(gondolatok útközben, Emmaus felé)
„Sokan azt vélik, hogy aki visszavonultan él, nem történik vele semmi. Pedig dehogynem. Az emberi lélek nem olyan, mint a befagyott tó a magányában sem. Sőt éppen a magányban bontakozik ki, mikor csakis magával foglalkozik.
Aki visszavonultan él, nagyobb világokat fedez fel, mint aki utazik. Csodákat él át, s földrengéseket, s egy-egy történelmet, amely a lélek világtörténelme.” (Gárdonyi Géza)
Szeretem ezzel az idézettel kezdeni a nagyböjti időszakot. Elvonulni is szeretek ilyenkor a világ szeme elől, kint lenni a természetben, és belemerülni (vagy ahogyan ismerőseim néha megjegyzik: belebúvárkodni) a kijelölt bibliai fejezetekbe. Kiapadhatatlan forrás, mindig új gondolatok, felismerések születnek.
Az idei böjtben is így kezdődött ez, de egészen másként alakult, mint terveztem.
Nem számítottam rá, hogy ilyen sok ismerős és ismeretlen arc vesz majd körül, hisz ilyen tájban alig néhányan szoktunk bolyongani errefelé. Így, már nehezebben fog menni a dolog, de azért nem adtam fel. Reménykedtem, hogy legközelebb kevesebben lesznek, de megint tévedtem.
Leültem a padomra, kinyitottam a Bibliám, és olvasni kezdtem. De mindig elért hozzám egy-egy beszélgetés része, ami egy egész gondolatsort indított el bennem, és egy idő után azon kaptam magam, hogy már előre figyelem őket:
a) “Böjtölsz?” – kérdezte az egyik nő a másiktól. Igen, elkezdtem, de magam sem tudom, hogy miért, hiszen ki tudja, hogy lesz-e idén húsvét. Ilyen helyzetben aligha- folytatta tovább.
Hú, ilyet mondani-forrtam fel hirtelen. Mi az, hogy lesz-e húsvét? De velem ellentétben, a másik, lassan lépkedő hölgy, végtelen nyugalommal válaszolta az elsőnek: helyzet ide vagy oda, a húsvét az jön, ha kell akkor zárt ajtókon keresztül is. Bizony, mint ahogy egykor a tanítványokhoz is-folytattam tovább gondolatban, ezt már én saját magamnak, és megnyugodtam.
b) Egy idősebb és egy fiatalabb férfi beszélgetett. Látszott rajtuk, hogy jól ismerik egymást. A fiatalabb arról mesélt, hogy járt pórul a munkahelyén. Egy idő után az idősebb elgondolkodva csak ennyit mondott: “Ki gondolta volna, hogy ennyi Júdás van ott egy helyen?”
Ó, az a Júdás! –talált el nyílként a felismerés… Jézus egy alkalommal azt mondta tanítványainak, hogy: egy közületek elárul engem. Valahogy nem sikerült megérteni, hogy ha már tudja, hogy ki az, akkor miért nem mondja meg. Egy fiatalember történetét kellett meghallgatni hozzá.
Júdásnak, a tanítványok pénztárosának, az egyetlen értelmiséginek, nagy tekintélye volt a tanítványok előtt. Ha Jézus megnevezte volna, senki nem hitt volna neki, hiszen tudjuk jól, hogy azt, akiben a környezete osztatlanul megbízik, nem lehet leleplezni, hiába fedezünk fel ezt-azt, mi húznánk a rövidebbet. Gondoljunk csak a körülöttünk lévő világra, példákra, hinne nekünk bárki is?…
Nos, így valahogy járt az a szegény fiatalember is…
c)Nagytakarítás, lakásdíszítés, menütervezés, eszmecsere közepette, döbbenten vettem tudomásul, milyen sok embernek nem igazán kedvenc ünnepe, legnagyobb ünnepünk. Mint kiderült, elég rossz emlékeik vannak a régi húsvéthétfői locsolkodó szokással kapcsolatban, de azért készülnek…. Nem ítélkeztem, csupán nagyon meglepődtem. Nekem ez a kedvenc ünnepem, és ahol felnőttem, ritkán volt divat a locsolkodás, bár volt benne nekem is részem. Ami szíven ütött, az érzés, amit ennyi év után is magukban hordoznak, és csak most kezdenek beszélni róla, és ki tudja hány és hány sebet hordoz egy-egy ember a lelke mélyén, amiről nem beszél, mert nincs kinek, és talán soha nem is fog beszélni róla. Pedig lenne aki megtisztítaná, bekötözné sebeiket. Megértené fájdalmaikat, és a miénket is, hiszen nagy fájdalmakon ment keresztül miattunk, érettünk.
d) Húsvét előtt pár nappal, szülővárosom evangélikus imaházát lerombolták. Áldott ünnepet! Elöntött a keserűség. A templomot nem sikerült a II. vgh alatt felrobbantani, aztán nem sikerült megvárni, hogy magától leomoljon az egész, pedig műemlékvédelem alatt áll, és tárgyalások ugyan folytak de… amikor már kezdte mindenki feladni a reményt, teljesen más irányból jött segítséggel, nemrég óta teljesen új színekben pompázik. Az imaterem is műemlékvédelem alatt állt, az állítások szerint, ráadásul ez volt a város legrégebbi iskolája is. Tehát, a miénk is. Már csak volt. Lakótömb épül a helyére. Hát, építeni sokféleképpen és sok mindenre lehet, de nem mindegy, hogy homokra, vagy inkább kősziklára. Hirtelen eszembe jutott a két hölgy beszélgetése. Ki tudja lesz-e húsvét az idén…de gyorsan el is szégyelltem magam a gondolatra.
e )Húsvét ünnepe. Szép vasárnap délután. Ahol nem volt istentisztelet, vagy mise, az emberek megindultak Isten legszebb templomába, ki a természetbe. Örömteli találkozások, köszöntések. Az egykori tanítványokra gondoltam. Vajon nem ez lenne a mi feladatunk is? Vinni az örömhírt, hirdetni, hogy Krisztus feltámadott?
f) Zárt ajtók, félelem, megjelenés, megbizonyosodás, öröm, békesség. És azután, és azóta is folyamatos úton levés. A két tanítvány csak Emmausban ismerte fel a Mestert. De felismerte!
Ezt kell tőlük nekünk is megtanulni. Felismerni. Nem csak egyszer, hanem egész életünkben, mert ott halad velünk, mellettünk is az úton.
Kapunk hozzá időt is. Hiszen oda kell abba az Emmausba valahogy érni. Quo vadis?
Elindultál már Emmaus felé?
Fekete Annamária
