„De egyszer majd elolvassák”
Ahhoz, hogy visszatérjünk 1920. június 4. gyászos és szomorú eseményére itt a déli végeken – Délvidéken a most megszervezett 100 másodperces harangozás mellett, mi 100 vízcseppel (magyarországi forrásvízből) locsoltuk meg szomorú, gyászos magyar földünket.
Egyházi szemszögből megközelítve ezen időszakot, közigazgatási változás lépett be először is a gyülekezetek életébe. Mert az anyaországi egyházkerületek fennhatósága alatt, hanem már egy sebeiben vérző, határokkal elzárt területen kellett folytatni a több évszázados egyházi életet.
A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területén -mint a viharban – hirtelen azt sem lehetett tudni, ki mit is tehet? Majd 1944-ben beigazolódott a félelem valós volta, hiszen sokakat megkínozva és kivégezve tüntettek el.
Hitvalló eleink a félelem nyomása alatt mégis megszervezték az egyházi életet a számukra ismerős vidéken, de más ország fennhatósága alatt. Először Kontra János baranyai lelkipásztort választották főesperessé. De az új államhatalom kiutasította, mint a húszas években több lelkészét is, és csak igen nagy szenvedés és megaláztatás után tudott visszatérni. Egyházvezetői szolgálatban helyette Klepp Pétert választotta az egyházmegye közgyűlése egészen 1928-ban bekövetkezett haláláig. Majd Ágoston Sándort választották főesperessé.[1] [2]
Az itteni egyházi élet, szó szerint, ég és föld közt lebegett, hiszen a SHS[3] királyság csak 1930. április 28. a 95-XXXVII számú rendeletével ismeri el az Evangélikus és Református Egyházat, mint önálló jogi személyt. Viszont a „Jugoszláv királysági református keresztyén egyház”[4] Alkotmányát csak 1933. május 11-én (a 48400 U- 426 B.) hitelesítette Makszimovity miniszter.
Ennek következtében már nem Egyházmegyéről, hanem az Alkotmány elfogadása után, 1934-től „Országos Egyházról” beszélünk, és a főesperesi tisztséget felváltja a püspöki tisztség, melyet Ágoston Sándor töltött be 1960-ig, haláláig.
Mindezen történelmi dokumentumok birtokában ki lehet nyugodtan jelenteni, hogy a hatalmas Isten kegyelme és Szentleikének munkája által, az egyházi élet a körülményektől függetlenül tovább élt és erősödött.
Az első rügyei e reformátusság létezésének Weimann Péter és Ágoston Sándor által szerkesztett néplap megjelenésében volt látható, mely először „ Virradat”, majd „Magvető” nevet kapta.
Először árvaházat alapítottak. (1923-tól 1950-ig működött) ahol 314 árvát neveltek fel. Majd Diakónus Házat hoztak létre (még a törvényes elismerés előtt), valamint a KIÉ, Olvasókörök, Dalárdák és más szakkörök alakultak sorra az állam hivatalos elismerése után.
Amikor a magyarság számáról beszélünk, ki kell hangsúlyozni, hogy az elszakított déli részen az 1910-es népszámlálási adatok szerint 65.000 református élt. Számuk az 1921-es adatok szerint 49.826-ra csökkent. Később, 1934-ben a reformátusok száma 55.830 volt (németekkel, horvátokkal és csehekkel együtt).
A második világháború után már csak 30.244 református maradt itt (a németeket és sok magyart elüldöztek, többeket kivégeztek). Az utolsó hivatalos egyházi összeírás 1992-ben volt, akkor 16.552 egyén vallotta magát reformátusnak, közülük 56 cseh nemzetiségű.
A déli végeken a második világháború után a reformátusság a „Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház” nevet vette fel. melyet 2003. június 14. a 47. Zsinat 11. napirendi pontjában 26 igen, 4 nem és 3 tartózkodó szavazat alapján a „Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház” nevet „Református Keresztyén Egyház” névre cserélték, amit a 2006-os, egyházakról és a vallásról szóló törvény 13. paragrafusában is feltüntettek.
A „Trianon szindróma”, a szétszakítottság szelleme működött tovább, mert 2012. október 31-én Újvidéken tartott Zsinatra, az egyházközségek jó része nem jött el, mert önhatalmúlag, a Zsinat döntése nélkül felvette a „Szerbiai Református Keresztyén Egyház” (néha „Szerbiai Köztársaság Református Keresztyén Egyháza”) nevet. Ezt használta és használja, ezáltal kizárta magát a történelmi Református Keresztyén Egyházból. Saját identitását 2013-ban igyekezett törvényesíteni. A történelmi egyháztest ma 3.600 lelket számlál, a diaszpórában lévő lelkészeinkkel és híveinkkel (Magyarország és Felvidék).
Szerényen azt mondhatnám, hogy ami 1920-ban széttépetett, azt mi igyekszünk egyesíteni. Már három országban jelen vagyunk és a negyedikkel együttműködési szerződésünk van („Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház”).
Én a mai Horvátországban születtem, és a reformáció bölcsőjének nevezhető Baranyában nőttem fel. Sztárai Mihály szolgálati helyének szomszéd falujában. Gyermekként sok szomorúságról beszéltek az idősek, bár még az első világháború sebei sem gyógyultak be, apám már az elszakítottságban született 1924-ben. Az elmesélt dolgokról, amiket nyáron esténként az utcán, a padokon ülve, a házak előtt meséltek, azt gondoltam, kitalált dolgokkal szédítik egymást. Azután kiderült, hogy mindaz igaz volt. Viszont szeretném kihangsúlyozni, hogy amikor 1988. októberétől megkezdtük párommal a szolgálatokat a Vajdaságban, akkor egészen más, még árnyaltabb képet kaptam, hiszen az idősek istentisztelet előtt sokat meséltek a Trianonban történtek következményeiről, mely igen nagy megpróbáltatás volt népünknek – hangsúlyozom a horvátországi helyzetképpel ellentétesen, vagyis durvább áldozatokkal és következményekkel. Ami aztán még tetőzödött a második világháború utáni, a „hideg napokat” megtorló eseményekben. Sajnálom, hogy hanganyagként akkoriban nem rögzítettem mindezt.
A „Jugoszláv Királysági Református Keresztyén Egyház” 1933-ban Magyarrétfaluban alakult meg (mai Eszék város része). Az egyházi feljegyzések szerint is nagy volt a különbség a déli végeken – a Muraköztől, Szlavónián és Baranyán keresztül egészen Bácska, Bánát és Szerémség vidékéig. Ha festői hasonlattal élhetünk, a világosabbtól egyre borúsabb árnyalatokkal (és eseményekkel) élték át Trianon, 100 évvel ezelőtti pusztító szerződését.
Tegyük hozzá, ha mindez nem történik meg a „nagyhatalmak” és a „háttérhatalmak” játékával, akkor ma, sőt már a második világháború előtt is Magyarország európai nagyhatalom lett volna. De ettől tartva, e szörnyűségeket kellett megélnie ennek a népnek.
Ma már eljutottunk odáig, hogy ha a Nagy Magyarországért imádkozom az isten- tisztelet keretében, már nem hívnak be a belügyhöz. Bár 1989-ben, január elsején, az elénekelt „Nemzeti imánk” miatt ott „szívesen” fogadtak.
Azóta is, vallási és kulturális téren érezhető Trianon következménye. Kivétel a hatalomhoz „simulok” időszakos kiváltsága.
Eddig nem találkoztam, olyan magyarral, aki ne tudta volna mi is történt 100 évvel ezelőtt. Tehát még a fájdalmas eseményeket is átadjuk gyermekeinknek, hogy el tudják mondani:
Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában…
Bár sokáig nem volt szabad nyilvános helyen ezt kimondani. Érzékeny nemzetiségi kérdésnek számított.
Csak pár gondolat erejéig, oly területre bocsátkozom, ahol nem vagyok jártas, de mások már jártak ott.
Bálint István, újságíró, publicista tette fel egyik írásában a kérdést: Van-e vajdasági-délvidéki magyar identitás?
A vajdasági-délvidéki magyar identitással kapcsolatban alapvetően tisztázásra szorul az a viszony, amely a vajdasági-délvidéki magyart az egyetemes magyarsághoz fűzi, vagyis az, hogy a vajdasági-délvidéki magyar identitás vállalásával az ember egy külön nemzethez tartozik-e vagy pedig továbbra is része az egyetemes magyarságnak? A kérdés abból adódik: az elmélet nem birkózott meg azzal, hogy a kultúrnemzet nem azonos az államnemzettel, vagyis a kultúrnemzet tagjai több országban élnek.
Bár ennek szükségességéről már Eötvös József megfogalmazásában kifejezi ezen jogot:
„ Vagy el kell ismerni a többség korlátlan felségjogát, s akkor mindenik többség – épen a nemzeti törekvések idejében – hatalmát a kisebbségekben lévő nemzetiségek elnyomására fogja fordítani mindaddig, míg az állam fogalma a nemzetiség fogalmával eggyé vált, vagy pedig a többség korlátlan felségjoga nem ismertetik el, és külön minden nemzetiség számára bizonyos elidegeníthetetlen jogok állapíttatnak meg”… „A szabadság és egyenlőség fogalmai a külön nemzeti jogosultsággal nemcsak az elmélet, de a gyakorlati élet mezején is ellentétben állnak, melynek előbb-utóbb vagy elve, vagy a politikai szabadságé és egyenlőségé esik áldozatul”[5]
Felvidéken Duray Miklós vezetésével egy csoport közvetlenül a rendszerváltás után követelte, hogy a magyart Csehszlovákiában ismerjék el társnemzetnek. Ők egy objektív és egy szubjektív helyzetből indultak ki.
Az objektív helyzet: „A mai napig nem döntöttük el, mi legyen a Magyarország szomszédságában területileg és tudatilag kontinuálisan élő magyarsággal. ”,
És a szubjektív: a magyarság „a mai napig nem ocsúdott fel ebből teljesen. Nem tudja megtalálni a mai helyzetnek megfelelő új eszmét, mely helyettesítené a magyar nemzetet a magyar állammal azonosító történelmi tudatot”. Ennek alapján javasolják, hogy a magyar legyen társ-nemzet Csehszlovákiában. „A társnemzeti viszony – hangsúlyozzák – az Együttélés kongresszusi határozatának értelmezésében két vagy több különböző identitású közösség között az eddigi alá és fölérendeltségtől alapvetően eltérő érték és kapcsolatrendszerre épül”[6]
Az egyetlen megoldás az lenne, ha a nemzeti kisebbségek minden államban erős, tudatosan vállalt identitásra tesznek szert, és ezeket az identitásokat az állam ténylegesen, – nem csak odavetett, semmire sem kötelező alkotmányszakaszban államalkotónak ismeri el.
Sajnos, Trianon után még várni kell, hogy az elmélet, ha helyes, megvalósuljon.
Végezetül kijelenthetem, hogy nemzeti, de ugyanakkor vallási alapon is kifejezhetetlenül nagy kárt idézett elő a 100 esztendővel ezelőtt, Trianonban aláírt egyezmény. Még ha voltak is védelmezőink, nem volt elég erős sem a hangjuk, sem a befolyásuk, hogy mindez megváltozzon.
Olyan ez, mint egy nagy család vagy akár a Bibliánál maradva, Józsefre sem néztek a testvérek egyformán. Itt a déli végeken, akár Magyarországon, a politikai vagy egyházi áramlatokhoz közelebb állók, mindig jobban haladnak előre, mint az identitásáért és megmaradásáért küzdő magyarok.
Gondolom ez a többi elszakított országrészekben is hasonlóan zajlik.
Ezen gondolatok halmaza, mely nem minden pontján rendezett, csak egy bizonyos történelmi eseménysorozat vázlata, (mert a valós tények, egyházi jegyzőkönyvi feljegyzések sokasága nem férne e keretek közé), de a távolabb és hasonló sorsban élő Testvéreknek hasonló tükörképet ad a múltjából és reménységet a jövője felől. Mert Trianon ide vagy oda, – és kell még idő hozzá bizonnyal, de akkor is változást követel.
„Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában”.
Újvidék, 2020. június 4 előtt és után
Botos Elemér
[1] gróf Teleki Pál, mint tárgyaló fél ezt írta: „Amikor azt kérdezték tőlem, mint a békeküldöttség
tudományos munkálatainak előkészítőjétől, miért írunk össze oly sok mindent, hiszen itt senki sem olvassa el, ezt válaszoltam: Tudom, hogy ma nem olvassák el, de egyszer majd elolvassák.”(Forrás : Gaál György : Délvidék- Vajdaság Trianonban )
[2] A Református Keresztyén Egyház levéltári anyagából.
i Szerb-Horvát-Szlovén királyság.
[4] 1920-1929 „Szerb-Horvát-Szlovén Királyság Református Keresztyén Egyház” nevet viseli, majd 1929-1941-ig „Jugoszláv Királyság Református Keresztyén Egyház” nevet.
[5] Eötvös József: A XIX. uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra c. művét. Megjegyzés: Eötvös még más helyesírással írt, innen az egy p, két gy és egy felesleges ú.. Budapest : Szépirod. Kvk., M. Helikon, 1981
‘Duray Miklós: Önrendelkezési kísérletek, (Méry Ratio, Somorja. 1999)
