Pár évvel ezelőtt, édesanyám megmutatott nekem egy díjnyertes fotót. Biztos volt benne, hogy nagyon is érdekelni fog. Egy mélyszegénységben élő, idősebb néni üldögélt szomorúan, némi alamizsnában reménykedve, egy népszerű szupermarket üvegkirakata előtt. A kirakatfalra egy hatalmas bevásárló kosár volt festve, teletömve szinte mindennel. A fotó címe: A bőség kosara. Egy életre a lelkembe égett…
Mintha a fejemre zuhant volna egy hatalmas felkiáltójel. Abban a pillanatban értettem meg az egyik feladatomat, és azóta is több jótékonysági csoport aktív részese vagyok.
A hálaadásra, mások megsegítésére már kisgyermek koromban megtanítottak családom tagjai, példamutatásukat szinte észrevétlenül is magamba szívtam, Viszont a kép láttán millió gondolat kezdett kavarogni a fejemben. És kavarog azóta is…
Az ellentétek végtelensége…
Emberek milliói halnak éhen, és tonnányi étel kerül a szemétdombra.
Virágkorát éli napjainkban a régi, nagyanyáink által készített friss cipók és kenyerek illata, és az egészséges táplálkozást hirdető, méregdrága áron kínált kenyerek, vagy a dobjuk ki a kenyeret az étrendből, mert hizlal reklámok.
A tegnapi kenyér már „nem ehető másnap” mert nem friss, ráadásul csak a belsejét fogyasztják el sokan, a héja már nem divat, és a szeméttároló kukákra felakasztott, kenyérdarabokkal tele zacsik, amit a bokrok mögé elbújt rászorulók hálásan leakasztanak.
Egy tál meleg étel a családnak. Örömmel kézbesítem az aznapi adományokat. Korán indulok, hogy elkerüljem a hőséget, és az ebéd is elkészülhessen időben. A néni már vár, hálásan köszöni a csoportnak, és pironkodik, hogy talán sokat is kapott (pedig nem!) és másnak így most kevesebb jut. Kézbesítem a másik csomagot is, szerényen megköszönik, de úgy érzem, nem igazán elégedettek, pedig ugyanaz az összeállítás volt, mint az előző családé.
Sejtésem hamar beigazolódott. Gyalog indultam vissza haza, mert szükségem volt pár dologra, így gondoltam betérek útközben a piacra is.
Mit látnak szemeim? Az adományt nagy hangon, és egész elfogadható áron kínáló szerény tulajdonost. Fogalmam sincs, hogy sikerült olyan gyorsan a piacra érnie, én még csak most baktatok visszafelé. Kérdő tekintetemre: valamiből élni kell! volt a válasz.
Szegények mindig lesznek veletek, jut eszembe Jézus mondása. Hm, igen, értem már ezt is. A szegénység csökkenthető, de nem szűnik meg. Most értettem meg miért…
Én vagyok az életnek kenyere…ezt is Jézus mondja nekünk. És mi hálát adunk a mindennapi táplálékért imádságban, kérjük a mindennapi kenyeret a Mi Atyánkban, hálát adunk az új kenyérért az úrvacsoravételen stb. de érezzük-e ennek az erejét? Úgy igazán?
Az Élet kenyerét, amely oly sokszor megtöretett már. A pusztában, az utolsó vacsorán, Emmausban, a kereszten.
Az Élet kenyerét, az egyetlent, amely igazán táplál, és ha újra megéhezel, újra megvan terítve Neked… mert sosem fogy el…
Fekete Annamária
