja kifizetni, sőt bőven jut céladományokra is, és a 90% többre lesz elegendő, mint a 100!

Ha már megkaptuk annak ajándékát, hogy örömmel tudjuk pénzünket adni, akkor már nem vagyunk messze attól sem, hogy erőnk és időnk tizedét is Urunknak ajánljuk. Erőnket akkor, amikor még van, s időnket akkor is, amikor nincs, vagy alig van.

Benke László
Miskolc-Tetemvár

http://www.tirek.hu/srl/cikk/396/

Mikor lesz a nyúl védett állat – avagy szelektív reformátusság?

Talán még páran emlékeznek a „Meddig megy a nyúl az erdőbe?” írásomra, mely egy részről tényfeltáró céllal készült. Sajnos a politika (nem csak az egyházi) elérte célját, elferdített és kigúnyolt maradt a keresztyéni életforma és célja. Ja, igen, „aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére” mondóka szinte aranyszabállyá vált.

De hát lépegetünk, mondogatjuk, csak nem a magát „hatalomnak” és az „egyházban” politikai szolgává vedlett reformátusoknak megfelelően.

Pár ténnyel szeretném illusztrálni az előző kijelentésemet. Ami természetesen mát túl nőtte magát, a vajdasági – délvidéki reformátusság lelkületét és egykori egységét. A régi jól bevált módszer: oszd meg és uralkodj – működik!

Kezdeném azzal, hogy szűkebb pátriánk egyházi gondjait igyekezett elfogadni és átértékelni a „Magyarországi Református Egyház” (továbbiakban MRE) – sokan itt a déli végeken tévesen írják le, hogy „Magyar Református Egyház”.

Még akkor is, amikor a „Református Keresztyén Egyház” (továbbiakban RKE) pontosabban már akkor kezdtek hamis nevet használni Zsinat engedélye és határozata nélkül „Szerbiai Református Keresztyén Egyház” (továbbiakban SzRKE) a MRE képviselőit, azaz püspökét „persona non grata”-nak nyilvánította.

Akkor még nem tudtuk, hogy azon Zsinatok szabálytalanul lettek összehívva és megtartva, valamint a választások, hiszen Csete Sz. István püspöki tisztsége 2009. január 01. megszűnt a nyugdíjba vonulása alkalmával – amit bölcsen a többség elől eltitkolt. Ide sorolható továbbá a megbízás nélküli ügyvitel „szentesítése” is. Minderről a Köztársasági Nyugdíjintézet 2012. május 15. keltezésű 37-03/1-896 számú leiratából értesültünk, hogy nyugdíjba vonult, de akkora már majdnem három és fél év eltelt, teli hazugságok és gyűlölet dobálásával keresztyéni kegyes csomagolásban.

Fellebbezéseinket elutasították, interpretálva – magyarázva az Egyházi Alkotmány revideált magyarázatát, ahogy a pillanat heve megkívánta.

Szabálytalan fegyelmik, hamis tényeken alapuló és megbízás nélküli világi peres eljárások, melyek nem csak ellenem irányultak, tanácskozások, választások- melyek az Alkotmány és Szabályrendelettel ellentétben voltak-vannak.

Mindezek ismeretében a MRE inkább a szabálytalanul cselekvő SzRKE-t fogadja el és támogatja (hiszen elég jó a politikai támogatottsága is), és nem a RKE-t, aki igyekszik minél jobban az egyházi törvényeket és előírásokat betartani. Másként fogalmazva, nyíltan támogatják, sőt ösztönzik az egyházi vezetőket, lelkészeket, gyülekezeteket a törvényen kívüliség, a törvények be nem tartására.

Most akkor felvetődik a kérdés, szükséges az Egyházi Törvénykönyv (Alkotmány és Szabályrendelet) vagy sem. Egyeseket a Kárpát-medencei reformátusság kénye kedve szerint használ és alkalmaz, olykor pedig hátat fordítva, saját érdekeit és akaratát teszi az egész fölé.

Sajnos megfeledkeznek Jézus mondásáról: 21Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. 22Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? 23És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!(Máté 7:21-23)

Azért a hangsúly továbbra is azon van, hogy az egyházi törvények be nem tartóit kell támogatni. A sok levelezés – ami általában egyoldalú volt, vagy fogalmazzak így, levelek elküldése és elvileg elolvasása után, melyek többségére választ nem kaptam, a MRE berkeiben, de különösen vezetőségében ismeretesek a már felsorolt tények, melyeket igyekeztem mindig hiteles okiratokkal, leiratokkal bizonyítani.

Kedves reformátusaim, a címnél maradva, mikor lesz a nyúl a védett állatok sorában, a válasz kikövetkeztethető. Minél tovább tart a törvényen kívül vagy felett valóság, annál nagyobb a veszély a „nyulakra”.

Nagy ötletekkel és anyagi ráfordításokkal készülődések folynak a reformáció 500. évfordulójának a megünneplésére, viszont az „Ecclesia semper reformanda est” jelmondat a sok bába-baba-bábú közt lassan elvész.

Sajnos, régi barátom mondása igaz, hogy „a reformátusokra az a jellemző, hogy nem tudják, hogy a reformátusokra mi a jellemző”. Az Egyház folyamatos reformja a reformáció szellemében a politika kézi-féke miatt lelassult, s bár mindig büszkén és boldogan vallottam-vallom magyarságom, ennek ellenére nem állok meg a református tanok terjesztésével nemzeti korlátoknál, hanem aki csak szomjúhozza az Igét, annak hirdetjük.

Ez vonta maga után a „félig hivatalos” kijelentést a MRE kebeliből: „Elemér, tudod, téged azért nem szeretnek Magyarországon, mert el akarod szerbesíteni az egyházat” válaszom: azért mert nem a magyar helyett, hanem a magyar mellett szerbül is szolgálunk? Ennek következtében a 2015. évi Zsinat a területi felosztásról átformálódott és megalakult a „Magyar nyelvű Esperesség”, a „Szerb nyelvű Esperesség” és a „Diaszpórai Esperesség”.

Sajnos olyan előzmények sorozata vezetett e döntésekhez, ahol a MRE hivatalos lapján is (Hanyagság vagy akarat? 2014. december 10., szerda http://www.reformatus.hu/mutat/10328/) cikkében kis kanállal igyekszik beetetni a reformátusságot, egy olyan cikk ismertetésével, mely a „törvényen kívüliség” palástjával és áldásával, a tényekkel szemben szeretne egy új fogalmat becsempészni a köztudatba.

Fel szeretném hívni a kedves olvasó figyelmét, hogy nem a RKE, hanem a SzRKE lett egy új egyház itt Vajdaságban. A gyengébbek kedvéért, a „Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház” 2003. június 14. Feketicsen tartott 47. Zsinata a 11. napirendi pontban az Egyház nevét „Református Keresztyén Egyház” -ra változtatta. Tehát a magát „Szerbiai Református Keresztyén Egyház”-nak kikiáltó rész csakis a RKE Zsinatának döntése alapján használhatná ezt a nevet, de ez nem történt meg, hanem saját keresztelő és megkeresztelt SzRKE hoz jóval később egy döntést a SzRKE nevet hordozó pecsét használatáról, míg addig a RKE pecsétet használták. Ebből következik, hogy a 2014. december 6. Bácsfeketehegyen tartott SzRKE rendkívüli zsinatának határozatát a mai napig nem tudták alkalmazni, hiszen a jogtalanságon alapuló közösség hogyan is gyakoroljon végrehajtást? (lásd http://szrke.com/index-eler.html).

Volt olyan alkalom, amikor az ünnepségeinkre Magyarországról hívtunk lelkipásztorokat is, a hivatalos „vezetőség” volt, akiknek szóban megtiltotta az idelátogatást. Nevüket nem említeném, mert most is aktívan szolgálnak.

Ezen rész vége felé ki szeretném hangsúlyozni, hogy komoly veszélyt jelent egy szelektív reformátusság, mert ha valaki mer másként gondolkodni, azt ki kell zárni. Míg hitvallásainkkal ellentétes „testvérekkel” lehet, sőt előnyös is barátkozni, együtt szolgálni, mutatkozni e világ hatalmas színpadán.

Ezen események teszik igazán a „nyulat” védett állattá. Míg e gonosz világ reformátusságunkat mardossa, nem is fárad bele, hiszen egy hit felei egymás ellenfeleivé vállnak.

Botos Elemér
a Református Keresztyén Egyház püspöke

 

nyultalba

 

DIMÉNY ISTVÁN

Tükörírás

Az ember előbb fölfelé kaptat,
s mire feleszmél,
a maga dombján,
apró, saját kis csúcsán
– nem, meg sem áll -,
már lefele baktat,
és olvasószemüveggel
figyelné egy hangyán
a három eggyé vált porcban
az eleven életet.
De hamarább romlik a szeme,
mint szemüveget cserél.
1961
http://mek.oszk.hu/kiallitas/erdelyi/dimeny.htm

A mai napon született Kálvin János

calvin-john-reformed-theology-common-grace

Kálvin János  (franciául: Jean Calvin [korabeli helyesírással: Caulvin/Cauvin]; latinul Johannes Calvinus; Noyon, 1509. július 10. – Genf, 1564. május 27.), francia származású svájci reformátor, keresztény tudós, a kálvinizmus névadója, Bamber Gascoigne szerint „a legnagyobb elme és a legjobb szervező” a reformáció vezéralakjai között, aki megteremtette Genfben az „istenfélő város tökéletesen működő prototípusát”.  Elsősorban teológiai és egyházszervezői munkássága miatt nevezetes, de fontos szerepet játszott a francia irodalmi nyelv kialakulásában is.   Huszonhat éves korában írt fő műve, amelyet aztán egész életében bővített és átdolgozott, az Institutio Christianae religionis („A keresztény vallás rendszere”), illetve az általa felállított genfi egyházszervezet Európa-szerte mintaként szolgált a református egyházak megalakulásához. A vallástörténeti szemponton túlmenően Kálvin azzal is hatott a nyugati kultúrára, hogy megváltoztatta a munkaszemléletet, ideológiai alapot biztosítva a kapitalizmus fejlődéséhez.

Kálvin teológiájára hatottak a korábbi reformátorok, elsősorban Martin Bucer és Heinrich Bullinger, ugyanakkor felismerhető benne Hippói Szent Ágoston és a középkori skolasztikusok (Duns Scotus, Canterburyi Szent Anzelm) alapos ismerete is.  Kiindulási pontja a Biblia, amelynek – a hagyományos értelmezéssel ellentétben – nem az egyház, hanem a Szentlélek biztosítja a tekintélyt.   A kereszténység középpontjában azonban nem a Biblia, hanem Krisztus áll – a könyv csak eszköz, amelynek segítségével eljuthatunk a Krisztussal való találkozásig. A Szentírás kijelentésével Isten igazodik az ember felfogóképességéhez, és ebben a hozzáigazodásban megnyilvánul az emberek iránti kegyelme és gondossága.

Kálvin alapvető gondolata, hogy Isten bárki által megismerhető, aki racionálisan szemléli az emberiséget, a természet rendjét és a történelem menetét, ez a fajta ismeret tehát nem csak a keresztények sajátja, Jézus Krisztus ezzel szemben csakis a Szentírás szövegeiből ismerhető meg.  Az Ószövetség és Újszövetség között alapvető folytonosság áll fenn, lényegüket illetően azonosak, de az üdvözülés időrendjében elfoglalt különböző helyük miatt egyes dolgokban eltérnek. Mindkettő Jézus Krisztusról és az isteni kegyelemről szól, de az Újtestamentum sokkal világosabban.

Kálvin értelmezése szerint az ember a hit által misztikus kapcsolatba kerül Krisztussal, ennek ellenére továbbra is bűnös marad. A bűnök eltörölhetetlenségéből következik a kettős predestináció tana: az Isten eleve eldönti, hogy „némelyeket örök életre, másokat örök kárhozatra rendel”  és ennek megfelelően alakítja sorsát. A szabad akarat, amellyel az ember teremtésekor még rendelkezett, a bűnbeesés következtében annyira legyengült, hogy képtelen szembeszállni a bűnnel.  A predesztináció tanát az angol nyelvű katolikus enciklopédia visszataszítónak minősíti és istenkáromlásnak tartja,  ugyanakkor egy unitárius vélemény szerint „a kettős predestináció tana nem volt Kálvin János teológiájának alaptétele, hanem csak utódainak elferdítése révén lett azzá.”  Az anglikán McGrath szintén úgy véli, hogy az eleve elrendelés nem központi elem Kálvin teológiájában, „csak amolyan kisegítő tan, adalék a kegyelem evangéliumának hirdetéséből fakadó rejtélyek magyarázatához.”

A reformáció többi nagy egyéniségéhez hasonlóan Kálvin is ragaszkodott a csecsemőkereszteléshez, amely a körülmetéléshez hasonlóan az újszülöttnek a szövetséghez való tartozását jelenti. Kálvin úgy tartotta, hogy a csecsemőkeresztelés a korai keresztény egyház fontos hagyománya, nem pedig – ahogy az anabaptisták állítják – középkori fejlemény.

Az eucharisztiát illetően Kálvin három elemet különböztet meg: a jelentése vagy jelentősége az isteni ígéret, lényege vagy tartalma Krisztus testének elfogadása, érdeme vagy hatása pedig a Krisztus jótéteményeiben való részesülés

Kálvin hozta létre a svájci reformáció sikeres ágát, amelynek alapján a református egyházak világszerte ma is működnek. Rendszerét és a református egyházat kálvinizmus néven is szokás emlegetni.

Az egyházi szervezet átalakítása során Kálvin túllépett a katolikus egyházszervezet kritikáján; munkássága arra irányult, hogy a Szentírás elvein alapuló szervezetet létesítsen.  Az Institutio-ban leírtaknak megfelelően a látható egyház a hívek összessége, akik tisztelik Istent és Krisztust, felveszik a keresztség szentségét, az úrvacsora vételével bizonyítják az igaz hitben és a szeretetben való egységet, valamint az Ige szavának engedelmeskednek.   Ennek a látható egyháznak a részei az egyes gyülekezetek, amelyek jogilag önállóak. A gyülekezet tagjai egymással egyenlőek, az egyházi hatalom forrása a gyülekezet akarata. Az egyházi tisztségeket választás útján töltik be. A kálvini egyház jellemző vonása a szigorú egyházi fegyelem.

Az egyházi hatalom gyakorlói egyrészt az igehirdetők, másrészt a nép soraiból választott presbitérium. A presbitérium feladata az egyház anyagi és szellemi ügyeinek gondozása mellett az egyházi fegyelem ellen vétők megbüntetése is.

Kálvin felfogása szerint az állam és az egyház összefonódása ellentétes a Bibliával. Az evilági élet szempontjából az állami hatalomra szükség van.   Noha az állam és az egyház más-más területeken működnek, végeredményben azonos a céljuk: a bűnök elleni küzdelem és a rend fenntartása. Ebből következően az államnak saját érdekében támogatnia kell az egyházat.

Az egyének kötelesek a kormányzatnak – még a rossznak is – engedelmeskedni. Egy esetben szabad a világi hatóságnak ellenszegülni: ha az az Istennek való engedelmesség megtagadását jelentené.

Az egyházszervezet reformja során Kálvin 1542-ben megalapította a „lelkészek testületét” (La vénérable compagnie des pasteurs), amelynek az volt a feladata, hogy a lelkészek között a tanításbeli összhangot és tisztaságot fenntartsa.

Kálvin megreformálta az egyházi énekek használatának rendjét is. Első emlékiratában a tanácshoz (1538) templomi használatra a zsoltárok behozatalát ajánlotta. Clément Marot francia költő zsoltárfordítása alapján, Strasbourgban 1539-ben énekeskönyvet adott ki, amely 19 zsoltárt és három liturgikus éneket tartalmazott.  Miután a száműzött Marot maga is Genfbe érkezett 1542-ben, Kálvin kérésére új fordításokkal bővítette az eddigieket. Az 1543-ban megjelent második kiadás már 50 zsoltárból állt.  Marot halála után a zsoltárkönyv teljes fordítását Béza Tódor fejezte be.  Számos nyelvre lefordították, magyar nyelvre elsőként 1606-ban Szenczi Molnár Albert.

Kálvin szorgalmazta egy teológiai főiskola felállítását, amelyhez személyes gyűjtéssel is hozzájárult.   A genfi akadémiát 3 fakultással 1559. január 5-én nyitották meg. Kálvin vezető tanárként meghívta hű tanítványát és barátját, Théodore de Bèze-t.  Az Akadémia azóta is tevékenyen hozzájárul a kálvinista teológia tanításához.

Kálvin hatása nem csak szűkebb környezetében érvényesült. 1559-ben a hugenotta egyház első zsinatán Kálvin egyik tanítványa, Chandieu által fogalmazott hitvallást (Confessio Gallicana) fogadták el, az istentiszteletet, egyházfegyelmet és szervezetet illetően pedig teljesen Kálvin elvei alapján döntöttek. Anglia, Skócia, Hollandia, Észak-Amerika, Cseh-, Morva-, Lengyel- és Magyarország református egyházai, amelyek ezt követően alakultak, a kálvini hitelvek mentén szerveződtek

„Kálvin egyéniségéből hiányzott a humor és kellem. Keresztény sztoikus volt: komor, szigorú, hajthatatlan, ám a márvány felület alatt a szenvedély és vonzalom tüze égett” – írja róla Philip Schaff (1819-1893) teológus és egyháztörténész.  A humortalanságát kiemeli az angol nyelvű katolikus enciklopédia, illetve Alister E. McGrath könyve is, noha utóbbinak egy mellékmondatából kiviláglik, hogy Kálvin egyéniségére vonatkozó állításait részben spekulatív jellegűeknek tartja: „Az is valószínű azonban, hogy nem vagyunk igazságtalanok, mikor Kálvint úgy képzeljük el, mint nem különösebben vonzó teremtést, akiből hiányzik az a fajta szellemesség, melegség és humor, amely Luthert oly szórakoztatóvá tette az asztal mellett.” Magánemberként nyájas és érzékeny ember volt, akit a barátai kímélő figyelemmel kezeltek

Gyászhír – elhunyt Kovách Attila püspök

2016-06-08 16:20:32

„Velünk az Isten“ (Máté 1,23) 

Gyászoló szívvel, de a feltámadás és az örök élet reménységével tudatjuk, hogy Főtiszteletű Dr. Kovách Attila püspök életének 82. évében, június 7-én elhunyt. Dr. Kovách Attila 1979 – 1990 között töltötte be a Dunántúli Református Egyházkerület püspöki tisztét.

Temetése 2016. június 20-án, 11 órakor lesz, Steinbach József püspök szolgálatával, a pócsmegyeri református temetőben.

Kovách Attila püspököt a Dunántúli Református Egyházkerület saját halottjának tekinti.

 Kovách Attila életrajza

Kovách Attila Igaron született 1935. január 15-én. Édesapja Kovách Imre, községi főjegyző, majd főkönyvelő. Édesanyja Kovács Berta. Felesége Kocsis Piroska, óvónő. Gyermekei: Péter, Tamás, András és János.

kovacsattilapuspok

Az általános iskolát Cecén a református elemi iskolában és a hajdúnánási általános iskolában végezte. A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában érettségizett 1953-ban. Teológiai tanulmányait a Debreceni Református Teológiai Akadémián végezte 1953-1958 között. Posztgraduális tanulmányokat a münsteri egyetem protestáns teológiai fakultásán folytatott (1959-1960).

Szolgálati helyei: internátusi lelkigondozó teológus (1953-1955), kollégiumi senior (1958-1959), segédlelkész a Debrecen Nagytemplomi és a Debrecen Kossuth utcai Református Egyházközségekben, vallástanár a Svetits Katolikus Gimnáziumban (1960-1961).

1961-től a Konventi majd Zsinati Iroda Külügyi osztályának előadója, 1968-tól osztályvezetője. 1973-tól a Zsinati Iroda irodavezetője, 1976-tól zsinati tanácsos.

A Dunántúli Református Egyházkerület püspöke 1979. július 20. és 1991. február 2. között. A Veszprémi Református Egyházközség püspök-lelkésze (1979-1991). Ezt követően besegítő lelkészi szolgálatot végez a veszprémi gyülekezetben. A veszprémi Kékkereszt-kör lelkészi vezetője. Az Országos Református Gyűjteményi Tanács (Pápai Református Kollégiumhoz tartozó) tudományos munkatársa 1991-től 2005-ig.

Egyházi tisztségei: a Zsinat lelkészi alelnöke (1986-1989), a Doktorok Kollégiuma Ökumenikus szekciójának elnöke (1986-2000), a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának alelnöke (1979-1990). Az Európai Egyházak Konferenciája Tanácsadó bizottságának tagja (1974-1992).

A Budapesti Református Teológiai Akadémia tiszteletbeli doktora (1988).

Számos írása jelent meg a magyar és nemzetközi református és ökumenikus sajtóban. Az Ökumenikus Tanulmányi Központ 16 tanulmányi füzetének egyik írója és összeállítója. Fordítói munkásságából kiemelkedik Ingo Baldermann: Megnyílt az ég – A Názáreti Jézus, napjaink reménysége című műve (Kálvin Kiadó, 1993)

2005-től feleségével együtt a budapesti Kálvin János Református Idősek Otthona lakója. A bibliakör vezetőjeként aktív szolgálatot vállalt az otthon lelki életében.

A dunántúli reformátusság egész közössége nevében osztozunk a család gyászában és Isten vigasztaló kegyelmét kérjük életükre és szolgálatukra.

http://refdunantul.hu/hir/mutat/17373/

A.B.F.R.A