2020. április 29. 08:30 – szerző: Sándor Zsuzsanna
A József Attila-díjas író, dramaturg, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti igazgatója épp Chicagóba repült volna, ahol a Theatre Y bemutatta a Júlia című darabját, és Visky-évet hirdetett. A szerző azonban az esemény megnyitójára már nem jutott ki, mivel a vírusjárvány miatt Romániában kijárási tilalmat vezettek be. Úgy véli, a karantén arra is megtanít, hogy a szabadságunk lehetőségei bezárva is végtelenek. A mindenható gazdasági fejlődésbe vetett hit pedig csupán a politikai haszonszerzés tévútja.
Több hete élünk már karanténban, van időnk leltározásra, sok mindent átértékelni. Önt például mi foglalkoztatja?
– Váratlan fordulat az, ami most az egész világban történik: átélhetjük összemberi veszélyeztetettségünket. Erre nem lehetett felkészülni, viszont ezentúl így fogunk élni, ezzel a tapasztalással. A természet föllázadt ellenünk: nem tudjuk minden határon túl leigázni és kiszipolyozni. Itt van vége a modernitás növekedésvallásának. Növekedni persze szükséges, de végre befelé. Mintha megint emberré lettünk volna. Kiszálltunk a mindennapi rutinból, vége az érzéstelenítő gályázásnak, nincs hova rohanni, eltűntek a régi célok, át kell gondolni eddigi életünket.
Önnek is van mit átgondolnia?
– Persze. Például többet kellene nemet mondanom, kevesebb munkát elvállalni még akkor is, ha az írói, színházi hivatásomat a legkevésbé sem érzem gályázásnak. Ez nem a pénzről szól még akkor sem, ha a darabomat Amerikában mutatják be. De olykor ki kell szállni a dolgokból, hogy ne ismételjem önmagamat, és fel tudjak töltődni. Csak hát a magamfajta embert az állandó jelenlét vágya kísérti.
A bezártság nem idéz önben rossz emlékeket? Az édesapja, Visky Ferenc református lelkész volt, 1958-ban ideológiai okokból letartóztatták, hat évet töltött a román kommunista rezsim börtöneiben. A feleségét a hét gyerekkel a Duna-delta melletti táborba internálták. Ön kétéves volt, amikor oda kerültek.
– Én jól bezárható ember vagyok, nekem ez már nem okoz túl nagy traumát. De valóban fölidéződött bennem mostanában apámnak sok-sok tanítása, például hogy a kényszerűségek idején a szabadságod megőrzésénél nincs fontosabb feladat. Mert a szabadság nem vehető el tőled, ezt műveld, akkor is, amikor be vagy zárva. Ha a cellád öt lépést enged meg a napi sétához, lépjél négyet vagy hármat, de te döntsél. Befelé is végtelenek a lehetőségek, sőt, sokkal inkább, mint kifelé. És amikor kiszabadulsz se gondold, hogy nem vagy bezárva, csak hát akkor jóval nehezebben fogod fölismerni.
Tanít valamire a karantén is?
– Szembesít azzal a zavarodott politikával, amely azt hirdeti, hogy az egyetlen bálvány a gazdasági növekedés, amivel a fogyasztói rabszolgaságot fent lehetett tartani és szavazatokat lehet szerezni. Ez a hamis világkép most elkerülhetetlenül összeomlik, legalábbis ezt remélem. „Az egyetlen eszme nálunk a megélhetés” – emlékszünk, ugye, a madáchi falanszter demens, a korlátlan hatalomtól megszállott tudósának az ideológiájára. Mi meg, boldog rabszolgák, bármit készek vagyunk elfogadni, a szabadság bármilyen korlátozását szükségszerűnek beállítani, amennyiben PIN kódjaink mozgásban tartják az örömszolgáltató létesítmények forgóajtóit. A gazdasági növekedés, a több pénz mint legfőbb jó, végre zárójelbe kerülhet, ha szerencsénk lesz. A radikálisan kiiktatott szellemi kultúra pedig visszakerülhet a létszükségleteink közé.
A vírusjárvány miatt Romániában kijárási tilalmat rendeltek el, bezártak a színházak, köztük a kolozsvári színház is. Hogy élik ezt meg?
– Nálunk, a kolozsvári színházban folyik a munka, készülünk az új bemutatónkra, Radu Alexandru Nica rendező online próbákat tart. Egyelőre mindenki megkapja a teljes fizetését, bár ez változhat, amennyiben a kormány a munkaidő csökkentéséről dönt a mi esetünkben is, és ehhez igazítja a fizetéseket. A független szcéna került valóságos veszélybe itt is, de például az elsőszülött fiam is szabadúszó rendező, egyéni vállalkozó, és ő is folyamodhat a korlátozó rendeletek idején állami támogatásért.
Ön szerint a román kormány megfelelő segítséget nyújt azoknak, akik a járvány miatt elveszítették a megélhetésüket?
– Nincs megbízható rálátásom az intézkedésekre, de az igaz, hogy a munka nélkül maradókat kényszerszabadságra küldték, és a bérük 75 százalékát biztosítja nekik az állam erre az időszakra. Kiemelten fontosnak tartom a társadalmi szolidaritást is. Barátaimmal létrehoztunk egy mecénáskört: egy kis könyvkiadót támogatunk, amely most nem tud könyveket eladni. Emellett tagja vagyok egy református gyülekezetnek is, segítünk a szegényeknek. Itt is vannak olyan hátrányos helyzetű települések, köztük Keresztvár is, ahol a cigánytelepen éhséglázadás tört ki.
Állítólag a rendőrségnek kellett beavatkoznia. Megoldódott a konfliktus?
– Azt olvastam, hogy a helyi polgármester az államtól kért élelmiszersegélyt. Az egyik barátunk egy holland segélyszervezet itteni regionális igazgatója, és ők is segítenek abban, hogy az elszigetelt nyomortelepekre eljusson az élelem. De a rendőrségnek máshol is be kellett avatkoznia. Egymillió román vendégmunkás tért haza zömmel Olaszországból és Spanyolországból. Hatósági karanténba kerültek, ám többen újra el akarták hagyni az országot, és a kolozsvári reptéren tartóztatták le őket. Ezekben az esetekben szinte rögtönítélő bíróság ítélkezik, négy-ötezezer eurónyi pénzbüntetést szabnak ki rájuk, vagy le kell ülniük a büntetést.
A kórházak élére önöknél is katonákat állítottak?
– Nincs ilyen országos rendelkezés. Két kórházról tudok, ahol a katonaság segít az intézmények működtetésében. Például Suceava megyében, ahol a sürgősségi kórház összeomlott a vírusnyomás alatt. Déván is katonaorvosok vették át az irányítást, úgy hírlik, a gyógyításban is közvetlenül részt vesznek. De a kórházakat sehol nem ürítették ki, nem küldték haza a krónikus betegeket. Három nagyvárosban alakítanak át sportcsarnokokat készenléti kórházzá, köztük a legmodernebbnek számító kolozsvárit is. Az utcákat mindenütt fertőtlenítik, locsolókocsikról szórják a fertőtlenítőt. Ugyanakkor a rendőrök és a csendőrök szigorúan ellenőriznek mindenkit, aki kilép az utcára.
A rendőrautók hangszóróiról azonban hétvégente naponta kétszer bömböltetik a román himnuszt. A járványhelyzetről is csak románul informálják a lakosságot, magyarul nem. Miért teszik ezt?
– Ez a himnuszrendelet is mutatja, hogy a törzsfejlődés során kialakult egy új embertípus: a humán populációnak elhanyagolható, ám annál virulensebb és veszélyesebb része. Ez az emberfajta politikai haszonnal táplálkozik, ami súlyos bulémiával párosul. E kórság neve a politikai haszon-bulémia. Tünetei már korábban megjelentek, amikor Funar volt itt a polgármester. Akkoriban a szélsőséges nacionalisták a közparkok padjait, de még az utcai szemétkukákat is lefestették a román trikolór színeire. A valódi hazafiak így kénytelenek voltak az utcán szemetelni, amennyiben a nemzeti szimbólumban díszelgő kukát nem akarták használt papír zsebkendőkkel meggyalázni. Akadtak, akik ugrálva közlekedtek a járdán, hogy ne tapossák meg az odafestett nemzeti zászlót. Most a kihalt utcákon fölhangzó himnusz is inkább szorongató, mint felemelő performansz. Bár van pozitív ellenpélda is. A nagyváradi Voltaire negyedben, és állítólag nem csak ott, a rendőrautók hangosbemondói cigány nyelven is közzéteszik a hivatalos információkat. Én amúgy nem tartok attól, hogy a vírusjárvány miatt kiéleződnének a román–magyar ellentétek. A közvetlen környezetemben ennek az ellenkezőjét tapasztalom: mindenki úgy érzi, hogy egy hajóban evezünk, és a járványból nem csinálnak román–magyar kérdést. A cigányközösségek iránti gyűlölet viszont annál inkább erősödik.
Magyarországon határozatlan idejű rendeleti kormányzást szavazott meg kétharmaddal a parlament. Mit gondol erről?
– Nem vagyok hírfaló, és arra is vigyázok, hogy a hírek, meg a lendületes kommentárok ne fogyasszák el naponta a lelkemet. De ha már megkérdezte, én annak örültem volna, ha a járvány idejére egységkormány jön létre Magyarországon és itt is. Nem ez történt. Pedig szerintem előbb-utóbb nem lesz más megoldás, ha komolyan vesszük a társadalmi békét. Ám ezt ne a politikusoktól várjuk! A vészhelyzet talán megérteti velünk, hogy az elszigetelődés és a bezárkózás a saját nyelvünkbe és kultúránkba: társadalmi kataklizma. Vonatkozik ez olyan nacionalista ideológiai vírusokra is, amelyeknek legfőbb terjesztője a média. Vagy olyan összeesküvés-elméletekre, mint a sorosozás. Nem találjuk még az oltóanyagát annak sem, hogy az információ ne rohassza el a lelki szöveteinket. Leginkább magyarországi barátaimon érzékelem, hogy a másik oldalon álló ember, még mielőtt megszólalna, számukra már el is veszítette az emberi mivolt minimális attribútumait is. Aki politikailag más meggyőződést hangoztat, kívül kerül a normális kommunikáció körén. A brutalizáló politikai kommunikáció, ami nem csak magyar jelenség, leigázta a legártatlanabb és a legintimebb beszélgetéseinket.
Önnek a román diktatúráról személyes emlékei vannak. Merrefelé tart ön szerint Magyarország? Sodródunk a diktatúrába?
– Diktatúrában szocializálódtam valóban, meg is üti a fülemet, amikor nyolcvanas évekbeli mondatokat hallok. Ceausescu egyik kedvenc üzenete az volt, hogy a nyugati államok és a nemzetközi civil szervezetek ne avatkozzanak be Románia belügyeibe, hacsak jó kis pénzekkel nem támogatják kivételesen igazságos rendszerét. Az igazán sötét nyolcvanas években azt gondoltam, hogy az emberek szabadok akarnak lenni, és ez a vágy összeköt bennünket ebben az országnyi és kelet-európai börtönben. Ma már másképpen látom. Nem akarunk szabadok lenni, mert a szabadság mint nehéz életfeladat, szorongást okoz. Visszakívánkozunk a rabságba, a másokra átruházott döntések szürke, pontosabban világosfekete (Samuel Beckett szép szava) édenébe. A fogyasztói társadalom fejadagjai most tetszetősebbek, hosszabb eltávozást is kapunk, ha meg tudjuk fizetni. Viszont a többség azt gondolja: hagyják őket békén a kiszolgáltatottak problémáival, oldja meg ezt az állam, és lehetőleg ne a szemük előtt. A magyarországi helyzetről is azt gondolom: sokkal bonyolultabb a kép, semmint a politikusok nyakába lehetne varrni azt, ahogyan érez, vagy amivé lesz egy nemzet.
A magyar kormány a járványhelyzetben épp a legnyomorultabbakat hagyta cserben. Mégis nagyon kereszténynek tartja magát.
– Egy kormány a szekularizált nyugati kultúrában eleve nem lehet keresztény, és nem is az. A kereszténydemokrácia eszmerendszere is csak egy politikai ideológia a sok közül. Egy politikusra ne azért szavazzunk, mert hiszünk benne. Az a politikus, aki a hitünkre és a bizalmunkra apellál, veszélyes, de legalábbis kétséges útra tévedt. A Biblia tanítása szerint „Átkozott az a férfi, aki emberben bízik és testi erőre támaszkodik, az Úrtól pedig elfordul a szíve. Olyan lesz, mint bokor a pusztában: nem remélhet a jövőtől semmi jót”. Mégis hova fordul el az ember szíve? Hát önmagához, a saját egójához, és ahhoz az erőhöz, hatalombálványhoz, aminek mindannyian ki vagyunk téve. Egy politikusnak, bárki legyen is az, ha hatalmat szavazunk, másoknál jóval szigorúbb ellenőrzésnek kell alávetnie magát, épp azért, hogy a hatalmával ne élhessen vissza. A demokratikus működést a jogállam intézményrendszere garantálja, és nem a vezetőbe vetett bizalom. A hívő ember pedig először is szabad ember, mert a Szabadítóban hisz, a megváltásban. Nekünk egy gyönge, magát megölni engedő és feltámadó messiás jutott. Az ő személyére erőpolitikát építeni nagyon veszélyes, mert azonnal meztelenné válik még a legfurmányosabb hatalomtechnológus is.
Nem tudom, önöknél ez hogyan van, de itt nem nagyon látni, hogy a keresztény egyházak kivennék a részüket a vírusjárvány okozta lelki, társadalmi, szociális traumák enyhítéséből. A vészhelyzetben ön szerint mi lehetne a feladatuk a keresztény egyházaknak?
– Magyarországon – nem tudom, jól látom-e – az egyházak vannak az állam zsebében, Romániában viszont az állam az ortodox egyházéban. A román húsvét itt a legnagyobb ünnep: ezrek indulnak a templomba áldozni. A román ortodox egyház fittyet hány a kijárási tilalomra, s azt akarja, hogy a hívek tömegei most is templomba mehessenek. Az állam engedne a nyomásnak, de Klaus Johannis köztársasági elnök megvétózta a kormány és az egyház paktumát. A járvány a többi román történelmi egyház életében is nagy fordulatot hozott, de náluk a hívek otthon, családi körben osztottak úrvacsorát egymásnak. Annak idején apámékat éppen ezért ítélték börtönre az egyház teljes egyetértésével: ők a klerikalizmustól független, autonóm vallásgyakorlást hirdettek a diktatúra idején, azt tanítva, hogy nem a hatóságok által kontrollált és megfigyelt templom, hanem a mindennapi élet a legfontosabb terepe a hitéletnek. A vírus tette legitimmé ezt az akkori reformjavaslatot. Most azt várom, hogy az egyház rehabilitálja végre azokat a híveit, akik a belső egyházi és politikai ellenzéket alkották az ötvenes években és később is. És súlyosan megszenvedtek ezért. Én nem az egyházban, hanem a gyülekezetben gondolkozom inkább, a református egyház például egy nagy, nehezen mozduló, és a mindenkori állam által jól kontrollálható apparátus. A történelmi egyházak a hívek elenyésző töredékére látnak rá, és rájuk is csak felületesen. A gyülekezet ennél jóval fontosabb, sok helyen ezek a közösségek tudnak legtöbbet tenni a szükséget szenvedő emberekért, mindegy, hogy hívők vagy nem hívők.
Sokak szerint ha a járvány véget ér, új világ jön. Ön is vár változásokat, és mik lennének azok?
– Hinni szeretnék abban, hogy jobb világ jön, de azért könnyen megingok. A világjárványt nem a koronavírus okozta, hanem embertelen világpolitikai érdekek, a kínai kormány hazugsága, a tények elfedése, és a szándékos félrevezetés. Ha erre gondolok, sötét jövőt látok magunk előtt. Másfelől a negatív szituációkban is észre kellene venni a pozitívumokat is. Mert az is igaz, hogy mintha az emberek testvérekké váltak volna ezekben a nehéz időkben. Legalábbis sokan érezzük ezt így nap mint nap. Ezt a tapasztalást fontos megőrizni és továbbvinni, hogy esélyünk legyen egy jobb életre. / Sándor Zsuzsanna
