Home Blog Page 17

Református “Perpetuum mobile”

Harangszó

2014 február   Újvidék és környéke   csak belkörű használatra

Kor. 6,1-8.

Hívők ne pereskedjenek egymással.

E fejezetben a városi (állami) bíróság előtti pereskedésből indul el az apostol. Pereskedhetnek ilyen fórum előtt egymással a keresztyének? Nem adja meg a feleletet – hiszen ez a hitetlenek, igaztalanok előtti igazságszolgáltatás keresését jelenti, ilyet pedig hogyan várhatnak a gyülekezet tagjai a kívül valóktól. Pálnak természetes volt, hogy a zsidók egymással nem pereskedtek a római hatóságok előtt. Most arra akarja rádöbbenteni olvasóit, hogy ez a keresztyén gyülekezet tagjai részéről is önellentmondás lenne. Hogyan is kereshetnének a gyülekezeti tagok igazságot (igazságszolgáltatást)

…. Tudni kell a tartalmat illetően, hogy a görög ember nemcsak mérgében vitte a bíróság elé a vitás ügyeit, hanem szórakozni, tanul­ni, társadalmi életet élni is járt a bíróságra, ahol a szónokok nagy becsben álltak. Márpedig az igaztalanok nem örököl­hetik Isten országát (9). Kik ezek? Most hosszú katalógus (lista) következik az igaztalan ember bűneiről. A felsorolt 10 bűn mindegyikében magukra, előző életükre ismerhet­nek Pál olvasói. Igen, ők is ilyenek voltak régen. Azonban azóta valami nagyon fontos történt velük. -Megmosattak- (félreérthetetlen célzás a keresztségre), megszenteltettek (azaz Isten tulajdonaivá lettek) és -megigazíttattak-, azaz bűnös létük ellenére Isten Jézus igazságát tulajdonította nekik (Jézusra pedig az ő bűnüket helyezte a kereszten), s ezt ők a Szentlélek által elfogadták. Nem illik hát hozzá­juk a régi élet maradványa: a mulandó anyagiakért történő pereskedés egymás ellen, a hitetlenek előtt.*

* részlet: A KORINTHUSIAKHOZ ÍRT ELSŐ LEVÉL MAGYARÁZATA, Írta: Dr. Bolyki János professzor

Fájdalmas, hogy ilyen “csellengő” református közösséget akarnak páran kialakítani, “majd mi megmutatjuk” jelszavakkal. Át kellene vizsgálni, mik is a Vajdaságban élő reformátusok hitvallásai és mely Bibliát is ismeri el magának. Isten adjon békességet és szeretetet szívünkbe, az ellenünk vétkezőknek, hogy megbocsássunk!

**********************************************************************

 Református “Perpetuum mobile”

 avagy hogyan rúgjuk fenékbe magunkat, hogy még ráadást is kérjünk

 

Miért is írok eme dolgokról, mely a református közösséget valódi képében és nem a kidíszített formájában mutatja?

Először is rágalmak és hazugságok terjesztésével akarnak hamisságot, törvényszegést leplezni. Két internetes honlapon (www.vajdasaghirek.com, www.delhir.info) és egy magánblog-on (http://nagymargitblogja.blogspot.com) megjelent Nagy Margit írása (néhai Nagy István kolozsvári professzor unokája – aki Tiszakálmánfalván felolvasott istentiszteleteket tartott, majd amikor már Csete Sz. I. engedélyével palástot akart felvenni és úrvacsorát osztani, meg lett tiltva a felolvasott istentisztelet szolgálata, amit azóta is megtesz, de házaknál, mert a hollandiai testvérek fizetik ,„minek nektek a papír az iskoláról, tudok én prédikálni” – mondotta nekem), mely egy az „Apáczai Diákotthon”-ban megtartott összejövetel tudósítása lenne. Ki kell hangsúlyozni, hogy az egyházi és világi törvényekkel ellentétes összejövetelről van szó, ahol egyházi összeférhetetlenséget szító hazugság vetése ment végbe ily „nagy” reformátusok által, akik saját gyülekezetükben 3-6 éve már nem is teljes jogú egyháztagok. Azaz nem fizetik az egyházi járulékot. 12-15 ember, aki dönteni akar egy 2000 lelkes gyülekezetben, személyi szimpátiák és ellenszenvek alapján. Az Egyházunk honlapján olvashatnak a „Református bűnocsátó cédulák” www.rkevajdasag.com oldalon bővebben az egyházpolitikai háttérről.

Másodszor viszont, ami még nagyobb összeférhetetlenséget okoz, a Szerbiai Református Keresztyén Egyház „Református Élet” című újságának februári számában a 4-5 oldalon található rágalmazó cikk, melyet Stanyó Tóth Gizella írt az előbb említett összejövetelről.

Ezen vádak és hazugságok majd Isten előtt tisztázódnak, itt e világban nem is várhatom el az igazságtételt, hiszen ha van türelmük végigolvasni írásomat, rájönnek, itt miért nem lehet teljes igazságtétel (az IGAZSÁG-ból ellopták az I-t – énekli Hofi Géza).

 

Hogy mondandóm érthetőbb legyen, egy kicsit vissza megyünk az időben, ahhoz a ponthoz, amikor Feketicsen néhai Hodossy Imre püspökünk fogadott 1983-ban. Nagy komolysággal és testvéri szeretettel, a beszélgetés vége felé, megkérdezte: „biztos, hogy jól meggondoltad? Biztos, hogy ezt a hivatást akarod választani?”. Majd felsorolta azokat a dolgokat, amikre számíthatok, kihívás, meg próbáltatás és megvetés a „hívek” részéről. A válaszom igen volt, de magamban mosolyogtam, hiszen a falusi környezetünkben a reformátusságunk Baranyában nem ilyen. Jó, voltak kisebb-nagyobb porkeverések (dr. Varga Sándor lelkész testvérünk nyugdíjba vonulása után), de gondoltam csak jól rám akar ijeszteni. Hát az évek során megbizonyosodtam, komolyan gondolta.

Kisebb rágalmak és emberi érzelmek viharába ütköztem többször, de mind ez el is csitult. A kutyák ugatnak, a karaván halad.

Múltak az évek, olykor a Lelkészegyesületben, valamint a Zsinati Tanácsban is voltak hullámcsapások. Keresztyéni hozzáállással keresztül mentünk rajtuk.

  1. július 8. az 1. napirendi pontban olvasható, hogy Botos Elemér fellebbezéseit elutasították (hangfelvétel van az összejövetelről, melyben elhangzik, „tudjuk, hogy Elemérnek igaza van, de elvetjük a fellebbezését” – Csete Sz. István püspökké választásával kapcsolatban voltak a fellebbezések – nem volt lelkészi oklevele). Itt kezdődött egy olyan személyes súrlódási felület kialakulása, ami hosszú éveken át megnehezítette, sőt olykor elmérgesítette a testvéri kapcsolatokat Egyházunkban.

De hát minden családban van feszültség és olykor veszekedés, mondhatná valaki, csak hát a családok nincsenek úgy a társadalom kirakatában, mint az Egyház. Egyik Zsinaton az esperesi jelentésemben el is mondtam, hogy az egyszerű gondolkodást kövessük, „az ablakba ne sz**os – piszkos pelenkát tegyük ki, hanem a tisztát”.

Remélem, sokaknak már feltűnt, hogy a vihart jelző felhők Egyházunk életében általában választások idején, hangsúlyosan püspök választás idején észlelhetőek. Így volt ez a 2003-ban történt választások alkalmával is, amikor a Zsinati Tanács teljes felhatalmazást adott (bármilyen módszerrel), hogy vegyem ki a bankban „ragadt régi devizát”. Idézet a 28. napirendi pontból (bár a gyülekezetek levéltárában meg kellene lennie): Zsinati Tanácsának 1997. szeptember 10-én a 28. napirendi pont alapján: 28. a régi DEVIZA ügye /Botos Elemér továbbra is kínálja a segítséget a deviza kivételére/A Zsinati Tanács felhatalmazza Botos Elemért a „befagyasztott” devizaeszközök bárminemű kivételére és egyházi felhasználására.

Ez gyanúnak alapját adta arra, hogy a következő püspök választást megóvják a kellemetlenségektől, elkezdték testvéri – keresztyéni módon azon hazugságokat terjeszteni, hogy én eltulajdonítom az Országos Egyház (OE) pénzét a régi devizatartalékokból, melyek „be lettek fagyasztva” a bankba, és az imént említett döntések hatalmaztak fel, azok kivételére. Bácsfeketehegyen – akkor még Feketics, a püspöki hivatalban elszámoltam az utolsó centig, semmi sem hiányzott a könyvről, kértem igazolást, de ide nem illő szavakat kaptam, hogy mit is csinálok velük, mert ilyesmit kérek. Nem tudván, hogy az apparátus már működött.

Az Úr

Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Év-milliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát ujítni kell.
Fel hát, világim véd-nemtői, fel,
Kezdjétek végtelen pályátokat.
Gyönyörködjem még egyszer bennetek,
Amint elzúgtok lábaim alatt.
(Madách Imre Az ember tragédiája)

Csak itt már a hatalom és a gyűlölet szólt és nem az Úr!

A második nekifutás már könnyebb volt, hiszen amikor a püspök úr átadott egy összeget, ami az említett folyamathoz kellett, Szegeden aláírtam egy elismervényt, aminek az eredeti példánya ma is a birtokomban van. Igen ám, de utána a nála levő példányra ráírta, hogy az Újvidéki Egyházközség pénzét vettem fel, és az akkori gondnoknak, akit 2012.-ben ismét a lejáratási kampányban felhasználtak, azt jelentette, hogy a gyülekezet pénzét vettem fel, és hogy elszámoltam-e vele?

Az évek óta csoportosult társaság, mert mást is szerettek volna lelkésznek egyesek Újvidékre, kihasználva ezt, egy lejárató kampányt indítottak, melynek a vége az volt, hogy a volt gondnok feljelentett, de amikor megmutattam az eredeti elismervényt, inkább lemondott, mint csak bocsánatot vagy csak elnézést kért volna az egyházközségben végzett romboló munkájáért társaival együtt.

Hivatalból megindítják a fegyelmit, bár a rágalmazók ellen is szabályosan beadtam az eljárás kivizsgálását, a mai napig meg sem történt! Csak, hogy mindenki számára érthető legyen, aki fegyelmi eljárás alatt van, nem indulhat a választásokon. Ezt később is többször és többekkel megismételték. A fegyelmi annak rendje és módja alapján az ígéret szerint le lett folytatva (a Zsinat Csete Sz. Istvánt felmentette, ellenem meg eljárást indított), mondván, ne félj, minden el van rendezve, csak várd ki a végét.

Úgy is lett bár nem féltem a hamis vádakkal szemben.

A fegyelmi bizottság elnöke, Halász Béla lelkipásztor testvérünk, aki a lelkészek elleni fegyelmi bizottság elnöki szerepét vállalta éveken keresztül, kimondja 2003. április 22. hogy az ellenem felhozott vádak alaptalanok a rendelkezésre álló iratok alapján (kikérve az OE ügyész véleményét 2003. 03. 06.), MEGSZÜNTETI AZ ELJÁRÁST (vagyis fel vagyok mentve a vádak alól).

Csete Sz. István pár hétre rá elmondta, „hogy ha úgy szavazol, ahogyan kell, megkapod az iratot, ha nem, választás után újra tárgyaljuk a fegyelmit”.Már tanultam az egyházpolitikából, hogy ahol a szél fú, ott nem kell vele szembe fordulni (egy ideig és határig), meg is ígértem, hogy úgy szavazok, ahogy szükséges. A választások után megkaptam az írást, ami felmentett.

Következett az újabb választási ciklus. De mivel edzettebb és az egyházi jogban is jártasabb lettem, ezért valami ütős dolgot kellett kitalálni.

Most már csak 2009. esztendőig kell visszatekinteni, ahol már azért a szálak kezdtek kuszálódni. Amit akkor még nem tudtam, csak 2012 májusában az általam kérvényezett (mint a lelkészegyesület elnöke a mai napig) a 2012. május 15. keltezésű, 37-03/1-896 számú levelében a Nyugdíj és Betegbiztosítási Intézet hivatalos leiratából tudtam meg, hogy Csete Sz. István már 2009. 01. 01. nyugdíjas volt. Ez a későbbiekben fontos kiindulási pont.

A 2009-es esztendő a választások éve, a nagy „hatalommal” járó püspöki szék varázstáncának az éve.

(Református „Vatikán”)

Az előzményekhez csak annyit, hogy többszöri nekifutásra, hogy imaterem vagy hasonló megoldás legyen, 1997. május 21.-ei Zsinati Tanács ülése jóváhagyta az 51. napirendi pont alatt az építkezést Újvidéken, amit az az évi Zsinat el is fogadott. Sokáig 1,5 – 2 méter magas gyom nőtt az udvaron, a készülő imaterem alapjai közt. Sok okoskodó volt, de füvet kaszálni, udvart a szeméttől takarítani nem akadt egy szál legény sem széles e róna világon (az itteni kultúra, hogy nem a szemetesbe dobálták be, ami a régi kapuval majdnem szemben volt, hanem az Egyházközség udvarába). 2007-ben elkezdődtek az építkezések, ami közös megelégedésre, 2008. decemberére be is fejeződött. Még nem vettük birtokba a szerződés és a megbeszélés által ígért részt, mire kitalálták, hogy amivel a gyülekezet megelégszik, azzal az Országos Egyház nem, vagyis áron alul adtam el a lovat, ezért a szomszédnak joga van beperelni.

Ez volt az alapja a készülődő fegyelmi tárgyalásnak, amit a jogkörüket átlépve, szépen meg is indítottak az egyházon belül, a vállalkozóval szemben pedig világi bíróságon pereskedtek, nem az Újvidéki Egyházközség érdekeit képviselve nem Újvidéknek kérve az általuk járó részt, hanem kisajátításos alapon az egész részt az OE részére, bizonyíték erre a bírósági beadvány.

De ezt még jobban meg kellett fűszerezni, hiszen a „disznóságok” füstölése előtti folyamat a sózás (gyengébbek kedvéért lehet száraz vagy pácban való áztatás).

Az igazi ízt adó fűszer, hogy a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház (JRKE) nevét a Zsinat 2003. június 14. Bácsfeketehegyen a 11. napirendi pontban „a Zsinat a Református Keresztyén Egyház név mellett 26 igen, 4 ellen és 3 tartózkodó szavazattal döntött”.

Azóta viszont már 2009-től először „Református Keresztyén Egyház Szerbiai Köztársaság”, majd a következő években „Szerbiai Református Keresztyén Egyház” (SzRKE) nevet és hivatalos pecsétet használnak Zsinat döntése nélkülami egy jogállamban bűncselekmény a hamisan való bemutatkozás. Sokszor úgy gondolják egyesek, hogy a régi mondás gyümölcsöt terem, „sok lúd disznót győz” módszerrel.

Az egyik ilyen kimagyarázkodás a világi bíróságon, hogy elírás történt, csak a pecsétlenyomat a felhatalmazáson ugyanezt az elírt nevet tartalmazta.

Nem kívánok több ellenséget szerezni, mert eddig is van belőlük elég, ezért nem osztom meg azok neveit és hivatalokét, akik mindezekről időben tudtak, vagy értesítve lettek.

A vállalkozó és a gyülekezet ellen polgári pert indítottak, majd nemsokára a lelkész – személyem kilakoltatását kérve, mivel a feleségemet nevezte ki (egy nem legitim) Zsinati Tanács (ZST). Minden világi és gondolom, egyházi tanítás sem támogatja a családok szétszedését, de a ZST igen. Sőt nem csak, hogy a lakásból akartak bennünket elválasztva, családot szétszedve elkülöníteni, hanem minden jelzőt (bár fegyelmit nem) mondtak, mert nem volt hajlandó a feleségem elhatárolódni tőlem. Ezt még a ZST jegyzőkönyvében is leírták!

Pici kitérő, hogy az egymás megsegítését hangoztatják a lelkészek, de amikor alig 200 € (Kettőszáz) eurónyi dinárból éltünk sokáig havonta, egy lelkipásztor testvérünk sem kérdezte meg, segíthetne-e, hiszen olyan nyugodtan átvették azon segélyeket, melyektől viszont megvontak engem és feleségem, mint lelkipásztorokat 2009-től (kivéve 2011-ben a feleségem a Partnerhielfe segélyből kapott). Nem beszélve az anyaországi támogatásról, ami évente 2000 € (kettőezer) karácsony táján – lelkészenként. Mi abból sem kaptunk egyszer sem, pedig az illetékes minisztérium 2011-es levelében azt írta, majd a következő éviben benne lesz, de már az is elmúlt, se pénz se posztó!

A közvádlóságon az Országos Egyház ügyésze hivatali hatalommal való visszaélés vádjával jelentett fel. Az „állam bácsi” az egyház önállóságát sértette meg, amit az alkotmányban garantál, hogy az egyház az államtól független (elvileg) végzi saját törvényei szerint a munkáját, és csak is minden jogi lépcsőt végigjárva fordulhat világi bírósághoz. Milyen paragrafusok alapján állapítja meg a világi bíróság az egyházi hatalommal való visszaélést? Na, ne ragozzuk, ennek még érlelődnie kell.

Egyik kedves régi Barátom kérdezte, aki Közegyházi tisztségre pályázik és a konfirmációi fogadalmát megszegte, amikor a kommunista párt lencséjét elfogadta megtagadva a régi fogadalmat, nem kellenee előbb ismét konfirmációi fogadalmat tennie, hogy az Egyházban szolgálhasson? „ Egy szolga sem szolgálhat két úrnak. Mert az egyiket gyűlöli, a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, a másikat megveti. Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak.” Lukács 16,13

Jöhet a tűzrakás ideje. Mert ha nincsen tűz, nincsen füst sem, és a sok „disznóság” megromlik!

  1. novemberében (hiszen okt. 2. töltötte Csete Sz. István a 75. életévét) amikor úgy vélik, hogy a jogi feltételek adottak, hogy püspököt kelljen választani, hiszen aki 2009. 01. 01. óta már nem püspök, most megállapítják végre, hogy a püspöki tisztség üresedésben – elvileg – egy nem legitim Zsinati Tanács döntése alapján az elnökség Zsinatot hív össze, kijelöl egy bizottságot a választásokra és elindul a csiholó mechanizmus. Még nem pattognak a szikrák, de a telefon-vonalak lassan izzanak.

2012 október 31. A RKE újvidéki gyülekezet belvárosi templomában Zsinatot tartottunk, melyre minden lelkipásztort szeretettel meghívtunk részvételi joggal.

Ezt azért hangsúlyozom, mert 2010. október 30. tartott „Zsinatról” rendőrt hívva akartak kizárni (határozatot hozván, hogy nem lehetek ott) onnét, aminek még a mai napig is tagja vagyok, hiszen az ellenem szabálytalanul elindított és lefolytatott fegyelmi eljárás végzésére 9 fellebbezést adtam be, a Zsinat elé utalva, mint legfelsőbb bizottság, és ott egyet sem tárgyaltak. Míg a ZST a jelenlétem nélkül a kilencből egyet tárgyalt (gondolom a legszimpatikusabbat, mert a jegyzőkönyv nem írja le, melyik volt az) és nem utalták a Zsinat elé, mint Bíróság elé.

A RKE Zsinata kimondja, hogy a SzRKE önhatalmú névváltoztatásával a Zsinat döntése és utasítása nélkül önmagát kizárta a RKE testéből, amit abban az évben ZST döntése alapján köteleztek minden gyülekezetet a hamis pecsét használatára!

 

Mivel Csete Sz. István püspöki tisztsége alatt „pár” mulasztást követett el, mint hogy a megváltoztatott Alkotmány és Szabályrendelet szövegét nem küldte le a hivatalos Minisztériumba, nem tartotta be esküjét, hogy az Egyház törvényét betartja és betartatja, amikor betöltötte a 65. évét, de 2009. 01.01. a nyugdíjba vonulása által félreérthetetlenül, azAlkotmány 74.§ szerint a tisztsége megszűnt, valamint nem jelentette be a Zsinati Tanácsnak hivatalosan, hogy nyugdíjba vonult. A nem alacsony nyugdíj mellé még felvette a lelkészi fizetést és a püspöki tiszteletdíjat is!

Úgy indított (indítottak) fegyelmiket (nem csak ellenem), hogy a veszélyesnek vélt egyéneket a közeléből eltávolítsa, mint a 2009-ben megindított hamis és szabálytalan (a Zsinati Tanács nem választhat – jelölhet ki tanácsbírákat, azok nem tették le a bírói esküt a Szabályrendelet értelmében valamint a Szabályrendelet szerint az esperesre nem illetékes a hármas bírói tanács) fegyelmi elsődleges határozata. Ezt maga Halász Béla, mint a fegyelmi bizottság elnöke küldött (ismét a Szabályrendelettel ellentétesen, hiszen ha az ítéletben külön nem szerepel a közzététel, csak a felekkel ismertethető – ja, aki a levelező tagozaton fejezte be a teológiát, nem figyelhet mindenre oda) ki a lelkészeknek 2009. 10. 28.:

Tárgy: Tájékoztatás

„A R.K.E. Egyházi bíróságának elnökeként, alulírott Halász Béla lelkész, Egyházunk elnökségének megbízásából a következőkről tájékoztatlak Benneteket: Botos Elemér felfüggesztett esperes – lelkész ellen a lefolytatott fegyelmi eljárás után a bíróság ez év október 24-én a következő egyhangú HATÁROZATOT hozta meg az említett mulasztásait, éspedig a R.K.E. Törvénykezési szabályrendelete III rész II fejezet 30 paragrafusa a,b,c,d és f alatti pontjaiban foglaltakat bizonyítottnak találta és Egyházunk említett szabályrendeletének 31 paragrafusa g pont alatti fegyelmi büntetést róta ki rá – A VÁLASZTÁS VAGY VÁLASZTHATÓSÁG JOGÁTÓL VALÓ ÖRÖKÖS MEGFOSZTÁS, MELY MAGÁBAN FOGLALJA A VOLT EGYHÁZI TISZTSÉGGEL VELE JÁRÓ MEGFOSZTÁST IS. Kérem a fentiek tudomásul vételét.

Életetekre és munkátokra Isten áldását kérve, tisztelettel:

Halász Béla

A bíróság elnöke

Hertelendyfalva, 2009-10-28”

*********************************

Amikor e döntés született, a püspök mandátumának megszünésével, mindenkinek megszünt a legitimitása. A püspök volt az Egyházi bíróság elnöke, Halász csak a bizottság elnöke.

Mindezt nem engedhette meg a fő sértett, az egyházi ügyész, aki nem tud a bal és jobb keze között különbséget tenni, fogalma sincs arról, hogy mi a különbség az általa gyakorolt világi perrendtartás és az előtte ismeretlen Egyházi perrendtartás között, ennek ellenére mégis ő az egyházi ügyész. A 2009. 06. 13. tett szabályos beadványom alapján többször is megfenyegetett, ezért egy 10 oldalas ítéletet írattatott, vagyis diktált és aláírattatta a hármas bírói tanács elnökével, mivel ilyen iratot ő összeállítani nem tudna. Vagyis az ügyész vette át a hármas bírói tanács elnökének a szerepét.

Kilenc fellebbezést adtam be törvényes időn belül ezen ítéletre, melyek közül csak egyet emeltek ki és olvastak el, a Zsinati Tanács bíróságán (ahová nem hívtak meg, nem jegyzőkönyvezték, mely fellebbezés volt az) és elutasították. Bár ha jól elolvasták volna a címzettet, a fellebbezésben a Zsinat, mint legfelsőbb bíróság elé lett címezve. Ezért a mai napig megbízás nélküli ügyvitelben 3 világi bírósági peres eljárást kezdeményeztek, hamis névvel, hiszen a 2003-ban megtartott Zsinat a 11. napirendi pont alapján a Jugoszláviai református Keresztyén Egyházat Református Keresztyén Egyház névre változtatta, és azóta a Zsinat annak nevén nem változtatott. Tehát, hamis név és érvénytelen pecsét használatára kötelezték az őket követő gyülekezeteket. Arra hivatkozva manapság, hogy a nyilvántartási szabályrendelet hozzáteszi a „Szerbiában” szót. Igaz 2008-2009-ben „ők” a „Református Keresztyén Egyház Szerbiai Köztársaság” feliratú pecsétet használták. Ha az állam bácsi mondja meg mi az Egyház neve, akkor ez a belügyeibe való beavatkozás, ha a Zsinat dönti el, akkor meg hivatali hatalommal való visszaélés a vezetőség részéről, mivel ilyen Zsinati döntés nem volt! Sőt amikor az Alkotmány és Szabályrendelet módosítását emlegetik (sokan megszavazva, de elolvasva nem), elfelejtik, hogy csak egy legitim Zsinat, nem a volt püspök által összehívott Zsinat változtathat törvényein, nem szólva a módjáról és tartalmáról (az egyik magyarországi ref. püspök szerint ez nem „református” )

A sors keserű mosolya, hogy a Zsinatuk a szabálytalan döntésüket, mint legfelsőbb egyházi bíróság nem erősítette meg!

Az eddig említett eseményekre írásos bizonyítékaim vannak, míg a magát Szerbiai Református Keresztyén Egyház vezetőségének és vádlóiparának nincs, csak java részében „tudják úgy volt, hogy…” szóbeszéd.

Mindezeket bár meg nem értve, sajnálattal tapasztaltuk, hogy a szócsata nekik már nem elég.Nem vált be, ami a politikában működik, ha egy hazugságot legalább tízszer elmondanak, ott igazságot is jelenthet. Hazugságok terjesztése által kikezdték az Újvidéki Református Egyházközséget, majd a Tiszakálmánfalván található kis közösséget. Az előbbi nagy volta miatt (kb. 2100 lélek) az utóbbiban az összetartozás és ragaszkodás a református hitünkhöz nem hozott várt eredményt, ezért most a Pirosi Református Egyházközség lelki egységét akarják szétrombolni, ahol feleségem szolgál. Mint ahogy mondják, kizárta magát a SZRKEből, mert nem határolódott el a férjétől. Igaz én 1988-ban végeztem a Budapesti Theológiai Akadémián,de akkor még a család összetartozását és a szeretetet hirdette a református egyház.

Sajnos szenzáció éhes lelkekre találtak többekben Piroson, olyan hazugságokat terjesztve, aminek semmi alapja sincs, egy két vádpontot kiemelve rágalmaikból, ragozzák, „felturbózzák” és továbbadják.

A mai modern keresztyén Egyházépítés modellje! Csak nem üdvösségre és bűnbocsánatra tanít és vezet, hanem egy kis diktatúra megőrzésére és fenntartására (még az sem gond, ha Isten nincs is a képben!).

Botos Elemér, a RKE püspöke

 

Gyújtson-e mécsest a református ember?

  1. október 29. by Tóth Zoltán

gyertya

Kedves testvéreink!

Az alábbiakban egy tárgyilagos világi cikket adunk közzé a ránk következő ünnepről, amely a magyarság immár legjelentősebb ünnepévé vált. Ez egy katolikus ünnep, amit a liberális reformátusok is átvettek. A november elsejei gyertyagyújtogatás egy pogány ünnep, amit a középkorban a katolikusok megkereszteltek, és a gyertyát a halottak lelki üdvéért gyújtották. Ahogy ma is azért gyújtják. Valamint azért, hogy a kóbor lelkek megtalálják az utat hazafelé a sírba. A Biblia tanítása szerint a halott lelki örök sorsa a halál pillanatában rögzül, azon változtatni nem lehet. Csak éltében. Addig el lehet fogadni Jézust, és általa van üdvösség, de ha ezt elmulasztja, akkor nincs más út. “Egy út vezet a mennybe fel csak: Jézus Krisztus, ő az út. Nincs másik út.” Ezt az éneket minden vasárnapi iskolás tudja. Szégyen, hogy a felnőttek meg nem.

Kedves református testvéreink Beregújfaluban és szerte a nagyvilágon!

Hagyjátok abba a mécsesek és gyertyák gyújtogatását, ne beszélgessetek a halottatokhoz, úgy sem hallja, ne imádkozzatok hozzá, mert ez Isten megcsúfolása és szent haragjának a felgerjesztése. Minimum egy héttel a pogány mécsesgyújtogatás előtt rendezzétek el a sírt. És ha elkezdődik a temetőkben a bálványimádásnak ez a formája, akkor Isten ott egy református embert se lásson. Azért, hogy Isten atyai szívét meg ne szomorítsuk ezzel, és azért, hogy a magunk fejére se hozzunk szégyent.

Tisztelettel és mentő szeretettel: Tóth Zoltán beregújfalui lp

És íme a cikk:

Forrás: mult-kor.hu

“Általános szokás, hogy mindenszentek napján rendbe teszik és virággal díszítik a sírokat, amelyeken gyertyát gyújtanak a halottak üdvéért. A gyertya fénye az örök világosságot jelképezi, a katolikus egyház szertartása szerint a “temetők nagy keresztjénél” ma is elimádkozzák a mindenszentek litániáját, és megáldják az új síremlékeket.

Magyarország egyes vidékein harangoztattak a család halottaiért, máshol ételt ajándékoztak a szegényeknek. Sokan úgy tartották, hogy a halottak ezen az éjszakán kikelnek a sírból, így a családi lakomán nekik is terítettek, és minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy eligazodjanak a házban. Egyes falvakban ezen a napon választották meg a bírót, fogadták fel a cselédeket. Mindenszentek Magyarországon 2000 óta, ötven év után ismét munkaszüneti nap.

A mindenszenteket megelőző naphoz kapcsolódik az angolszász eredetű halloween is, ennek elnevezése az angol All Hallows Eve kifejezésből származik, amely magyarul annyit tesz: mindenszentek éjszakája. Ez a kóbor lelkek, a kelták halotti istenének éjszakája.

A november 2-i halottak napja jóval későbbi eredetű: Szent Odiló clunyi apát 998-ban vezette be emléknapként a Cluny apátság alá tartozó bencésházakban. Hamarosan a bencés renden kívül is megülték, és a XIV. század elejétől a katolikus egyház egésze átvette.

A halottakról, elhunyt szeretteinkről való megemlékezés, az értük való közbenjárás a purgatórium (tisztítóhely) katolikus hittételén alapul. Azoknak, akik Isten kegyelmében hunytak el, de törlesztendő bűn- és büntetésteher van még lelkükön, Isten színe előtt meg kell tisztulniuk. Lelkileg nagy vigasztalás a hátramaradottaknak, hogy tehetnek valamit elköltözött szeretteikért imával, vezekléssel, szentmisével. A halottak napi gyászmisék az örök életről és a feltámadásról szólnak.

E napon gyertyákat, mécseseket gyújtunk elhunyt szeretteink emlékére. A szokáshoz kapcsolódó némely népi hiedelem szerint ennek az a célja, hogy a világosban a “véletlenül kiszabadult lelkecskék” újra visszataláljanak a maguk sírjába, ne kísértsenek, ne nyugtalanítsák az élőket. Azért kell megszépíteni ilyenkor a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben. A bukovinai magyarok – ahogy más kultúrákban is szokásos – még ennivalót is vittek a temetőbe.”

https://evrefberegujfalu.wordpress.com/2015/10/29/gyujtson-e-mecsest-a-reformatus-ember/

(a honlap megszünt – szerkesztő)

Ferenc pápa: Luthernek igaza volt

Pope Francis leaves after his general audience at St Peter's square on October 30, 2013 at the Vatican. AFP PHOTO / GABRIEL BOUYS (Photo credit should read GABRIEL BOUYS/AFP/Getty Images)
  1. augusztus 8. 07:59

ferencpapa

Martin Luther szándékai nem voltak tévesek – mondta nemrégiben Ferenc pápa arra az újságírói kérdésre, megszüntetik-e a reformátor egykori pápai kiátkozását. A pápa szerint Luther korában nem volt éppen követésre méltó modell az egyház: „Korrupció, világiasság, pénz- és hatalomvágy volt az egyházban, és ő ez ellen lépett fel”.

Ferenc pápa nemrégiben, június végén Örményországba utazott. A hazafelé tartó repülőúton válaszolt az újságírók kérdésére. Egyikük arra kérdezett rá, hogy a reformáció ötszázadik évfordulója felé közeledve nem volna-e itt az idő Luther pápai kiátkozásának visszavonására.

A pápa így válaszolt: „Úgy gondolom, Martin Luther szándékai nem voltak tévesek. Ő egy reformer volt. Lehet, hogy néhány eljárása nem volt helyes. De abban az időben, ha elolvassuk Pastor történetét (egy evangélikust, aki megtért, amikor a valóságot meglátta – katolikus lett), az egyház nem volt éppen követésre méltó modell. Korrupció, világiasság, pénz- és hatalomvágy volt az egyházban, és ő ez ellen lépett fel. Intelligens volt és megtett néhány lépést, meg is indokolva azokat. Ma a lutheránusok és katolikusok a protestánsokkal együtt egyetértünk a megigazulásra vonatkozó tanban. Ezen a fontos ponton ő nem tévedett. Orvosságot készített az egyháznak, de az orvosság aztán állapottá merevedett, egy fegyelmezett rendszerbe, hitvallásba, liturgiába. És nem volt egyedül: ott volt Zwingli, ott volt Kálvin, mindannyian különbözőek, és kik álltak mögöttük? Fejedelmek! Meg kell értenünk a kor történelmét. Ez egy olyan történet, amit nem könnyű megérteni. De aztán a dolgok haladtak tovább és ma nagyon jó a párbeszéd. 

Azt hiszem, hogy az a megigazulásról szóló dokumentum az egyik leggazdagabb és legmélyebb ökumenikus dokumentum. Igazam van? Vannak egyet nem értések, de ez az egyházaktól is függ. Buenos Airesben két lutheránus egyház volt: az egyik így gondolkodott, a másik amúgy. Magában a lutheránus egyházban sincs egység. Tisztelik egymást, szeretik egymást, és talán a különbözőség az, ami oly sokat ártott mindannyiunknak, most pedig szeretnénk újra elindulni az ösvényen, hogy találkozzunk ötszáz év után. Azt hiszem, imádkoznunk kell együtt, imádkoznunk. Fontos az imádság.

Második: dolgoznunk kell a szegényekért, az üldözöttekért, a rengetegszenvedőért, a menedékkérőkért… Együtt dolgozni és együtt imádkozni… A teológusoknak pedig a vita a feladatuk. De ez az út hosszú, nagyon hosszú. Egyszer azt mondtam viccelődve: »Én tudom, mikor jön el a teljes egység napja!« »Mikor?« »Az Emberfia eljövetelének másnapján!« Nem tudjuk ugyanis… A Szentlélek fogja megadni nekünk ezt a kegyelmet. De addig is imádkoznunk kell, szeretnünk egymást, együtt kell dolgoznunk, főleg a szegényekért, a szenvedőkért, a békéért és sok másért, az emberek kizsákmányolása ellen… Sok olyan dolog van, amelyért együttesen dolgozunk.”

 

http://kereszteny.mandiner.hu/cikk/20160808_ferenc_papa_luthernek_igaza_volt

Beleszól-e a kormány az egyházak életébe?

Magyarország politikai vezetői nem titkolják, hogy szóban elkötelezettek a keresztény értékek mellett, s támogatják is az ilyen felekezeteket. De vajon kérnek-e valamit cserébe?

Keresztényként alapvetően örömmel tölt el, hogy a magyar kormány határozottan beszél a keresztény értékek fontosságáról, különböző formákban támogatást is nyújt a keresztény egyházaknak, szervezeteknek, akár uniós forrásból, akár hazai közpénzből. Hogy ehhez mit szólnak a kereszténység tanítását nem valló magyar állampolgárok, azt nem tudom. Igazából ez egy ilyen világ: volt, amikor más értékrendű kormányok más világnézet, érdekek, értékrend mentén voltak bőkezűek, most pedig keresztények számára előnyösebb időszakban élünk idehaza.

egyhazallam2.jpg

Az viszont nem mindegy, hogy a pártpolitikai elit önzetlenül, mintegy szeretetből adja-e azt a támogatást – ami nem az ő tulajdonuk, csupán a források kezelése van rájuk bízva -, vagy politikai jellegű elvárások is kapcsolódnak az adományokhoz. Egyre gyűlnek az aggasztó jelek a témában, amelyeket legalábbis érdemes áttekinteni.

A vidéki pap kellemetlen kérdése

Cseh Péter Mihály esete hamar bejárta a hazai sajtót, s bár nem minden részlet ismert az ügy kapcsán, a lényeg nagyjából világos. A fiatal katolikus lelkipásztor készített egy videót, amelyben hosszabb felvezetés után felteszi a kérdést, egyenesen a kormányfőnek címezve: kicsoda Habony Árpád? A felvételt blogunk is szemlézte, s még mielőtt az ismert hírportálok átvették/felvették volna a fonalat, már hatalmas nézettséget ért el az anyag, s nyilván kellemetlenné is vált valakik számára az ügy. Rövid időn belül, még a papi tevékenységtől való eltiltása előtt egy másik videóit is közzétett a világhálón Péter atya, amelyben a püspöki testülettől várt volna választ a népszavazás egyházi megítélése kapcsán. Ezt követően felfüggesztették – a Pécsi Egyházmegye közleményéből kiderül, hogy hosszabb előtörténete volt a lépésnek. Már az első videóbeli kérdés felvetése is komoly feszültséget feltételez a papi szolgálat és a kormányzat tevékenysége között, ami pedig utána következett, még kellemetlenebbé teszi az ügyet.

Fontos az utánpótlás

“Fiatalok a keresztény Európáért” címmel nagyszabású rendezvénynek ad otthont a Margitszigeti Szabadtéri Színpad szeptember 10-én. Várhatóan sok gitár, rengeteg fiatal lesz jelen, s a program kapcsán az jut az egyszeri hívő eszébe, bárcsak rendszeresen szerveznének ilyesmit. De jó lenne, ha minél több városban minél több hasonló programon vehetnének részt minél többen! Felmerül azonban néhány kérdés. Például miért szerveztek keresztbe a szervezők egy nagyon hasonló rendezvénynek, amelyet ugyan nem Budapesten, hanem egy vidéki településen tartanak, s amiről már tavaly óta tudnak egyházi körökben? A gitáros kórusok rendszeres találkozóján következetesen jelen van egy-egy püspök, s mivel ez a 12. alkalom, alig lehet olyan magyar főpásztor, aki ne tudna a program létezéséről (Palánki Ferenc is részt vett rajta pár éve). A nyugat-magyarországi régió kórusai mellett Budapestről, Budakalászról is érkeznek résztvevők. Ha központi egyházi szervezésű lenne a budapesti találkozó, aligha lenne ilyen összeakadás.

De a keresztbeszervezés a legkisebb baj a budapesti programmal – annyi színes lehetőség van, a hétvégék száma korlátozott, s bár gyakorlatilag ugyanaz a két esemény lényege, el lehet fogadni, hogy aki ide megy, lemarad a másik eseményről. A komolyabb kérdéseket az veti fel, hogy a kormányzat nem titkoltan magáénak érzi a kezdeményezést – olyannyira, hogy a rendezvény sajtótájékoztatóját is az EMMI épületében tartották. Nehéz elképzelni, de ha így van, örvendetes tény, hogy a szabadtéri színpad egész napra szóló bérleti díját akár egy plébánia önmagában is ki tudná magában fizetni. Esélyesebb, hogy ezt is a kormány állja, cserébe az Ifjúsági Világtalálkozó amolyan “központi utótalálkozójaként” is beharangozott rendezvényen várhatóan jelen lesz sok fiatal, akik többsége nyilván konzervatív gondolkodású. Ez pedig bőven megérheti a befektetést. A program elnevezése és a kormányzat aktuális “keresztényvédő” aktivitása közötti párhuzam sem lehet a véletlen műve, s az előzmények ismeretében biztosnak tűnt, hogy valamelyik politikus is szólni fog az egybegyűltekhez. Immár felesleges a feltételes mód alkalmazása, ugyanis tényként közölte a minisztérium, hogy az egyházi ügyekért felelős államtitkár is felszólal majd.

Mivel akadhat olyan olvasó, aki átsiklik az előbbiekben megfogalmazott üzenet felett, még egyszer leírom: a SZEMlélek munkatársai örülnek az ilyen kezdeményezéseknek, jelen is leszünk a programon, s beszámolunk róla, mint fontos keresztény rendezvényről. Ha már ott leszünk, külön érdeklődéssel fordulunk a program záróakkordja felé. – Böjte Csaba előadását követően dicsőítő énekek hangzanak majd el, melyek közül az első a krakkói IVT kapcsán kiírt hazai pályázat első helyezettje lesz – írja a Magyar Kurír. Ez a részlet nem elsősorban azért érdekes, mert a krakkói IVT énekeskönyvébe ismereteink szerint egyetlen dal sem került be a némely vélemények szerint nem túl következetes értékelési szempontok mentén lebonyolított – szintén az EMMI által támogatott – pályázat résztvevői közül, hanem azért, mert a zsűri nem hirdetett első helyezettet. A logika szerint tehát a nevezett előadás után hosszú csendnek kellene következnie. Vélhetően nem így lesz, de ez is jó példa arra, hogy talán jobb lenne, ha a politika nem szólna bele az egyházi programok szervezésébe, hanem meghagyná ezt a feladatot a kialakult, ennél azért olajozottabban működő egyházi intézményrendszernek.

Püspökök hallgatása ellen felszólaló papok

Nehéz felidézni a rendszerváltás utáni közelmúltból olyan írásokat, amelyekben katolikus papok a nyilvánosság előtt kritikát fogalmaztak volna meg saját egyházuk főpásztoraival, illetve az elvben “kereszténybarát” kormányzattal szemben, s hasonló fájdalomról, szomorúságról számolnak be, mint a makói és a röszkei plébánosblogunkon közzétett levelei. Látjuk, tapasztaljuk, hogy ezeket a tartalmakat paptestvéreik is osztják, többféle értelemben.

Ezekből a példákból úgy tűnik, baj van. Nem a “világgal”, hanem velünk, az egyházzal. Az előbb felsorolt példák alapján a kormány valamiként megpróbál beleszólni a magyar egyházi életbe, s a maga szempontjából érthető is ez az igyekezet. Az viszont rajtunk, az egyházon múlik, hogy meghúzzuk-e a megfelelő helyen a határt, s nem soroljuk-e a prioritási listán a kelleténél hátrébb evangéliumi küldetésünk teljesítését. Hová jutnánk, ha azért mondana vagy nem mondana valamit egy püspök, egy pap, mert attól tart, hogy különben nem kap meg valamilyen állami támogatást az általa vezetett szervezet, egyházmegye, plébánia?

Pártpolitikai igazodás helyett vezesse továbbra is a Szentlélek egyházunkat! Úgy legyen!

Gégény István

(Kép forrása: MTI Fotó, Soós Lajos)

http://szemlelek.blog.hu/2016/09/09/kormany_egyhazak

Gundel Takács Gábor: A reformáció közelebb vitt saját magamhoz

Félezer éve fogalmazta meg híres egyházkritikus pontjait Luther Márton, ami később egyházszakadáshoz vezetett. A Reformáció 500 néven indult kampány élére hivatalos egyházi képviselők helyett médiaszemélyiségeket kértek fel, a közmédia műsorvezetőjével így nagyköveti minőségében beszélgettünk.

gtg.jpg

– A közszereplők, médiaszemélyiségek egy része jellemzően féltve őrzi magánélete részleteit. A keresztény identitás felvállalása egyfajta vallásos coming out részedről?
– Nem érzem ezt a nagyköveti szerepvállalást klasszikus coming outnak. Nem azt mondom, hogy a reformáció az egyedüli jó út, s azt népszerűsítem tévésként. Nem. Azt képviselem ebben a kampányban is, hogy mindenkinek a saját útját érdemes járnia, amelynek során eljönnek majd fordulatok. Emlékszem, katona voltam, amikor egy vallásos barátom gyakran hívott, bátorított a kereszténység megélésére. De én akkor még nem álltam erre készen, később, jóval a katonaság után lettem nyitott Isten felé. Nem szeretnék hittérítő lenni. Arra szeretnék rámutatni, hogy a gondolkodás segíthet továbblépni, s felhívom a figyelmet a reformációra, mint ennek kapcsán egy erős impulzusra. Ennyi. Itt a vége az én üzenetemnek, amit mindenki továbbgondolhat. Bevallom, rengeteg meghívást kaptam református gyülekezetektől és közösségektől az elmúlt időszakban, amelyek jó részét lemondtam. Nem csupán sűrű elfoglaltságaim miatt, hanem azért is, mert nem vagyok pap, tiszteletes, nem akarok prédikálni, nem is vagyok rá alkalmas és felavatott. Nekem is van egy utam, amelyen járok, amelyen valahol tartok. Folyamatosan gondolkodom, hogy mit keresek itt, a Földön. A kampány lényege részemről, ismétlem: tessék gondolkodni! Ha azonban valami igazán személyeset is hozzátehetek, elárulom, hogy családilag római katolikusként nevelkedtem. Később a gondolkodás, maga a reformáció közelebb vitt saját magamhoz, egyszerűen benne van az én életem is ebben a történetben.

– Az interneten elérhető a kampány egyik videója, amelyben szinte egy kalap alá kerül a reformáció és a Maradj talpon vetélkedő. Mi lehet a közös nevező?
– Mindkettő az életünk része. Minden emberi tevékenységben az az igazán érdekes, hogy az emberek miként gondolkodnak, hogyan hoznak döntéseket. Sportkommentátorként is ezt figyelem. Joggal tehetné fel bárki a kérdést, hogy minek a kommentátor, ha ma már minden információ ki van írva a képernyőre, a néző gyakorlatilag mindent láthat. A mi dolgunk nem is ez, hanem az, hogy észrevegyük a sportolók reakcióját, gondolkodását, rámutassunk, hogyan lehet felállni egy vereségből, mennyire alázatos egy játékos, mennyi munka van egy eredmény mögött. Valójában mindegy, hogy hivatalos sporteseményről, vagy otthoni zsugázásról beszélünk, mindenhol az emberi viselkedés a lényeges – ez mutat rá arra, hogy mi értelme az életünknek. A lutheri reformáció ugyanerre reflektál: hogyan élünk, hogyan gondolkodunk, hogyan viszonyulunk az élethez, a halálhoz… A sport, a televíziós vetélkedő, a templom valójában ugyanúgy olyan közeg, ahol az emberi tevékenység megvalósul. Mindegyik azt szolgálja, hogy megismerjük önmagunkat és jobbá legyünk.

– Mi a fő üzenete magának az emlékévnek?
– Történelmi szempontból nagyon jelentős dologról van szó. Ötszáz éve hatalmas követ dobtak egy nagyon mély vízbe, amely rendkívül erős impulzusként jelent meg az emberiség történetében. A reformáció alapja maga a gondolkodás egyházról, világról, a hitünkről. Arról szól, hogy tiszteletben kell tartani az eltérő gondolatokat, más vallásokat, hitvilágokat. Nem lenne jó, ha voksot tennénk amellett, hogy mindenkinek így vagy úgy kellene vélekednie, inkább a saját utunkat kell járnunk. Meggyőződésem, hogy a világot nem elsősorban a kész gondolatok viszik előre, sokkal meghatározóbbak az olyan impulzusok, amelyek gondolkodásra késztetnek, mert ezek mindenkit – a saját szintjén – előbbre visznek. Számomra leginkább erről szól a reformáció. Az emlékév arra is rámutat, hogy az a hatalmas kő még ma is hullámokat vet. A reformáció nem zárult le, együtt élünk vele. Nem olyan, mint a mohácsi csata, ami egyszer megtörtént, aztán a mai napig hivatkozunk rá.

– Ez a különleges emlékév alapvetően ünnepnek tűnik, ám egyfajta keserűség is társul hozzá. A reformáció ugyanis egyházszakadást hozott, amely a mai napig érezteti fájó valóságát. Hogy látod, helyre lehet hozni, ami 500 éve elromlott?
– Abszolút! Azért is hiszek ebben, mert meggyőződésem, hogy a szakadást a külsőségek okozták. És ezt nem csupán a kereszténységre, hanem minden vallásra igaznak érzem. Életem első olimpiai közvetítése jut eszembe, amikor ott ültem a lelátón, és ahogy körülnéztem, láttam, hogy ott van körülöttem az egész világ. Minden nemzet, világnézet képviseltette magát, és látható volt, hogy végül is mindenki ugyanazt akarja: békességet, szeretetet és mosolyt. A viszálykodást általában a politika hozza az életünkbe. Minden vallás kulcsszava a szeretet. A templomok díszítésének mikéntje, a rituálék, a formák másodlagosak, a szeretet a lényeg. Kérdés, hogy az egység mikor valósulhat meg, van-e rá esély földi életünk során. Rajtunk, embereken, egyházakon, vallásokon múlik, hogy nyúzzuk-e még egymást egy darabig, de előbb-utóbb úgyis találkozunk. Ha máskor nem, hát odaát. Biztos vagyok benne, hogy például a muszlimok is minden éjjel békésen akarnak lefeküdni. Talán idealisztikusnak hangzik, amit elmondtam, de hiszek benne, hogy errefelé tartunk.

– A sportra kitérve: miként élted meg helyszíni kommentátorként a labdarúgó Európa-bajnokságot, és minek tudható be szerinted az az eufória, amihez, valljuk be, nem szoktunk hozzá?
– Nem ugrottunk olyan nagyot az előzőekhez képest, hiszen a szurkolók ugyanazt a közösségélményt jelenítették meg, amiről eddig is beszélgettünk. Minden a közös örömről szólt. Arról, hogy együtt vagyunk, együtt vonulunk Marseille utcáin. Senkinek nem jutott ott és akkor eszébe, hogy ki zsidó, ki muszlim, ki miben hisz. A labdarúgásban rendkívüli kohéziós erő rejlik. Erre van szükségük az embereknek: közös öröm és maga a közösség. Ennyi kell a boldogsághoz, nem az állandó politizálás. Te is ott voltál? Én is ott voltam! De jó nekünk! Érdekes, hogy nem akkor lepte el például Budapest utcáit a tömeg, nem akkor állítottuk meg a villamosokat, amikor megnyertünk egy bajnokságot, hanem az első meccs után, az osztrák válogatott legyőzését követően. Ráadásul senki nem szervezte az egészet, hanem spontán módon, hívás nélkül özönlöttek az emberek. Ez hatalmas, fantasztikus erőt jelez.

– Nem volt olyan rég ez a szép nyári élmény, mégis mintha hamar elfeledtük volna, hogy tudunk így, együtt, önfeledten ünnepelni. Mi van ezzel a néplélekkel, ami ritka pillanatokat kivéve rendre marcangolja saját magát, könnyen fordulunk akár saját honfitársaink ellen?
– Az a gyanúm, hogy nekünk, magyaroknak igen bizonytalan az identitásérzetünk. Nem igazán tudjuk, kik is vagyunk, sok minden kavarog a történelmünkben. Létezik ugye a mondás, hogy az említett Mohács óta vesztesek vagyunk. A mai magyar társadalom kétségkívül keverék nép, szinte minden családban van idegen vér. Az én felmenőim között van osztrák, német, székely származású rokon is, de én magyar vagyok. Ez a sokféleség időnként szélsőségekben nyilvánul meg: hülyeségben és zsenialitásban egyaránt erősek vagyunk. Az egy főre eső Nobel-díjak számában a világ élmezőnyéhez tartozunk, ugyanakkor benne voltunk két világháborúban, mindig a vesztes oldalon. Rengeteget súrlódunk, vitázunk. Hogy mit jelent magyarnak lenni? Komplikált kérdés.

ref500_gtg.jpg

– Hogyan tekintsünk a következő 500 év felé?
– Ahogy jeleztem, az a bizonyos kő még mindig veti a hullámokat, gondolkodásra késztet. Szerintem mindenkinek egy kicsit mást jelent a reformáció, de az alapkérdés egységes: ugyanazt csinálom-e napról-napra, statikusan élem-e az életemet, vagy haladok valamerre, valami felé? Ez az egy kérdés önmagában nagyon sok feladatot ad, nem is kéne mással foglalkoznunk. A privát életem gyakorlatilag ennek a továbbgondolása. Megrekedt vajon az életem? Ha elágazáshoz érkeztem, vajon merre tovább? Mindenkinek magának kell megtalálnia, megfogalmaznia a saját válaszait, a lényeg pedig az, hogy úton legyünk. Így vagyok ezzel én is, és azt szeretném elérni, hogy amikor az életem végéhez érek, mosolyogva tudjak meghalni.

Beszélgetőtárs: Gégény István

(A cikk eredeti változata a Magyar Nemzet Magazin október 8-án megjelent lapszámábanolvasható.)

forrás: http://szemlelek.blog.hu/2016/10/09/gundel_takacs_gabor_935

Az aradi vértanúk utolsó mondatai

Október 6. az aradi vértanúk emléknapja. Arra a 13 honvédtábornokra emlékezünk ezen a napon, akiket 1849-ben végzett ki Julius Jacob von Haynau osztrák tábornagy. Egyébként Haynaunak nagy szerepe volt a szabadságharcot követő megtorlásokban és a lakosság megfélemlítésében. Mi az utolsó mondataikkal szeretnénk emlékezni a tizenhárom aradi vértanúra.

aradi_13_vertanu

Aulich Lajos

(1793–1849) német
honvéd tábornok
„Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom megértik azt a szolgálatot.”

 Damjanich János

(1804–1849) szerb
honvéd tábornok
„Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.”

Dessewffy Arisztid

(1802–1849) magyar
gróf, honvéd tábornok
„Tegnap hősök kellettek, ma mártírok… Így parancsolja ezt hazám szolgálata.”

Kiss Ernő

(1799–1849) örmény
honvéd altábornagy
„Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.”

 Knezić Károly

(1808–1849) horvát
honvéd tábornok
„Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.”

 Láhner György

(1795–1849) német
honvéd tábornok
„Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.”

Lázár Vilmos

(1815–1849) örmény
honvéd ezredes
„Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.”

Leiningen-Westerburg Károly

(1819–1849) német
gróf, honvéd tábornok
„A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.”

Nagysándor József

(1803–1849) magyar
honvéd tábornok
„De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben. Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.”

Poeltenberg Ernő

(1808–1849) osztrák
lovag, honvéd tábornok
„Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.”

Schweidel József

(1796–1849) magyar
honvéd tábornok
„A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.” 

Török Ignác

(1795–1849) magyar
honvéd tábornok
„Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.”

Vécsey Károly

(1803-1849) magyar
gróf, honvéd tábornok
„Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.”

A kereszténység krízise és a reformáció

THEOLOGION BIBLIAISKOLA 01. LECKE

Ennek a bibliaiskolának a célja a személyes hívő életünk és a gyülekezeti életünk megerősítése. Erre azért van szükség, mert ma a kereszténység krízisben van. Őszintén szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy minden missziós lehetőségünk ellenére a nyugati (vagyis európai és észak-amerikai) kereszténység befolyása és létszáma folyamatosan csökken és válik egyre jelentéktelenebbé – szemben például az elvilágiasodással vagy az okkultizmus befolyásával, amelyek szinte napról-napra erősödnek. Ha a világmisszióra nézünk, Kína és India, több Afrikai és Dél-Amerikai ország hatalmas ébredéseket él át. Ahol a kereszténységnek nincsenek két évezredes gyökerei, ott van hitele és ereje – nálunk viszont mindkettőt elveszítette. És megindult egy nagyon furcsa missziós folyamat, bár még csak az elején tart, de máris érezhető az erősödése: már nem mi küldünk misszionáriusokat a világ minden tájára, hanem a világot meghódító ázsiai és afrikai misszionáriusok jönnek vissza hozzánk, Európába vagy az Egyesült Államokba, újraevangélizálni a kereszténység bölcsőjét.

Nagyon fontos megértenünk valamit: ha az egyház krízisben van, az azt jelenti, hogy az egyházat felépítő helyi gyülekezetek vannak krízisben, mert a gyülekezeteket felépítő keresztény emberek személyes élete van krízisben. Ugyanis belőlünk épük fel Krisztus Teste, és ha baj van a testtel, akkor baj van a testrészekkel. Meggyőződésem, hogy az utolsó időket éljük, de azt is hiszem, hogy Istennek van egy nagy megtisztító, megelevenítő munkája, és mielőtt elérkezne az antikrisztusi világbirodalom, helyre fogja állítani az egyházát, és lesz még egy nagy és győzedelmes időszaka az eklézsiának. Én hiszem, hogy Isten munkáját feltartóztatni nem lehet, de azt is látom, hogy kimaradni belőle viszont igenis lehet. És amelyik gyülekezet szembenéz a saját krízisével, és enged Isten helyreállító munkájának, az nem fog kimaradni az ébredésből sem, az átélheti a megújulást, a gyümölcstermést, a növekedést. De ehhez egy gyökeres reformációra van szükség. És megfigyelhető, ahogy Isten világviszonylatban elkezdte helyreállítani az egyházat felekezetektől függetlenül. Minden gyülekezetben egy hármas reformációnak kell lezajlania – ezt mutatja az egyetemes missziótörténet és a ma eredményesen működő gyülekezetek saját történetei is. Az első mindig a teológia, vagyis a tanítás megreformálása. Ahogyan az egyetemes egyháztörténetben a Luther-Kálvin-féle reformáció helyreállította a Biblia tekintélyét, úgy kell minden gyülekezetben és minden hívő ember személyes életében helyreállnia a Biblia tekintélyének. Mert az igazság az, hogy az életünk tele van tradicionális, megszokáson, emberi elgondolásokon és érdekeken alapuló dolgokkal, és a hívő élet számtalan területén már régen letért a gondolkozásunk és az életvitelünk is az igei útról. Ha pedig eltérünk Isten kijelentésétől, akkor sem a mennyei erőforrások, sem az áldások nem állnak a rendelkezésünkre. Megfigyelhető, hogy a huszadik századtól Isten hogyan állította helyre a pásztori szolgálatot, azután az ötvenes évektől az evangélista szolgálatot, gondoljunk csak arra, hány missziótársaság indult el ebben az időben, és hogy mekkora munkát végzett el Billy Graham, Chuck Smith és még sokan mások. A hetvenes évektől látható egy komoly helyreállítás a tanítói szolgálatban, felnőtt egy biblikus tanítói nemzedék, amely elkezdte leporolni a felekezetiség és a dogmák alá temetett igei igazságokat. A nyolcvanas-kilencvenes években elindult a prófétai szolgálat helyreállítása, és most kezd kibontakozni az apostoli szolgálatok felépítése. Az efézusi levél 4. részében ez az öt legfontosabb szolgálati területe van az újszövetségi egyháznak. És a helyreállás elsődleges eszköze ezekben biblikus tanítás.

De az egyháztörténelem azt mutatja, hogy a tanítás a Szentlélek megelevenítő munkája nélkül nagyon hamar válik ortodoxiává, ezért a második reformáció mindig a kegyesség reformációja. A személyes hívő élet újraértékelése és megélése. Mert a keresztény életnek van egy sajátossága: hogy természetfeletti, mert Isten, akiben hiszünk, természetfeletti Isten, aki viszont nagyon is valóságosan részese az életünknek. A kegyesség reformációja volt először a puritán mozgalom, a Jonathan Edwards, a Wesley, a Whitefield, a Moody és még sokak nevével jegyzett sokféle ébredési mozgalom, később pedig a karizmatikus mozgalom. A kegyesség reformációja a személyes hívő élet megváltozását jelenti, amikor az üres vallásosságból bizonyságtevő, erőteljes és látható krisztusi gyümölcsöket termő hit születik, amely áthatja a környezetet és társadalmi szinten is változásokat idéz elő.

A harmadik reformáció pedig a struktúrák reformációja. Amikor a gyülekezeti struktúrákat bátran, és ha kell radikálisan hozzá kell alakítani a bibliai alapelvekhez és az élő hithez. A struktúrák reformációját olyan gyülekezetek fémjelzik, mint Willow Creek, Rick Warren pásztor Saddleback-i gyülekezete, újabban a Mars Hill Church. Az egyháznak működésében, nyelvezetében, eszközeiben, kommunikációjában is fel kell zárkóznia a 21. századhoz, nem élhetünk egy évszázadokkal korábbi muzeális szubkultúrában, mert akkor elveszítjük a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akik felé Jézus küldött bennünket.

A bibliai alapelvek reformációja, a személyes kegyességi élet reformációja, és a gyülekezeti élet és struktúrák reformációja. Ez vár ránk. És mindig ebben a sorrendben, először személyes, azután közösségi szinten. Nem lehet ezt a rendet felcserélgetni, csak ebben a sorrendben működik Isten megújító munkája. És nem titkolt célja ennek a bibliaiskolának, hogy a tanításokban helyreállítsa a Biblia tekintélyét, hogy a bibliai igazságok áthassák az életünket, és hogy azután bátran kezdjük el hirdetni, továbbadni ezeket az igazságokat a saját gyülekezeteinkben is, hogy kovászként megerjessze a magyar eklézsiát is.

Nos, ezek után nézzünk szembe a saját kríziseinkkel, és a következő tanításban áttanulmányozzuk az egész Bibliát, hogy lássuk, Isten hogyan akarja az Ő megújító és megelevenítő forrásait felfakasztani a személyes életünkben és a gyülekezetünkben egyaránt.

Keresztelő János krízise

Egy személyes életkrízisen keresztül fogunk elindulni, amelyhez lapozzunk a Máté 11:1-6-hoz:

Amikor Jézus bevégezte a tizenkét tanítvány útbaigazítását, továbbment onnan, hogy tanítson és igét hirdessen a városokban. Amikor pedig János a börtönben hallott Krisztus cselekedeteiről, ezt üzente neki tanítványaival: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” Jézus így válaszolt nekik: „Menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium, és boldog, aki nem botránkozik meg énbennem.”

Ez a történet Isten egyik legnagyobb emberének a kríziséről szól. Miről van itt szó?

Nem olyan régen János még lelkesen és ellenállhatatlan erővel mozgósított embertömegeket a Jordán partján, és merített be ezreket a bűnök bocsánatára. Hatalmas erővel hirdette, hogy elközelgetett az Isten országa, ellentmondást nem tűrve ítélte a farizeusokat és mérhetetlen alázattal vallotta meg, hogy Krisztusnak növekednie kell, neki pedig még inkább alábbszállni. És olyan túláradó örömmel mutatott Jézus alakjára, amikor meglátta: „Íme, az Isten ama Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” – Jánosnak nemrég egy minden tekintetben sikeres szolgálata volt, amiről sokan álmodozhatnánk. Azonban Heródes király elfogatta és börtönbe záratta. És János összeomlott, és amit teheti, követeket küld Jézushoz: Vajon tényleg te vagy az, akit vártunk? Te vagy a Messiás? Nem tévedtem, amikor téged követtelek és benned bíztam?

Mi lett ezzel a Jánossal? Depressziós, tele van csalódással, elveszett az öröme és a bizodalma, és csalódottan kesereg egy dohos börtönpincében. Mi történhetett vele, hogy így megváltozott? Mi rendítette meg ennyire?

Két egymással összefüggő oka volt ennek:

Az EGYIK, hogy Heródes király el akarta tenni láb alól, mert János túl élesen bírálta a királyi család bűneit. Börtönbe záratta, és János ártatlanul szenved, és várja a halálos ítéletet. És ebben a sötétségben vett erőt rajta a kételkedés és a csüggedés. Mi történt Jánossal? Megváltoztak a körülményei. És amikor jönnek a fájdalmak, a csapások, az érthetetlennek tűnő dolgok, a kudarcok, a bezáródó ajtók, akkor összeroppan. Tehát a krízisek első oka a körülmények rosszra fordulása. A mi életünkben is sok krízis ezen a kapunk jön be az életünkbe.

A MÁSIK ok, hogy a nehéz körülmények között János eltorzult módon látta Jézus eredeti küldetését. Mert azt gondolta, hogy Isten azért küldte el a Messiást, hogy hatalmas ítélettel sújtson le minden bűnösre, főleg a rómaiakra és főleg Heródesre, aki őt is börtönbe záratta. Olyan tisztító vihart várt, ami elsöpri a gonoszokat, ami ledönti a zsarnokságot, ami egyetlen pillanat alatt győzelemre viszi Isten országát és megjutalmazza a jókat. Ehelyett viszont János ott csücsül egy dohos börtön sötét fenekén, a szolgálata látszólag összeomlott és a gonoszok látszólag még őt is bedarálják. Állítólag eljött a Messiás, akit oly nagyon várt ő is, meg a nép is, és erre ez a Messiás elnézi, hogy ő, egy ilyen fontos szolgája Istennek rabságban sínylődik egy gonosz kényúr keze között. Heródes nyugodtan trónol tovább bűneinek magaslatán, János pedig szenved tovább a föld alatt. Mit csinál hát ez a Jézus? Valóban Ő az Eljövendő? Tud-e segíteni ez a Messiás?

A mai keresztények sok csalódása is ebből a két okból fakad: egyrészt nem képesek változni és a változások között megőrizni a hitüket, másrészt elveszítik a bizalmukat Istenben, mert Isten nem mindenben úgy cselekszik, ahogyan azt elvárják tőle.

Jézus válaszol János kérdésére: „Mondjátok meg Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: a vakok látnak, a sánták járnak, a szegényeknek evangélium hirdettetik.” Mit jelent ez? Jézus a krízis megoldását a legfontosabb dologgal kezdi: azt üzeni Jánosnak: NÉZZ RÁM! Ez a krízis-kezelés lényege: visszaemelni a tekintetünket Jézus személyére és Jézus cselekedeteire. Mert aki krízisbe kerül, az általában már nem Jézusra tekintve éli az életét, hanem a krízise van a szeme előtt.

Keresztelő Jánossal együtt még sokakat kínzott és ölt meg az igazságtalanság, a zsarnokság, az önzés, a kegyetlenség, a meg nem értés. De Jézus nem azért jött, hogy vaszárakkal babráljon, és fizikai börtönrácsokat törjön össze! Néha azt is megteszi, de Jézus egy másfajta börtönből hozott szabadulást: a bűn börtönéből. Neki ez a legfontosabb lés mindig ez a legelső! Isten soha nem fogja addig a körülményedet és az anyagi természetű problémáidat orvosolni, amíg nem tudja orvosolni a szívedet azzal, hogy kioperálja belőle a bűnt, és mindazt, ami elválaszt tőle. Jézus sokkal nagyobbat tett, mint amit János várt tőle: nem a testet jött megszabadítani, hanem a lelket. És persze ezt János is megérthette, mert bár nincs benne a Bibliában, Jézus későbbi jellemzéséből kiderül, hogy nem született Jánosnál nagyobb hitű ember, tehát biztosan sikerült kilábalnia ebből a kríziséből, és megdicsőítette Istent a mártírhalálával.

Ez a történet mindenesetre nagyon alkalmas arra, hogy elgondolkodjunk a krízis lényegén és működésén a saját életünkben és a gyülekezeteink életében egyaránt.

Mit jelent a „krízis” szó?

Ez egy nagyon félreértett vagy egyoldalúan értett kifejezés. A krízisen az emberek többsége egy negatív élethelyzetet ért, egy mélypontot, amely minden bizonnyal csak rosszat jelenthet. Azonban ennek a szónak a görög eredetije pontosan azt jelenti: „ítéletet hozni egy döntő fordulat előtt” vagy „megtalálni az igazságot és a helyes választ egy válságos helyzetben”. Vagyis egyáltalán nem biztos, hogy ez a döntő fordulat vagy válsághelyzet negatív irányú! Az orvosi szakzsargonban a krízis a betegség csúcspontját vagy fordulópontját jelenti, amely lehet halálos végű, de hozhat teljes felépülést is, és nem azt az állapotot, amikor mindennek vége.

A latin szó (cribum) jelentése: „szita vagy rosta”. Megint csak valamiféle fordulat, amelynek döntő következménye van, tudniillik hogy kihull a rostán vagy fennakad. Ez fogja minősíteni, hogy megfelelő-e vagy sem.

Aki krízisbe jut, még nem tudja, hogy jóra vagy rosszra fordulnak a dolgok. János krízisbe jutott, üzen Jézusnak – de még nem tudja a választ. Ez a bizonytalanság nyugtalanná teszi, és inkább a félelmeire hallgat. Azonban a krízis soha nem azonos a katasztrófával! Az a baj, hogy a legtöbben azonosítják ezt a kettőt. Lehet belőle az is! De lehet belőle szabadulás és győzelem is. A krízisélmény és a katasztrófaélmény összekeveredése teszi aztán az embereket bénává, depresszióssá és tehetetlenné, és fakasztja fel a félelmet, amiből viszont általában a vereség jön be az életünkbe.

Krízis a Bibliában

A krízis szót egyszer sem olvassuk a magyar Bibliában, de a görögben számtalanszor szerepel, csak mi majdnem mindig „ítéletként és ítélethozatalként” olvassuk. A krízis az a helyzet, amikor valakinek ítélnie kell, és az ítéletének nagyon komoly következményei vannak. Nagyon érdekes tanulságokra juthatunk, ha néhány igehelyen kicseréljük a magyar fordításokat az eredetiben szereplő krízis szóra.

2Mózes 24:13-14

Elindult tehát Mózes és szolgája, Józsué. Mielőtt fölment Mózes az Isten hegyére, ezt mondta a véneknek: Maradjatok itt, amíg visszatérünk hozzátok! Áron és Húr itt lesz veletek. Akinek vitás ügye lesz (KRIZISBE KERÜL), forduljon hozzájuk.

Mózes elindul Isten hegyére Józsuéval, és megbízza a véneket, hogy kezeljék a nép „vitás ügyeit”. Itt szerepel az eredetiben a krízis szó. És ebből két dolgot most tanulhatunk: az egyik, hogy krízisek, vitás ügyek mindig lesznek. Nem tudjuk megúszni ezt az életet krízisek nélkül. Azonban – és ez a másik – a vének, a presbiterek segítenek kijönni a krízisekből. Ez a vének egyik fontos feladata és munkaköri leírása, hogy a krízisekben ott legyenek az emberek mellett, és segítsenek a helyreállásban és a győzelemben.

Zsoltárok 9:8

Az Úr pedig örökké trónol, ítéletre (KRÍZISEKBEN) készítette el az ő székét (trónját, vagyis uralmát és dicsőségét).

Nagyon jó ez az ige: „ítéletre készítette el az ő trónját”. Az „ítélet-re” helyett az eredetiben ez áll: a „krízis-ben” készült Isten trónja – vagyis Isten dicsősége. Mert minden krízis egy lehetőség arra, hogy trónt állítsunk benne Istennek, hogy megdicsőítsük Őt azáltal, hogy győztesen jövünk ki a krízisből. Minden győztes krízis, amelyben mi Istenhez fordultunk segítségért, Istennek ad egy lehetőséget arra, hogy bizonyítsa uralmát, hatalmát és dicsőségét.

Zsoltárok 37:28

Mert az ÚR szereti a jogosságot (KRÍZIST), és nem hagyja el híveit. Megőrzi őket mindenkor, a bűnösök utódait pedig kiirtja.

Nagyon érdekes, ha a jogosság szót kicseréljük az eredeti krízissel: „Az Úr szereti a kríziseket, nem hagyja el a hozzá hűségeseket és megőrzi őket…” Isten szereti a kríziseket! Miért? Nem azért, hogy jól szórakozzon a mi szerencsétlenkedéseinken, hanem azért, hogy megmutassa, hogy Ő mire képes! Hogy tágas tere legyen cselekedni az életünkben! Hogy megmutathassa, hogy Ő az, aki megőriz, aki győztessé tesz, aki megszabadít minket. Minden krízis egy lehetőség Istennek, hogy mélyítse a velünk való közösségét. Mert valljuk be őszintén, ha nem lennének krízisek az életünkben, nagyon hamar kikerülnénk az Istentől való függőségi viszonyból. Az ember nagyon hajlamos arra, hogy magában bízzon, és hogy ne legyen szüksége Istenre naponként. És elkezdődik egy távolodási folyamat, lazul az imádság, a szentség, és ebből előbb-utóbb lesz egy jó kis krízis. De Isten örül ennek! Mert eljött az Ő ideje, amikor ezt a távolodást még időben megállíthatja és visszafordíthatja. És a krízis a mi életünk megújulására, megreformálására és feltöltődésére lesz! Isten szereti a kríziseket – mert az mindig közel visz bennünket Őhozzá! Ugyanezt fejezi ki a Zsoltárok 33:5 is:

Szereti az igaz ítéletet (KRÍZIST), az ÚR szeretetével (Károliban kegyelmével) tele van a föld.

Prédikátor könyve 11:9

Örvendezz, ifjú, míg fiatal vagy, légy jókedvű ifjúságod idején, és élj szíved vágya szerint, ahogy jónak látod! De tudd meg, hogy mindezekért Isten megítél téged (KRÍZISBE VISZ)!

Salamon azt mondja, élj, ahogy akarsz, de vigyázz, mert a tetteid krízishelyzetekbe vihetnek téged, sőt, lesz egy végső nagy krízisállapot is, amikor Isten elszámoltat téged. Ebben az elszámoltatásban nincs irány, lehet a végeredmény jó is és rossz is, nem a rossz eredmény a krízis, hanem maga az elszámoltatás folyamata az, amelynek komoly és hosszútávú következményei lesznek. És nagyon jellemző éppen a fiatalkorra, hogy az ifjúkori vétkek komoly krízishelyzeteket tudnak eredményezni az életben – gondoljunk például egy szexuális kapcsolatból fakadó betegségre vagy abortuszra, egy alkoholos éjszakából fakadó verekedésre vagy betörésre, vagy egyetlen elszívott marihuanás cigarettából kialakuló kábítószerfüggőségre. Viszont ami jó hír ebben, hogy az ifjúkori vétkek miatti krízisek is megmaradnak kétirányúak: vagy elvész bennük és általuk az, aki belekerül, vagy megtér.

Jeremiás 10:24

Fenyíts minket (ÁLLÍTSD HELYRE), URam, de mértékkel (KRÍZISEKKEL), ne haragodban, hogy semmivé ne tégy!

Az eredetiben ezt olvassuk: „Fenyíts meg Uram – en kriszei. A „kriszei” a „kriszisz” részes esete, és az „en” elöljárószó részes esettel mindig „-ban, -ben”-t jelöl. Vagyis itt az áll: „Fenyíts meg a krízisben, de ne haraggal, hogy el ne pusztíts!” Isten belevihet krízisbe, kritikus helyzetbe, ha nekünk erre van szükségünk, hogy kimunkálja bennünk az akaratát. Azonban az ilyen krízis soha nem lehet bűn, mert a Jakab 1:13 szerint Isten nem használ semmiféle gonosz és bűnös eszközt a céljai eléréséhez. Lehet a krízis Isten fenyítése, de ha az, akkor a győzelem is elérhető a számunkra, csak engednünk kell, hogy Isten elvégezze bennünk azt, ami miatt a krízist támasztotta. Ráadásul nagyon fontos, hogy mindig emlékezzünk arra, hogy Isten fenyítése a helyreállítással függ össze, és nem a büntetéssel! A krízisek tehát a helyreállás eszközei Isten kezében.

Jeremiás 30:12-13. és 17.

Ezt mondja az ÚR: Halálos a bajod, gyógyíthatatlan a zúzódásod! Sebedet senki sem orvosolja, gyógyír és kötszer sincs számodra… De én majd bekötözöm sebeidet, meggyógyítom zúzódásaidat – így szól az ÚR.

Ez egy olyan igeszakasz, ami az eredetiben teljesen másképpen szól, mint a magyarban. A „sebedet senki nem orvosolja” a Károliban így hangzik: „Senki nincs, aki megítélje ügyedet” – és ez a görögben „krínón kríszin” – egy olyan kifejezés, amely a „krízis kríziskezelése”. Miről van itt szó? Arról, hogy nincs senki, aki a krízisbe került embert kivezesse a kríziséből, és el fog veszni – DE Isten a segítségére siet, és gyógyulást, szabadulást, győzelmet ad! Lehetnek a krízisek lelki vagy testi sebek és sérülések is, de mindegy, hogy mi a krízis megnyilvánulási formája, Isten az, aki meg tudja oldani a krízishelyzeteket! Tehát amikor ezt az igét olvassátok, jusson eszetekbe, hogy itt nem kifejezetten a fizikai sérülésekről van szó, hanem a krízishelyzetekről, amelyeket Isten meggyógyít, azaz válságmenedzsel, ha hozzá fordulunk.

Dániel 4:34

Most azért én, Nebukadneccar, dicsérem, magasztalom és dicsőítem a mennyei Királyt, mert minden tette helyes, eljárása igazságos (KRÍZISEK ÁLTAL CSELEKSZIK), és meg tudja alázni azokat, akik kevélyen élnek.

Itt egy folyamatról van szó, aminek a működését Nabukadneccár is megtapasztalta az életében, és amiről itt bizonyságot tesz. A folyamat arról szól, hogy Isten minden tette helyes, azaz előre mutató. Ebből a helyes cselekedetből az fakad, hogy „eljárása igazságos”. Itt a Biblia eredeti szövegében az szerepel, „útjai krízisek” – vagyis krízisek között jár, útjai jelentőségteljesek, a döntései nagy horderejűek. De győzelmet ad a krízisekben, mert megalázza a kevélyeket és legyőzi az ellenségeket. Nabukadneccár is ezt élte át: amikor helyesen cselekedett, és elkezdte Istent dicsőíteni, akkor ki tudott jönni a krízisből, visszatért az értelme és visszahelyezték a királyságába is. Amikor azonban helytelenül cselekedett, mert magának tulajdonította a dicsőíséget és nem tisztelte Istent, akkor is krízisbe jutott, de abból hét évig tartó megaláztatás és száműzetés lett. Tehát a képlet: helyes cselekedet + krízis = győzelem! Ez Isten matematikája mindenki számára. A helyes cselekedet pedig mindig az Istennek való engedelmesség. Amíg ez a pogány király így élet, addig győztesen jött ki minden kríziséből. Amikor azonban a sor elején negatív előjelet kaptak a cselekedetei, a végeredmény is negatív lett, és a krízisekből negatívan, ítélettel és veszteségekkel jött ki.

Máté 12:18-21

Íme, az én szolgám, akit kiválasztottam, akit én szeretek, akit kedvel a lelkem! Lelkemet adom neki, és igaz ítéletet hirdet (KRÍZISEKBE VISZI) a népeknek. Nem szít viszályt, és nem kiáltoz, senki sem hallja hangját az utcákon. Megrepedt nádszálat nem tör el, és füstölgő mécsest nem olt ki, míg győzelemre nem viszi az igaz ítéletet (KRÍZISEKET). És az ő nevében reménykednek majd a népek.

Ez egy nagyon jó ige, ha az „igaz ítéletet” helyett a „krízis” szót olvassuk, ami a görögben áll. Jézus Krisztus

„krízisekbe viszi” a népeket – azaz egy fordulópontot kínál nekik, hogy az életük megváltozhasson. Természetesen ez egy éles helyzetet jelent, hiszen benne van az is, hogy rosszul döntenek, és kárhozat lesz a sorsuk. De itt pogányokról van szó, és ez az ige kifejezetten bátorító ígéret, hiszen Ézsaiás hirdette ki, amikor a pogányoknak esélyük sem volt az Izráel Istenével való megbékülésre. De Jézus Krisztusban elérhetővé vált ez a krízis minden ember számára!

Még kifejezőbb a második említése az „igaz ítéletnek”, vagyis a „krízisnek”. Mert azt ígéri Isten, hogy Ő nem hagy benne a krízisben, még akkor sem, ha a saját hibánkból vagy bűneink miatt jutottunk oda, hanem az az akarata, hogy győzelemre vigyen minden krízist az életünkben! Az Ő nevében reménykedj, amikor krízisbe kerülsz, és Őt hívd segítségül, hogy a krízisedből győzelem szülessen!

1János 4:15-18

Ha valaki vallja, hogy Jézus Isten Fia, abban Isten marad, ő pedig Istenben; és mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket. Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne. Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja (KRÍZIS NAPJA) felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.

Az „ítélet napja” a görögben a „krízis napja”. Félelmetes dolog ez? Félnünk kell a krízisektől, legyen az mindennapos vagy az utolsó nagy krízis, az utolsó ítélet? Egyáltalán nem! Legalábbis azoknak nem, akik Isten jelenlétében és szeretetében élnek. Nekünk nem kell félnünk a krízisektől, hanem be kell töltekeznünk Isten jelenlétével és szeretetével, és akkor győztesen és dicsőségesen fogunk kijönni a krízisekből!

Persze az ember szereti elkerülni a kritikus helyzeteket. Azonban nem lehet krízisek nélkül élni – és természetesen ez a végső krízis, az ítélet napja is egy kikerülhetetlen krízis lesz majd. De mi félünk a krízistől és a fordulópontoktól. Félünk a kihívásoktól, éppen ezért legtöbbször nagyon nehezünkre esik változni, olyan dolgokban is, amelyekben viszont ha nem változunk meg, akkor abba belehalunk. De meg kell értenünk, hogy az ember és a közösség fejlődése mindig attól függ, hogy milyen válaszokat ad a kihívásokra, és hogyan dolgozza fel a kritikus helyzeteket vagy problémákat.

A leggyakoribb reakció az, hogy nem veszünk róla tudomást. Ha krízisbe jutunk, akkor feldíszítjük a problémákat, és azt mondjuk: minden nagyon jól működik. Pedig az életnek egy nagyon fontos alapelve az, hogy amit tagadunk, az nem gyógyítható. Amit kikerülünk, vagy elhárítunk, az nem visz előre bennünket. Hosszú távon viszont ezek az elhallgatott vagy elfojtott valóságok úgyis a felszínre robbannak – de akkor biztos, hogy nagyobb pusztítást végeznek, mint az a veszteség, amit esetleg az időben történő helyreálláskor kell fizetni. Mert természetesen a krízisnek mindig meg kell fizetni az árát. De jegyezzük meg: vagy Istennek fizetünk önként, vagy a Sátánnak fogunk fizetni. Az előzőt Isten úgyis visszafizeti nekünk kamatostól, mert az engedelmesség mindig megnyitja az áldások csatornáit, de ha a Sátánnak kell fizetnünk, az rosszabb lesz, mint sok mai jelzáloghitel vagy uzsorakölcsön, ami miatt akár egy életen keresztül is csak a létminimumon élhetnek családok.

Milyen kríziseink vannak?

Most érkeztünk el a lényeghez. Szeretnék a személyes hívő emberek és az egyház, a helyi gyülekezetek két legnagyobb, egymással nagyon összefüggő kríziséről beszélni, hogy ne csak kegyes szólamokat eregessünk, hanem tudjuk megtalálni a megoldásokat is közösen. Ez alapvetően a nyugati kereszténység két nagy krízise a mai világban. Két idegen szót szeretnék használni ehhez, de mindkettőt meg fogom magyarázni. Az egyik az identitás-krízis, a másik a releváció-krízis.

Az identitás-krízis

Ez azt jelenti, hogy már nem tudom, ki vagyok én valójában. Nem vagyok biztos az értékeimben, a céljaimban, az üzenetemben. Jánosnak is ez kérdőjeleződött meg először az életében. Jó dolgot hirdettem? Igazat beszéltem, amikor Jézusról azt mondtam, hogy ő a Messiás? Helyén van az életem?

Ez az egyház és a gyülekezet egyik legnagyobb krízise is manapság. Ha megkérdezném azt, hogy ki mit ért egyházon vagy gyülekezeten, ötvenen hatvanféle választ adnának. Vagy hogy mi a célja a gyülekezetünknek és nekünk konkrétan mit kell tennünk, hogy a közös célokat együtt megvalósítsuk?

Képzeljünk el egy gyárat, amelynek a dolgozói meg vezetői nem tudnának megegyezni, hogy mit is kellene gyártani. És a munkaidő nagy része azzal telne, hogy vitatkoznának azon, hogy milyen gyár is akarunk lenni, autót gyártsunk, vagy inkább süteményeket készítsünk? Vagy ha sikerülne is megegyezni, mindenki csinálna egy neki tetsző részfeladatot a munkában, amihez épp kedve van. Vagy tudják, hogy mit kell csinálniuk, csak állandóan azon vitatkoznak, hogy hogyan csinálják, a gyalut jobbról balra vagy balról jobbra kell húzni, és ezért áll a munka. Vagy nem tudják eldönteni, hogy a legmodernebb eszközöket kell használni, vagy a régi, jól bevált berendezéseket. Vagy még az is elképzelhetjük, hogy igazából senkit nem érdekel, mit gyártunk vagy hogy hogyan, csak az a lényeg, hogy valamit mindenki csináljon, hogy elteljen a munkaidő. Majd elszámol vele a gyártulajdonosnak, a többiek ne szóljanak bele. – Hát nem sokáig maradna piacon egy ilyen gyár – és amíg ott van, addig is csak gúnyolnák és sajnálnák, de egyetlen ép eszű ember nem menne oda dolgozni. Nem lenne semmiféle piaci részesedése, nem lenne profitja, nyeresége, és előbb-utóbb be kellene zárni. Szégyent hozna a tulajdonosra, és igazából a dolgozói sem mennének nap mint nap munkába.

Nos, sok gyülekezet valahogy így néz ki. Ha azonban mindent vagy bármit lehet gyülekezetnek vagy hívő életnek nevezni, és mindegy, hogy ezen ki mit ért – akkor már semmi sem az. És tény, hogy az emberek manapság azért hagyják el az egyházat, vagy azért maradnak távol tőle, mert teljesen kontúrnélkülivé váltunk. Semmi meggyőző érvet nem tudunk mondani, miért érdemes hívőnek lenni vagy gyülekezetbe járni. Nem látszik az életünkön sem az, amit hirdetünk, sem az, hogy boldoggá tenne minket a saját hitünk. Jellegtelenné és identitás nélkülivé vált az egyház, és már a saját egyháztagjainknak sem vonzó annyira, hogy minden alkalmat megragadjanak, és már nem tudjuk motiválni és megmozdítani sokszor a saját testvéreinket sem, nemhogy a kívülállókat.

Az identitás krízis mindhárom szintet magában foglalja. Elveszítettük a fiúság identitását, már nem tudjuk, mit jelent Isten fiaiként, Krisztus helyetteseiként, a mennyei erőket és áldásokat birtokolva és használva élni és szolgálni. Erről lesz szó a bibliaiskola első három hónapjában. A biblikus identitás helyreállítása az alapja annak, hogy a személyes kegyességi életünk, a hitünk megélése is helyreálljon. Mert nem csak a bibliai alapokkal, a teológiánkkal van baj, nem csak az alól csúszott ki a talaj, hanem az életünkön sem látszik az, hogy nagyon különböznénk a nem keresztény emberektől. Sok gyülekezet úgy működik, mint egy klub, amelynek megvan a tagsága, akik fizetnek valamilyen tagdíjat, és időnként összejönnek a klubjukba, hogy elfoglalják magukat a számukra érdekes dolgokkal. Az identitás mindig látható dolog! Ahogyan gondolkodunk, úgy fogunk cselekedni, és ahogyan cselekszünk, az határozza meg, hogy hova jutunk.

Tehát ez az egyik krízis. Már nem tudjuk, miért vagyunk hívők, és hogy ez mit jelent valójában. Nem tudunk meggyőző érveket mondani vagy tudunk ugyan érvelni, csak nem tudjuk hitelesen igazolni magunkat – mert a saját meggyőződésünket mi magunk sem valósítjuk meg következetesen. Beszélünk misszióról, de hiányoznak a megtérők. Beszélünk jó cselekedetekről, de a gyülekezeteknek alig van szociális munkája vagy egyáltalán kapcsolata a nélkülözőkkel. Beszélünk arról, hogy a Bibliában van minden eligazítás, ami alapján helyesen élhetünk, de a legtöbb keresztény még mindig nem olvassa naponként a Bibliát, és nem tart naponként csendességet Istennel. Ez mind-mind az identitás-krízis jele. Ez tehát az egyik terület, amit helyre kell tennünk.

A releváció-krízis

A releváció-krízis azt jelenti, hogy a hívő ember nem tölti be a küldetését és életvélját, és az egyház nem képes elérni az embereket. Nem képes beleszólni az életükbe és nem képes meghatározni őket! Ez egyszerűen olyan dolgokat jelent, hogy mondanivalóink nem azok a témák, amelyek a mai kor emberét érdeklik és lekötik, a nyelvezetünk nem az, amit ma körülöttünk mindenki beszél (megjegyzem, az imaházon kívül mi is ezt beszéljük, meg azokról a témákról beszélünk). Válaszainkat nem a mai kérdésekre adjuk meg, hanem a többszáz évvel ezelőtti kérdésekre. Kultúránk teljesen elüt a saját korunk kultúrájától, de még a saját otthoni kultúránktól is!

Ennek a problémának a gyökerei a történelem régmúltjába nyúlnak vissza – és ezt nagyon jó lenne megérteni! Mivel az egyház egy évezreden keresztül a meghatározó hatalma volt a társadalomnak, egyszerűen nem szokott hozzá, hogy alkalmazkodjon az emberekhez. Éppen ellenkezőleg, elvárta, és a hatalom birtokosaként meg is valósította, hogy az emberek alkalmazkodjanak hozzá. Ennek a kornak azonban a felvilágosodással vége lett. És nagyjából ott ragadt le a nyugati egyház nagyobbik része, valahol a 18-19. században. Liturgiai szokásaink, gyülekezeti énekeink, témáink, bibliaértelmezésünk kb. ennyi idősek. És az egyház – a fel-felvillanó ébredésektől eltekintve – azóta egyre kevesebb befolyással bír az emberek életére nézve. A végeredménye pedig ennek a folyamatnak az lett, hogy az egyház elveszítette a kapcsolatát a kortársaival, a múltjából és az emlékeiből él, hagyományokat ápol, és egyre inkább az öreg, megfáradt, a világból kiábrándult és rezignált emberek gyűjtőhelyévé válik, akik nem értik a világ változásait, nincsenek barátságaik, tartalmas kapcsolataik a környezetükben élő emberekkel, és azt remélik, hogy legalább az egyházban megtalálják az állandóság és a régi jó értékek menedékét. Azonban ott is inkább csak beszélnek rólunk, és nem gyakorolják.

A legtöbb felekezet hazánkban fogy. Egy felmérés szerint a társadalomnak alig 0,4%-a tekinthető evangéliumi hitű embernek, akik meg is élik azt, amiben hisznek. És azt kellene tudatosítani, hogy ezek nem csupán statisztikai számjegyek, hanem hús-vér emberek, a társadalom 99,6%-a, akikre kárhozat vár, ha mi a múltat, a hagyományainkat, az intézményeinket akarjuk megőrizni ahelyett, hogy a jövőt alakítanánk, és mindent az határozna meg az életünkben, hogy valódi közösségbe kerülhessünk az egyházon kívül élő emberekkel. De sajnos az egyház még mindig inkább befelé él, lemond a növekedésről, még olyan teológia is megjelenik, hogy nem is kell ébredésekre várni, mert az utolsó időkben csak minőségi növekedés lesz az egyházban, mennyiségi nem, tehát szinte nem is baj, hogy nem jönnek a megtérők. És ebből lesz elitizmus, gőgös hívő gondolkodás, lesz gettó-kultúra, lesz elszigetelődés, elkorcsosulás és a végén ebből egészen biztosan lesz nagy-nagy halál! És néptelenednek el gyülekezetek, zárnak be és adnak el imaházakat, mert az egyház már nem az élet sója, hanem már csak a világ útjába dobált törmelék. És ha látunk egy-egy kiugró példát a sikerekre és a növekedésre, azonnal megbélyegezzük, gyanúsítjuk és kárhoztatjuk őket, csak azért, mert ők átélik azt, amit mi nem. Ez egy nagyon súlyos krízis, és ha nem térünk meg, belehalunk! És akkor igazak lesznek azok az előrejelzések, amelyek szerint az Európa Unió 2050-re muszlim többségű közösség lesz, amelyből a kereszténység ki fog szorulni. Ez a releváció-krízis lényege. Kiszorulunk az emberek életéből. Pedig Jézus azt bízta ránk, hogy hódítsuk meg a világot!

Szeretnék a relevációval kapcsolatban egy nagyon fontos folyamatot és törvényszerűséget megmutatni. Ez abenyomás-hatás-meghatározás törvényszerűsége. A tanítványságnál fogunk erről részletesen is tanulni, most nagyon röviden annyit erről, hogy minden kapcsolatunk azzal kezdődik el, hogy benyomást teszünk egymásra. A megjelenésünk, a beszédünk, a kisugárzásunk, a testbeszédünk, az énekeink, a gyülekezeti légkörünk mind benyomásokat keltenek azokban, akik hozzánk bejönnek. És elég egyetlen istentisztelet, hogy kialakuljon egy jó benyomás vagy egy rossz benyomás az emberben. És ettől függ az, hogy legközelebb is eljön-e vagy többé nem látjuk. Barátaim, minden ember, aki bejön egy akármilyen gyülekezeti alkalomra, aki megengedi, hogy bizonyságot tegyünk neki, önként lehetőséget ad arra, hogy egy jó benyomást tegyünk az életére. Hogy krisztusi nyomot hagyjunk rajta. Hogy hatással legyünk az életére. Mert ha jó a benyomás, akkor abból hatás lesz. És ha a hatás elég tartós, akkor meghatározás lesz – és a Biblia, más hívő emberek életpéldája elkezdi meghatározni egy másik ember életét. Így működik a misszió. Ez a releváció lényege is. Jó benyomást kell tennünk a világra, hogy hatással lehessünk rájuk, és végül meghatározhassuk az életüket. Mert ezt a küldetést bízta ránk Jézus Krisztus: meg kell változtatnunk a világot, vagyis a körülöttünk élő emberek jellemét, gondolkodását, életvitelét, jövőjét. A releváció-krízis az, amikor ezt valamilyen okból nem vagyunk képesek megtenni.

Szeretném most elmagyarázni, mit jelent és hogyan hat egymásra ez a kétféle krízis az életünkben. Nézzük meg ehhez a PowerPoint bemutatót!

Az identitás-krízis az alábbi három fő területen fogalmazható meg:

  1. Ki vagyok én? Mi vagyok én? Milyen vagyok én? (Sanyi – Sanyi apu – Jó Sanyi apu)
  2. Mi az elhívásom és a rendeltetésem?
  3. Honnan jöttem? Mik a gyökereim? Milyen alapokra építkezhetek?
  4. Milyen tulajdonságokat, értékeket, ajándékokat, lehetőségeket, kapcsolatokat hozok magammal?

A releváció-krízis kérdései:

  1. Mi a küldetésem? Mik a konkrét céljaim?
  2. Hogyan tudom ezeket megvalósítani? Milyen eszközöket kell használnom?
  3. Kiket akarok elérni? Hogyan tudom őket elérni, megszólítani?
  4. Hogyan tudom megvalósítani a benyomás-hatás-meghatározás szintjeit?

Sajnos nagyon nehezen találunk rá a helyes útra, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy kétségbeesetten és szélsőségesen gondolkodjunk. Mert a két végpont mindig a két szélsőség. Az egyiket (nem túl helyesen) tradícionális vagy fundamentalitsa irányzatnak hívják, a másikat (éppúgy nem helyesen) karizmatikus vagy liberális irányzatnak – attól függ, hogy teológiailag vagy kegyességileg határozzák meg.

Mi jellemző ezekre az irányokra? Nézzük a következő diát:

Ott, ahol az identitás megerősítésére fektetik a hangsúlyt, a tradíciók kialakítása és ápolása, a befelé való szolgálat, a „kultusz” felépítése és minőségi emelése, a vallásos háttérrel rendelkezők felé való missziós szolgálat és a gyülekezet fenntartása illetve megőrzése a hangsúlyos.

A másik szélen, a releváció középpontba állításával a folyamatos, és gyakran túl gyors illetve hirtelen változások, a korhűség jellemző, a kultúra-közeli kommunikáció és eszközhasználat, a gyülekezeten kívül élők elérése és a gyülekezet számbeli növekedésére való törekvések hangsúlyosak. És ez megjelenik a kegyességi és gyülekezeti élet minden szintjén, az istentiszteleti zenétől a bibliafordítások használatáig, a prédikációs témáktól és stílusoktól kezdve a missziós alkalmak felépítéséig. Azonban meg kell látnunk, hogy ha túlságosan a szélre húzzuk a hangsúlyt – és akármelyik szélére! – mindenképpen veszítünk! Ha túlhangsúlyozzuk az egyik irányt, az óhatatlanul azzal jár, hogy eltávolodunk a másiktól:

De nem az a cél, hogy az egyházban vagy a helyi gyülekezetben lévő egység és egyetértés abban merüljön ki, hogy a két szélsőség egyenlő arányban, létszámban és súlyban legyen, mert lehet, hogy azzal egyensúly lesz, de egyetértés még nem feltétlenül! És egység sem, meg áldás sem. Meg kell találnunk a gyökereinket és az értékeinket – ebben segít nekünk a Biblia ismerete; és meg kell tanulnunk az elveszettek iránti felelősséggel aktualizálnunk az üzeneteinket, a szokásainkat, a gondolkodásmódunkat és a kegyességünk megélését. Ehhez pedig a bűnös emberek iránti szeretet kell. Jaj annak, aki a Bibliáját jobban szereti a maga körül élő embereknél (mert éppen ilyenek voltak a farizeusok!) – és jaj annak is, aki a bűnét jobban szereti a Bibliájánál és az Istennél! Csak úgy juthatunk ki ebből a kettős csapdából, ha egyenlő arányban építjük mindkét oldalt és irányt. Ha ugyanakkora hangsúlyt fektetünk a saját identitásunk biblikus megreformálására, mint a világ meghódítására. Ha megkeressük, de meg is tartjuk az elveszetteket. Ha párhuzamosan növeljük a minőséget és a mennyiséget is. Ha tanítjuk a mieinket és elérjük azokat, akik még tőlünk távol élnek. Ha működik a pásztorlás és az evangélizálás is.

Mi a megoldás?

A reformáció

Nem néhány reform – hanem a reformáció!

Mi a különbség a kettő között?

A reform a meglévő állapot kisebb-nagyobb mértékű megjavítását jelenti. A célja és a hatása mindig a rendszer és a működés stabilizálása. A folyamata lehet gyors, az iránya célzott, a hatása pedig szűk keresztmetszetű. A reform olyan, mint amikor a fájó testrészt gyógyítjuk.

A reformáció azonban az egész rendszer átformálása. Nem csak javítgatás, hanem új alapok letétele, és új épület felépítése. A célja az alapok felülvizsgálata, és ha kell az egész rendszer és a működés megváltoztatása. A folyamata lassú, sok apró lépés egymásra építése, az iránya szerteágazó, a hatása pedig széles keresztmetszetű. A reformáció olyan, mint amikor nem a fájó testrésszel törődünk kizárólag, hanem a beteg teljes egészségét és közérzetét állítjuk helyre.

Természetesen a reformáció reformok sorából is áll. De egy-egy reform még nem reformáció.

A mi esetünkben a régi-új alap Isten kijelentése, a Biblia, a Jézus Krisztusban megnyerhető üdvösség és áldás, a Szentlélekkel való életközösség, és a gyülekezetben, mint Testben való gondolkodás. Ezeket az alapokat újra le kell fektetnünk, vagyis végre tényleg le kell fektetnünk az egyéni életünkben, a családjaink, otthonaink életében és gyülekezeti életünkben egyaránt. Lehet foltozni még évtizedekig a szokásainkat, a liturgiánkat, az imaházunkat – de úgy gondolom, most az alapok megújításának az ideje jött el. Mert ha nem változik a mi saját hozzáállásunk Isten Igéjéhez, a gyülekezetünkhöz és a világhoz, akkor a reformok nem a túlélésben segítenek, hanem a csak haldoklást hosszabbítják meg. Vezető egyháztudósok azt mondják, hogy a keresztyén egyház nem fogja túlélni a következő ötven évet sem, ha nem hajlandó döntő változások felvállalására. El fogja söpörni legelőször a saját tagjainak közömbössége, és csak azután az iszlám, a New Age vagy az antikrisztusi világbirodalom.

A mi közösségeinkben gyakran mondjuk az istentisztelet végén: „Az Úr közel! – Jövel Uram, Jézus!” De félek, nem tudjuk, mit beszélünk! Az a szőlőmunkás, akinek feltúrva a szőlője, elszáradva az ültetvénye, akinek nincs, csak aszott gyümölcse, és csak néhány érett fürtöt tud felmutatni – az nem várja, nem várhatja nyugodtan, jó szívvel a gazdáját! Annak minden perc drága, és nincs egyetlen lehetőség, egyetlen módszer, egyetlen alkalom sem, amit ki ne próbálna, meg nem ragadna, csak hogy termővé változtassa azt, amit rábíztak. Ha nem így cselekszik, akkor rossz sáfár. De a krízis nem egyenlő az ítélettel! A krízis egy fordulópontot jelent, amelyből lehet győzelem is! És meggyőződésem, hogy ez Isten akarata: hogy bennünk mutassa meg az Ő győzelmét! Igaz, hogy az egyház krízisben van, lehet, hogy a saját életünkben is ott vannak ezek a krízisek, de ez egy nagyszerű lehetőség arra, hogy teret adjunk Istennek cselekedni! Csak engedjük, hogy megreformálja az életünket, és ha szükséges, akkor radikális változásokat hozzon be a gondolkodásunkba és a cselekedeteinkbe!

Mivel a reformációról lesz egy külön tanítás a bibliaiskola utolsó, 24. sorozatában, most két bibliai reformáció tanulságait foglaljuk össze vázlatosan – mert mindig a reformáció az egyetlen biblikusmódja a gyülekezeti krízisekből való pozitív kijövetelnek. Először az ezékiási reformációt foglaljuk össze vázlatosan, amelyről a 2Krónikák 29. részeiben olvashatunk:

1-2. vers

Ezékiás huszonöt éves korában kezdett uralkodni, és huszonkilenc évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyja neve Abijjá volt, Zekarjáhú leánya. Azt tette, amit helyesnek lát az ÚR, egészen úgy, ahogyan tett az őse, Dávid.

Az első, amit az ezékiási reformációból megtanulhatunk, hogy ahhoz, hogy egy közösség megújulhasson, megújult szívű és életű vezetők kellenek, akik azt teszik, amit helyesnek lát az Úr.

3. vers

Uralkodása első évének első hónapjában kinyittatta az ÚR háza ajtóit, és kijavíttatta azokat.

Ezékiás azzal kezdi az uralkodását, hogy az Úr házát rendbehozza! A reformációhoz az Isten tiszteletének kell a legelső helyre kerülnie. Az újszövetségi szemléletben, ahol a Szentlélek Temploma a mi testünk és életünk, ez azt jelenti, hogy a reformáció kezdete az Isten jelenlétébe való bejutás beolajozása.

Miért kellett rendbehozni az ajtókat? Mert nem használták! A 6-7. versekben ezt olvassuk:

Mert hűtlenné váltak őseink; azt tették, amit rossznak lát Istenünk, az ÚR, és elhagyták őt. Elfordították arcukat az ÚR hajlékától, hátat fordítottak neki. Még a csarnok ajtóit is bezárták, eloltották a mécseseket, nem hoztak illatáldozatot, és nem mutattak be égőáldozatot a szent helyen Izráel Istenének.

Ha bezáródik az imádat ajtaja, az imádkozás ajtaja, ha a hívők már nem Krisztus jó illatai, hanem csak bűzölögnek a szavaik és a tetteik miatt, és ha elmaradnak az áldozatok, akkor mindig a leépülés, az átkok és a vereségek jönnek. Ezen pedig csak a reformáció segít, amikor az Isten jelenlétéhez és az oltárokhoz vezető ajtókat újra elkezdjük intenzív használatba venni.

4. vers

Azután visszahozta a papokat és a lévitákat, és összegyűjtötte őket a Keleti-téren.

A következő lépés a szolgálatokat végzők összegyűjtése. A reformációhoz elengedhetetlen az a vezetői és szolgáló csapat, akik a megújulás motorjai lesznek.

5. vers

És ezt mondta nekik: Hallgassatok rám, léviták! Szenteljétek meg magatokat, és szenteljétek meg őseitek Istenének, az ÚRnak a házát! Hordjatok ki minden undok bálványt a szentélyből!

A következő lépés a radikális bűnrendezés, a megtisztulás, a bálványok és a bűnök kizárása az életünkből és az Istennel való közösségünkből.

10. vers

Azért elhatároztam, hogy szövetséget kötök Izráel Istenével, az ÚRral, és akkor elfordul tőlünk lángoló haragja.

A következő lépés a szövetségkötés, ami az Istennek való engedelmességre való elkötelezettség megújítása.

11. vers

Fiaim, ne tétlenkedjetek! Hiszen titeket választott ki az ÚR, hogy az ő szolgálatára álljatok, neki szolgáljatok és áldozzatok.

A reformációra mindig az intenzív cselekvés jellemző, amikor a sok éves vagy évtizedes holtpont, tétlenség és állóvíz helyett hirtelen felpezsdül az élet, és mindenütt a munka, a dinamizmus kezd jellemző lenni, és elkezdenek felpörögni az események.

12-15. versek

Akkor fogták magukat a léviták… és összegyűjtötték testvéreiket; megszentelték magukat, és bementek az ÚR házába a király parancsára az ÚR szava szerint, hogy megtisztítsák.

A reformáció dinamizmusa ragadós és motiváló. Aki belekerül, mindig belehoz másokat is, és elkezd a gyülekezet növekedni. Aki belekerül, szintén átmegy a megszentelődésen, és belekerül az aktív szolgálatba.

16. vers

Bementek a papok az ÚR háza legbelső részébe, hogy megtisztítsák. Kihordtak az ÚR házának az udvarába minden tisztátalan dolgot, amit az ÚR templomában találtak.

Kihordtak mindent – csak az ilyen radikális tisztogatási akciók hozzák el a nagy megújulási és ébredési időszakokat.

20-21. versek

Másnap reggel összegyűjtötte Ezékiás király a város vezető embereit, és fölment az ÚR házába. Bevittek hét bikát, hét kost, hét bárányt és hét kecskebakot vétekáldozatul a királyságért, a szentélyért és Júdáért. Majd megparancsolta a király Áron fiainak, a papoknak, hogy mutassanak be áldozatot az ÚR oltárán.

A megtisztulás után jön az áldozat bemutatása. Komoly megújulás soha nincs komoly áldozatok nélkül.

27-30. versek

És megparancsolta Ezékiás, hogy mutassák be az égőáldozatot az oltáron. Ugyanabban az időben, amikor elkezdték az égőáldozat bemutatását, elkezdték az ÚRnak szóló éneklést és trombitálást Dávidnak, Izráel királyának a hangszereivel. Ekkor leborult az egész gyülekezet, az ének pedig zengett, és a trombiták harsogtak. Mindez addig tartott, amíg vége nem lett az égőáldozatnak. Amikor vége lett az áldozat bemutatásának, a király és mindazok, akik vele voltak, térdre estek és leborultak. Ezután megparancsolta Ezékiás király és a vezető emberek a lévitáknak, hogy dicsérjék az URat Dávidnak és Ászáf látnoknak a szavaival. Ők pedig örömest mondtak dicséretet, meghajoltak és leborultak.

A reformáció mindig magával hozza az imádat és a dicsőítés helyreállítását is.

Azt lehet ennek a résznek a végén olvasni (35-36. versek):

Így állították helyre az istentiszteletet az ÚR házában. Ezékiás és az egész nép örvendezett azért, hogy az Isten helyreállította azt népe számára, hiszen hamar megtörtént ez a dolog.

A reformok viszonylag gyorsan és koncentráltan zajlanak le, és az egész népre kihatással vannak, vagyis társadalmi szintű áldásokat szabadítanak fel.

A másik nagy reformációs igeszakasz a Nehémiás 8. része. Vegyük sorra a nehémiási reformáció elemeit is, ugyanígy, mint az előzőt, csak egy-egy mondatban:

1. vers

Akkor az egész nép egy emberként összegyűlt a Vizi-kapu előtt levő téren

vagyis a reformáció az egész nép egységes akarata volt. Ahhoz, hogy egy gyülekezet megújulhason, nem elég egy-két hangadó, mert ők legfeljebb begyújtani tudják a reformációt – de az egész nép egységes akarata fogja elhozni a gyülekezeti szintű változásokat!

(1. vers)

…és azt mondták az írástudó Ezsdrásnak, hogy hozza elő Mózes törvénykönyvét.

A reformáció kezdete mindig Isten kijelentésének, azaz az igének a középpontba állítása! Vissza kell térni a bibliai alapokra – enélkül soha nem lesz reformáció!

2. vers

odavitte Ezsdrás pap a törvényt a gyülekezet elé, amely olyan férfiakból és nőkből állt, akik mindnyájan meg tudták érteni a hallottakat

Ez azt jelenti, hogy készen álltak a megértett igazságok megcselekvésére, vagyis volt bennük egy készség, egy vágy és egy radikális elkötelezettség az isten kijelentésének fogadására.

3. vers

Fölolvasta azt a Vizi-kapu előtt levő téren virradattól délig. – Ez a kitartó és komoly bibliatanulmányozás. Volt ideje hatni az Igének! A reformációhoz időt kell áldozni a Bibliával való nagyon szoros közösségre.

(3. vers)

Az egész nép figyelemmel hallgatta a törvénykönyvet.Ez a minden mellékes körülményt kizáró koncentrálást jelentette. Nekik életbevágóan fontossá vált az, hogy megértsék, mi az Isten akarata, és mit kell tenniük. Ez a mentalitás hozza el a reformációt.

5-6. versek

Amikor fölnyitotta, fölállt az egész nép. És amikor Ezsdrás áldotta az URat, a nagy Istent, az egész nép fölemelt kezekkel mondta rá: Ámen! Ámen! Azután meghajoltak, és arccal a földre borultak az ÚR előtt. – Az igetanulmányozás összekapcsolódott a saját maguk megalázásával, és az Isten imádásával. Ez a szívbeli állapot nyitja meg a szívet Isten Igéjének munkája előtt! Sokan éppen erre nem képesek: olvassák az Igét, de hiányzik a szívük és az értelmük megalázása és az életük behódolása Isten előtt.

7-8. versek

a léviták magyarázták a népnek a törvényt… és úgy magyarázták, hogy a nép megértette az olvasottakat – A reformáció kiindulópontja a biblikus, erőteljes tanítás, amely konkrét, gyakorlatias, megérthető és megvalósítható.

9. vers

Akkor Nehémiás királyi helytartó és az írástudó Ezsdrás pap meg a léviták, akik magyaráztak a népnek, így szóltak az egész néphez: Az ÚRnak, a ti Isteneteknek szent napja ez. Ne gyászoljatok, és ne sírjatok! Ugyanis az egész nép sírt, amikor hallgatta a törvény szavait. – Az Isten kijelentésének középpontba kerülése mindig bűnbánatot és életrendezést generál. Ez a reformáció következő lépése. De nagyon fontos azt is meglátni, hogy a bűnbánat nem egy depressziós letargiába vezet, hanem a valóságos szabadulás örömébe!

10. vers

Menjetek, egyetek jó falatokat, igyatok édes italokat, és juttassatok belőle azoknak is, akiknek nincs, mert a mi Urunknak szent napja ez. Ne bánkódjatok, mert az ÚR előtt való öröm erőt ad nektek! A léviták így csitítgatták az egész népet: Csillapodjatok, mert szent ez a nap, és ne bánkódjatok! Ekkor elment az egész nép, hogy egyenek, igyanak és másoknak is juttassanak belőle, és nagy örömünnepet tartsanak, mert megértették mindazt, amire oktatták őket. – Az Isten szerinti bűnrendezés mindig egy Isten szerinti örömünnepet hoz el, amely mindig összekapcsolódik az adás mentalitásával. A reformáció mindig túlemeli Isten népének a tekintetét saját magán, és a megújult gyülekezet egyik első gyümölcse mindig az, hogy előtérbe kerül az adás, a szolgálat mentalitása és gyakorlata.

13. vers

Másnap azután összegyűltek az egész nép családfői, a papok és a léviták az írástudó Ezsdrásnál, hogy jól megértsék a törvény szavait. – A szabadulás és az örömünnep után a reformáció tovább folytatódik a „még többet tőled” mentalitással, és továbbmennek az ige még mélyebb megértésében. Ez nagyon fontos, mert az igazi reformáció soha nem egy nagyszerű alkalmat jelent, hanem egy megújuló életformát és egy új szemléletet, aminek mindig hosszútávú kihatásai vannak.

14. versek

Ekkor megírva találták a törvényben, amelyet az ÚR Mózes által adott, hogy a hetedik hónapban levő ünnepen lombsátrakban kell lakniuk Izráel fiainak. Kihirdették, és közhírré tették minden városban és Jeruzsálemben is: Menjetek ki a hegyekbe, és hozzatok olajfa-, vadolajfa-, mirtusz- és pálmaágakat, meg más sűrű lombú faágakat, és készítsetek lombsátrakat, ahogyan meg van írva.

Helyreállították az Isten Igéje szerinti ünneplést. Az ünneplés mindig az imádat közösségi szintű cselekedete volt, amely mindig együtt járt a közösségi szintű megszentelődéssel, áldozathozatallal és „bulizással”. Isten öröme ilyenkor szabadul fel társadalmi szinten az emberekben.

17. vers

Bizony nem tettek így Izráel fiai Józsuénak, Nún fiának az ideje óta egészen eddig. Igen nagy volt az öröm. Nap-nap után olvasták az Isten törvénykönyvét, az első naptól az utolsó napig.

Így néz ki egy helyreállt gyülekezet. Amit régóta nem csináltak, azt elkezdik újra tenni, és közben napról napra ott vannak az Ige körül, és ünnepelnek. Ebben a három dologban összegezhető a reformáció lényege: az Isten kijelentése a középpontba kerül, ennek következtében a gyülekezet visszatér a bibliai törvények és minták betöltéséhez, és az egészet áthatja egy szívből jövő hála, öröm és ünnepi hangulat, mert az ilyen közösségeknek mindig nagy okuk van az örömünnepre, hiszen átélték isten szabadítását és helyreállítását. Az öröm és az ünneplés mindig megmutatja, hogy Isten munkálkodik-e egy közösségbe, vagy sem, mert Isten országára nem az evés-ivás, hanem a Szentlélekben való öröm a jellemző. És aki kijut a krízisből, azon mindig meg is látszik, hogy az élete végre a helyes mederbe került.

01. A kereszténység krízise és a reformáció

 

Tartjuk a lépést, vagy lemaradtunk?

A hazai gyülekezetek jelentős része elveszítette a saját korával és környezetével való szoros integrációját, és 2016-ban is olyan keretek és módszerek között él, amelyek évtizedekkel ezelőtt voltak hatékonyak. A világ azonban folyamatosan változik körülöttünk, és a kortársainkat már nem tudjuk megszólítani, elérni, szolgálni olyan módon, ahogyan azt régebben tettük. Különösen azoknál a neoprotestáns, független gyülekezeteknél látok egyfajta missziós kifulladást, amelyek a rendszerváltozás körül s után indultak el, azonban a kezdeti gyors növekedésük mára lelassult vagy visszafordult – több ilyen közösséggel is dolgoztunk együtt az elmúlt években. A tradicionális gyülekezeteknél is jellemző a stagnálás, de náluk nyilván egészen más okok (is) húzódnak a háttérben.

Íme néhány szempont ahhoz, hogy felmérjük: lépést tartunk-e a saját korunkkal, a környezetünkben élők szükségeivel, gondolkodásmódjával, életritmusával, vagy lemaradtunk tőlük, s talán éppen emiatt akadozik a missziómunkánk.

1.) Még mindig programokban gondolkozunk. Mert úgy gondoljuk, a programokon, rendezvényeken keresztül könnyebb és egyszerűbb a felmerülő kérdéseket megválaszolni, az embereket megmozgatni. Azonban a mai világ éppen ellenkező irányba, a totális perszonalizáció irányába mozog, ahol egyénre szabott alkalmazások igyekeznek az életünket megkönnyíteni. A keresőmotorok figyelik a kereséseinket, a vásárlási szokásainkat, és megpróbálják személyre szabni a válaszokat számunkra. Ez pedig természetessé teszi a mai emberek igényét arra, hogy egyénekként tekintsünk rájuk, akiknek személyes kérdéseik vannak, akiknek az életét a saját egyéni összefüggés-rendszerében lehet csak értelmezni, nem programokban kiárult egységesített csomagokban. Azt hiszem, a programok leginkább a misszió iránti személyes elkötelezettséget, a személyes missziót, a saját kapcsolatrendszerünk evangéliummal történő feltöltését helyettesítik és intézményesítik, mert így a „gyülekezet” missziózik a gyülekezetbe járó emberek helyett. Az a gyülekezet,a melyben a keretek, a programok fontosabbak a személyes kapcsolatoknál, és még mindig azt hiszi, hogy kifelé irányuló „missziós” programokon, alkalmakon, rendezvényeken keresztül lehet elérni az embereket, nem 2016-ban él, hanem leragadt 20-30 évvel korábban. Hogyan változtassunk? Szervezzünk programokat a gyülekezet tagjainak, ahol megtanulhatják, hogyan csempészhetik be az evangéliumi tartalmat a családi és munkatársi kapcsolataikba, a hobbijukba, a baráti közösségeikbe, a személyes közösségi életükbe. Vagyis tanítani kell a személyes misszióról – ma sokkal inkább, mint bármikor.

2.) A gyülekezeti tagok igényei és elvárásai fontosabbak, mint a gyülekezeten kívül élők szükségletei. Ez azt jelenti, hogy a gyülekezet önmagáért élő szubkultúrává vált, amely feltételeket támaszt a becsatlakozók felé. Nekik kell megfelelniük a gyülekezeti elvárásoknak, ha csatlakozni akarnak – és nagyon fontos, hogy nem az olyan legitim bibliai elvárásokról van szó, mint a megtérés vagy életszentségre való törekvés, hanem alapvetően kulturális elvárásokról: hogy hogyan öltözhetünk, milyen szavakat használhatunk, milyen témákról beszélgethetünk, kikkel barátkozhatunk. Természetesen mindez vaskosan meg van teologizálva azzal, hogy nekünk hívőknek különböznünk kell a világtól – de sokszor a külsőségekben való különbözőség fontosabb, mint a szív megváltozása. Rengeteg példát tudnék sorolni, de most nem teszem, mindenesetre a jelenség valós, falusi kis gyülekezetekben éppúgy, mint egy-egy alig pár évtizede alapított budapesti közösségben. Évtizedekkel ezelőtt a gyülekezet kulturális „másmilyensége” fontos szempont volt a keresztény identitás megerősítésében – ma azonban inkább gátja a missziónak, mert a mai kulturálisan ezerarcú és folyamatosan változó világban éppen nem formai, külső dolgokban kell másmilyennek lennünk, hanem tartalmilag!

3.) A gyülekezethez való tartozás intézményesített. Régebben a hívők és a megtérők is a gyülekezet felé köteleződtek el, ami inkább valamiféle egyetemes, elvi elköteleződést jelentett. A mai emberek azonban kapcsolat-központúak. Ez azt jelenti,k hogy egy intézmény, egy közösség vagy egy alkalom csak akkor válik vonzóvá és motiválóvá számukra, ha vannak benne valós és kifejezetten erős személyes kötődések. Vagyis nem elég az, hogy „program van” – kell az is, hogy vonzó és inspiráló számukra a szolgáló személye, illetve hogy olyan emberekkel lehet egy közösségben, akikkel szeret beszélgetni, mert van is miről beszélgetni, akikkel jó időt tölteni. Más szóval a gyülekezet 2016-ban már nem lehet pusztán valamiféle elv-közösség, ahol azonos identitású emberek egymás mellett ülve időt töltenek. Ha hiányzik belőle a barátság, az az érzés, hogy vágyom bizonyos emberek társaságára, szeretnék velük találkozni, beszélgetni, minőségi időt tölteni, mert valódi kapcsolatok kötnek össze bennünket, nem csak egy program. 20-30 éve elég volt ennyi – de ma már nem! Ha a testvéreim között nem lesznek barátok, méghozzá a legjobb barátaim, akkor az intézmény önmagában már kevés, legalábbis sok kortársunknak.

4. A missziómunka is intézményesített. A 20. századi gyülekezeti modellekben az evangéliuzáció a lelkész, az evangélista, bizonyos szolgáló csoportok, és alapvetően az evangélizációs alkalmak és programok feladata volt. A 21. században ez a rendszer nem hatékony. Megjegyzem, a saját bibliai szemléletemben nem is biblikus, de ez más kérdés, és alapvetően teológiai, én pedig most nem ezt hangsúlyoznám. Gyakran emlegetem azt a hasonlatot, miszerint a gyülekezetek olyanok, mint az éttermek: van egy csapat szakács és pincér, akik gondoskodnak arról, hogy a vendégek finom ételeket kapjanak, szívélyes kiszolgálás mellett. A 21. századi gyülekezeteknek azonban sokkal inkább kell főzőiskolákká válniuk, ahol minden egyes vendég azért jön, hogy megtanuljon főzni, és otthon, a munkahelyén, a barátai között egyre finomabb lelki eledelt legyen képes feltálalni. Meggyőződésem, hogy ma erre van szükség – ez pedig radikálisan más jellegű, működésű, preferenciájú gyülekezeteket igényelne.

Tartjuk a lépést, vagy lemaradtunk?

 

Elhunyt Dr. Nagy Antal Mihály

dr-nagy-antal-mihaly_fenykep

86 éves korában elhunyt Dr. Nagy Antal Mihály, gyülekezetünk hűséges tagja, a Sárospataki Református Teológiai Akadémia nyugalmazott tanára. Temetése október 5-én szerdán 13 órakor lesz a sárospataki templomból. “Az igaznak emlékezete áldott” (Péld 10,7)

nagy-antal-mihaly

http://patakirefegyhaz.hu/all-event-list/gyaszhir

Lesz lelki felívelés, ha lesznek keresztények

  1. szeptember 26., hétfő

„Azt tanultuk: »ha ketten-hárman összegyűlnek Jézus nevében, akkor ő ott van.« Ezért aligha képzelhető el, hogy a kereszténység el tud veszni, mert mindig leszünk legalább ketten-hárman.” Fekete Zsuzsa interjúja Orbán Viktor miniszterelnökkel.

A politikai feszültségek, polgárháborúk miatt, illetve a jobb megélhetés reményében milliók hagyják el hazájukat az afrikai régiókból, a Közel-Keletről és Belső-Ázsia egy részéről. Sokan – köztük Ön is – úgy vélik, hogy helyben kell megoldani a problémát, vagyis a saját hazájukban kell segíteni a bajba jutott embereket. Mi az oka annak, hogy nem ebbe fektet sokkal nagyobb energiát a világ tehetősebb része?

Az a jelenség, amit népvándorlásnak nevezünk, régebben megkezdődött, és nagyobb ívű folyamat, mint a menekültválság. Ha megnézzük a nyugati nagyvárosok etnikai összetételét, láthatjuk, hogy radikális változások történtek. Megdöbbentő számokkal találkozhatunk az őslakosok és nem őslakosok arányát tekintve Párizsban, Rómában vagy más nagyvárosokban. A Magyarországra érkezők már most is több mint 80 országból jönnek, és a folyamat legnehezebb szakasza az lesz, amikor megindul Afrika is. Egy hosszú világtörténelmi folyamat részesei vagyunk. A világ vezetőinek egyik része úgy gondolja, hogy a jobb élethez való jog mindenkit megillet, és ezért a jobb életért nem a nyomorban élők szülőföldjén kell tenni, hanem bárki szabadon odamehet, ahol ez elérhető. Ha ennek a gondolatnak engedünk, az tönkreteszi Európát, a kultúráját és a gazdasági rendszerét is, és azokon sem segít, akik eljöttek. Az otthonmaradók pedig szintén vesztesek. Tehát nem egy menekültválságot kell megoldanunk, hanem egy történelmi feladatot, hogy mi, európaiak, magyarok, keresztények hogyan viszonyuljunk a népvándorláshoz. Ettől még a kérdés jogos, és nemcsak a közel-keleti válságra igaz, hogy nem a bajt kell idehozni, hanem a segítséget kell odavinni. Sokan ezt nem így gondolják, de hát a farizeusság régóta része a világpolitikának…

ov1500x500_q85

Miniszterelnök úr már két évvel ezelőtt Strasbourgban és azóta is többször kijelentette, hogy szeretné, ha Magyarország a magyaroké maradna. Valóban úgy gondolja, hogy a mostani folyamatok abba az irányba mutatnak, hogy felszámolódnak a nemzetek Európában?

Igen, létkérdésről van szó, a létezésünk alapvető kérdéseiről. Ha a változó etnikai arányokat nézzük, valamint a termékenységi mutatók eltéréseit az őslakosok és az újonnan érkezők között, egyszerű matematikai számítás eredménye, hogy hány év múlva lesznek ugyanannyian, mint mi, majd pedig többen. Az emberiség történelme során ez nem először fordulna elő.

De nem lehetne valahogy az érkezőket integrálni?

Élénk fantáziára van szükség elképzelni, hogy tömegesen benősülnének afgán fiatalemberek hagyományos német keresztény családokba vagy keresztények a muszlim famíliákba. A legtöbb, amiben reménykedhetnénk, a békés egymás mellett élés, és nem az integráció, ezt azonban párhuzamos társadalomnak nevezzük. Ha kulturálisan nem esnek távol egymástól, akkor a közösségek hosszú évszázadokon keresztül élhetnek békében ugyanazon a területen egymás mellett, de a rideg valóság az, hogy minél nagyobb a kulturális távolság, annál nagyobb az esélye a konfliktusoknak, összeütközéseknek.

Ha már a nősülést említette: milyen változásokat hozhat, ha tömegesen telepednek le muszlimok a keresztény gyökerű Magyarországra? Át kell-e szabnunk a jogrendünket, ha, mondjuk, a családegyesítés égisze alatt egy muszlim férfival érkezik négy feleség és tíz gyerek? Akár csak jogi szempontból is mit kezdünk a helyzettel?

Párhuzamos társadalmakkal párhuzamos jogrendszerek járnak együtt. Magyarországon nem lehetséges többnejűség, mert az bigámiának, poligámiának minősül. A hagyományos keresztény jogrendű államokban élnek olyan arab családok, amelyek a felszínen betartják ugyan a törvényeket, de a valóságban, rejtetten a származási országuk kultúrája és jogrendszere mentén élnek. A magam részéről megértem, hogy jobban bíznak a saját hitükben, eszméikben, életvezetési szokásaikban, családi elrendezésükben, mint a miénkben. A szabadságot fontosnak tartom, és elfogadom, hogy a tőlünk különbözőeknek joguk van tőlünk különböző módon élni, de ahhoz nem kell idejönni. Jobb, ha mindenki a maga fügefája alatt marad. Ha azonban valakiket már beengedtünk, és itt jelentős, számban egyre növekedő közösséget hoztak létre, a mi közösségünk pedig fogy, akkor csak idő kérdése, hogy éppen a szabadságra, autonómiára hivatkozva bevezessék saját életszabályaikat előbb kisebbségi, majd többségi jogrendszerként.

Mi a helyzet azokkal a magyarokkal, akik a jobb megélhetés reményében útnak indulnak Németország vagy Anglia felé?

Rájuk nem ez vonatkozik, mert a mi közép-európai polgáraink együttélése az ottaniakkal lényegileg más probléma. A Brexit (az Egyesült Királyság kilépése az Európai Unióból – a szerk.) persze megmutatja, hogy ott is vannak az együttélésből fakadó nehézségek. A britek kilépésének egyik mozgatórugója éppen az volt, hogy sokan mentek Közép-Európából oda, ami zavarta a helyieket. A lengyelek, csehek, magyarok azonban ugyanabból a kultúrkörből érkeznek, ezért nincs civilizációs összeütközés az együttélés során, felvetődtek azonban szociális és gazdasági kérdések, de ez más dimenziót jelent.

A különböző európai országok eltérő társadalmi és gazdasági modelleket követnek. Az Európai Uniónak mégis egységesítési törekvései vannak a migrációs kérdésben, ami feszültségeket okoz. Hová vezet ez?

Ha valaki birodalmi központként kezd magáról gondolkodni, belesik abba a csapdába, hogy azt hiszi, akkor lesz erősebb, ha minél több jogkör tartozik hozzá. Úgy gondolja, minél inkább képes egy központból irányítani az országok életét, annál erősebb lesz az országok közössége. Ez azonban tévedés, mert ha önálló kultúrával rendelkező nemzetek adják az európai kultúra építőkockáit, melyektől egyszer csak elveszik a saját sorsukba való beleszólás lehetőségét, és ezzel meggyengítik ezeket a közösségeket, akkor az egyenlet negatív lesz a központ erősödése ellenére. Ezért vagyok híve annak, hogy az uniót az európai nemzetek közösségeként kell elképzelnünk.

Az Európai Bizottság már döntött: kötelező kvótát akarnak, de miért ragaszkodnak a kvóta szerinti elosztáshoz, ha a migránsok zöme egyáltalán nem akar Magyarországon vagy éppen Lettországban, Romániában, Szlovákiában élni?

Ha nem láncoljuk le őket egy nehezen elmozdítható tárgyhoz, akkor hamarosan kereket oldanak, és oda mennek, ahol nagyobb jólétet remélnek, mint tőlünk.

ov2500x500_q85

De akkor mi az értelme a kvótának?

Van egy sajátos nézőpont, mégpedig a német, az osztrák és a svéd, vagyis alapvetően azon országok nézőpontja, ahol már bekövetkezett a baj. Hozzájuk ellenőrizetlenül, beazonosítás nélkül nagy számban érkeztek tömegek, és nehezen megy az együttélés. Mit tudnak erre mondani a politikusaik? „Lehet, hogy most sokan vannak, de majd szétosztjuk őket. Most nagy a baj, de kisebb lesz, mert szétosztjuk.” Az ő szempontjukból ez a logikája a szétosztásnak.

El tud képzelni egy olyan Magyarországot, ahová, fejet hajtva a központi akaratnak, megérkeznek a migránsok?

Nem akarok ilyet elképzelni. Ha ez járna a fejemben, akkor inkább elolvasnám az Egri csillagokat.

Az egyik protestáns amerikai internetes lap arról írt a közelmúltban, hogy Európa megosztott: létezik egy elit, valamint egy másik rész, akik ragaszkodnak Európa keresztény gyökereihez. Szerintük a migrációról szóló politikai háború nagy lehetőség mindkét oldal számára, mert az elit tudja, hogy a muszlimok soha nem szavaznának keresztény gyökerű pártra, ezért minél több a muszlim, annál több konzervatív szorul ki a hatalomból. Másrészt jó lehetőség a nemzeti gyökerű államok támogatóinak is a nemzeti tudat erősítésére. Mit gondol erről?

Részigazságok vannak ebben. Logikus az a föltételezés, hogy a muszlim közösséghez tartozó emberek számára óriási nehézséget jelent keresztény pártokra szavazni. Így vagy a baloldalra kell szavazniuk, vagy a jobboldalon kell úgy átalakulniuk a pártoknak, hogy a keresztény értékek zárójelbe kerüljenek. Az a veszély fenyegeti az európai jobboldalt, hogy kereszténydemokrata helyett inkább centrum-demokrata pozíciót kénytelen felvenni, ha egyáltalán versenyben akar maradni. Ezt komoly veszteségnek tekinteném, hiszen nagy vezetőink voltak, akik a keresztény értékrend nevében léptek a politika küzdőterére, és sok jót tettek az európai népekkel. A kereszténység hatása a politikai kultúrára és a hétköznapi életre sosem állandó, inkább ingadozik. Most éppen apályosabb időszakot élünk Európában, de jön majd dagály is, és akkor megindul a lelki fölívelés, föltéve, ha lesznek akkor még keresztények. A mostani apályból nem az következik, hogy vége lenne a keresztény ihletettségű politikának. A baloldali számítások, amelyek a muszlimokban jövőbeli baloldali szavazókat látnak, ott futnak zátonyra, hogy a muszlimok létrehozzák majd a saját pártjaikat, ha elegen lesznek. Ennek első jelei megmutatkoztak már, volt ilyen jellegű párt Hollandiában, és volt már török lista a bécsi választáson is. A muszlimok leginkább a saját soraikból akarnak politikai képviselőket verbuválni, és az európai parlamentekbe is a saját embereiket akarják majd ültetni, nem a régi szociáldemokratákat. Végső soron a hagyományos bal- és jobboldal együtt kell, hogy átengedjen egy jelentős szeletet a politikai befolyásából egy más kultúra alapján szerveződő politikai erőnek. Ez hosszú távon része lesz az európai demokráciának ott, ahol megengedték a párhuzamos társadalmak létezését. Most azért harcolok, hogy Magyarország ne kövessen el ilyen hibát.

Azt mondja, hogy apály van, mert egyre kevesebb a keresztény és…

A világban nem kevesebb.

A világban nem, de Európában igen…

A kereszténység súlypontja kicsúszott Európából. A világ más kontinensein erősebb hitre alapozott életekkel találkozhatunk, mint Európában.

És ebben a helyzetben hogyan lehet keresztény gyökerekre építeni egy országot?

Azt tanultuk: „ha ketten-hárman összegyűlnek Jézus nevében, akkor ő ott van.” Ezért aligha képzelhető el, hogy a kereszténység el tud veszni, mert mindig leszünk legalább ketten-hárman. Én sem vagyok jókedvű, ami a közösségeink állapotát illeti, de ez nem terel a reménytelenség felé, inkább megérteni próbálom a keresztény lélek pulzáló mozgását, ami hol hódít, hol visszahúzódik.

Miért lett pártpolitikai kérdés a népszavazás ügye? Pártpolitikai szimpátia alapján döntenek majd az emberek, vagy esetleg úgy, ahogyan a református egyházi vezetők is kérték: döntsön mindenki lelkiismerete szerint?

Szerintem nem lett pártpolitikai kérdés, csak sokan szeretnének azt csinálni belőle. A magyar társadalomnak van egy nagy józan többsége, amely meg tudja különböztetni egymástól a sorskérdéseket, a nemzeti ügyeket és a pártkérdéseket. Az pedig, hogy mindenből pártpolitikát akarnak csinálni, nem új keletű dolog Magyarországon.

ov3500x500_q85

 

Közeledik az ’56-os forradalom hatvanadik évfordulója. A Magyarországi Református Egyház 1956-ra emlékezve emlékzsinatot tart október 14-én, amelyre Önt is meghívták. Hogyan tekint ’56-ra és benne az egyházak szerepére?

Az ötvenhatosoknak köszönhetjük, hogy a kommunizmus nálunk lágyabb, elviselhetőbb volt, mint Kelet-Németországban, Lengyelországban, Romániában vagy éppen Csehszlovákiában. Magyarországon a kommunisták rájöttek, hogy van egy határ, amit nem léphetnek át, mert ha megteszik, nem biztos, hogy túlélik. Még az az oroszoknak is kell néhány nap, amíg akcióba léphetnek, s azalatt… A kommunisták tudták, hogy egy idegen ország megbízásából gyakorolják a hatalmat Magyarországon, de együtt kell élniük azokkal, akiket kormányoznak. Nem akartak még egyszer úgy járni, mint ’56-ban. Hálásaknak kell lennünk az ötvenhatosoknak, mert áldozatuk eredményeképpen a mi életünk lett könnyebb. A közép-európai nemzetek egyházai különböző módon reagáltak a diktatúrára. Magyarországon a harcos egyház képviselői hamar eltűntek katolikus és protestáns oldalon is. Teljesen más egyházstratégia alakult ki, mint például Lengyelországban. ’56 arról is szólt, hogy ha hagyják, akkor az egyház és a nép igen könnyen egymásra talál. Az évforduló arra is lehetőséget ad, hogy fölidézzük a méltatlanul elfeledett keresztény, református hitvallókat.

Engedje meg, hogy megosszam egy személyes élményemet: amikor Ön Nagy Imre újratemetésén beszélt, a nagyapám tágra nyílt szemmel nézte a tévét, majd egyszer csak így szólt nagymamámhoz: „Anyu, menj a boltba, hozzál lisztet, cukrot, sót, zsírt, háború lesz!” Visszatekintve 1989-re, mennyiben valósult meg a huszonhét évvel ezelőtti álma?

Ha szabad így fogalmaznom, az öregúr nem látta rosszul a helyzetet, mert akár háború is lehetett volna, és akkor bizony elkélt volna a zsír és a cukor a kamrában. Van, aki hiányolja, és van, aki nem, hogy a változások nálunk emberáldozat és polgárháború nélkül történtek meg. Nehéz megmondani, hogy egy forradalmibb karakterű, polgárháborúba torkolló változás huszonhét év elteltével több eredményt tudna-e felmutatni, mint a végül megvalósult tárgyalásos átmenet. Amondó volnék, adjunk hálát a Jóistennek, hogy ebbe a változásba nem halt bele senki. Inkább azt sajnálom, hogy volt húsz zavaros év 1990 és 2010 között, ami lehetett volna simább, egyszerűbb, sikeresebb.

Miért nem lett?

A változás kezdőpontja nem volt megfelelő minőségű. Azért sikeresebb a 2010 utáni Magyarország, mert ekkor már nem kellett gúzsba kötve táncolni, mint annak idején Antall Józsefnek, és bekövetkezhetett az alkotmányos forradalom.

Hankiss Elemér szociológus azt írta, hogy Magyarországot 1956-ban, majd azt követően a rendszerváltáskor látta igazán a világ. Mit gondol, most látszunk a világban?

Van rajtunk figyelem, de nem olyan, mint ’56-ban, vagy ’90-ben, hanem olyan, amiben sok az értetlenség. Ez a II. világháború utáni kettévált európai sorsból fakad. 2004-ben léptünk be az Európai Unióba, és a „levágott testrészt” visszavarrtuk oda, ahová való. A hegek azonban nem tűntek el. A kommunizmus alatt nem engedtük, hogy homo sovieticustcsináljanak belőlünk, és eltűnjön a kultúránk. Mikor elmentek az oroszok, összetalálkoztunk Európával, de a hegek itt vannak, most pedig értetlenül néznek ránk a világ nyugati feléről, hogy miért ragaszkodunk ennyire a nemzeti függetlenséghez, szuverenitáshoz, kereszténységhez, és miért nem vagyunk megértőbbek a nagy számban érkező idegenekkel. Közben mi tudjuk, hogy évtizedekig küzdöttünk azért, hogy ne változtassanak meg minket, és ne tudjanak megfosztani a nemzeti és kulturális karakterünktől. Ami a lelkünkben van, szerintem sokkal erősebb és fontosabb, mint ami az ellenfeleinket hevíti.

Fekete Zsuzsa

 

http://www.reformatus.hu/mutat/lesz-lelki-feliveles-ha-lesznek-kereszt