Ha végrendeletről, örökségről beszélünk talán nem árt, ha megemlítjük az örökösöket.
Luther Márton és Katharina von Bora házasságából hat gyermek született: három fiú és három leány. A lányok közül egy még csecsemőkorában, egy pedig 13 éves korában elhunyt.
Luther gyerekeinek rövid életútja
- Johann, az elsőszülött 1526 júniusában született Wittenbergben, és 49 éves korában, 1575-ben halt meg Königsbergben mint udvari tanácsos. Apja halála után annak reformátortársa, Caspar Cruciger leányát vette feleségül.
- Elisabeth -féléves korában hunyt el 1527-ben született.
- Magdalena 1529-ben született és 13 éves korában 1542-ben halt meg. Halálos ágyán Luthernek vele folytatott beszélgetései, térdepelve mondott imádságai a reformátor levelei között ránk maradtak.
- Martin 1531 őszén született. Csak 33 évet élt meg. Bár teológiát végzett, nem állt egyházi szolgálatban. Egy polgármester leányát vette feleségül, s beteges lévén magánzóként élt és gyermektelenül halt meg Wittenbergben 1565 tavaszán.
- Paul érte el a legmagasabb életkort. 1533-ben született, s mint tekintélyes gothai, majd drezdai udvari orvos 1593-ban halt meg Lipcsében. Hat gyermeket hagyott maga után. Közülük egy, Johann Ernst Luther folytatta reformátor nagyapja lelkészi hivatását mint a zeitzi dómkáptalan esperese.
- Margarete -legkisebb gyermekük, 1534-ben született, Georg von Kunheim porosz nemes felesége lett, és 36 éves korában, 1570-ben hunyt el Mühlhausenben.
Luther boldognak és gazdagnak érezte magát népes családja körében. „Gazdagabb vagyok, mint az egész világ összes pápás papja” -írta „Ugyanis meg vagyok elégedve. Ezen felül törvényes gyermekeim vannak, amilyen a pápa egyetlen papjának sincs… Óh, Istennek mily nagy, gazdag és pompás áldása a házasélet! Milyen nagy örömet kap az ember utódaiban! Hiszen ez a szülők legnagyobb öröme.”
A gyerekek mellett még elég sokan tartoztak Luther családjához.
- A családhoz tartozott Katherina nagynénje -Magdalena von Bora- aki szintén apáca volt korábban, de unokahúga távozása után nem sokkal ő is elhagyta a zárdát és Wittenbergbe költözött. Ott lakott Lutheréknél, és a nagynéni jó szolgálatot tett a gyermekek és a rokongyerekek felügyeletében.
- Luther korán elhunyt nővérének két lánya, Lene és Else Kaufmann. Anna Strauss, egy másik, régebben elhunyt nővérének az unokája.
- Több rokon fiú -Hans Polner, Cyriak Kaufmann és számos egyetemista kosztos diák (hosszabb, rövidebb ideig) -köztük Dévai Bíró Mátyás, a magyar reformáció első nemzedékének kimagasló alakja -is hozzátartozott tágabb értelemben vett családjukhoz és háztartásukhoz.
Anyagiak
A látszólag sok vagyon és sokaktól kapott ajándék ellenére a Luther-család mégsem volt nagyon gazdagnak mondható. Különösen a háztartással kapcsolatos kiadások emésztettek fel sok pénzt. Házasságkötésük előtt és idején egyiküknek sem volt semmi vagyona. (egy volt szerzetes és egy volt apáca)
A szász választófejedelem Bölcs Frigyes Luthernek ajándékozta a „Fekete Kolostort”, és azt is kikötötte a fejedelem, hogy Luther élete végéig a kolostor adómentességet élvez. Az ajándékozási szerződést utóbb mindegyik szász választófejedelem megerősítette. Ez egy eléggé nagy épület, amire szükség is volt a „nagy család” miatt. Elég sokat belefektettek ebbe az épületbe Lutherék is. Serfőző, ló- és tehénistálló, fürdőkádas fürdőszoba, nagy és kis pince, kút és négy új szoba szerepel a jegyzékben.
Luther ezt a „nagy házat” nem tekintette sajátjának, amolyan szolgálati lakásnak tartotta. Erről a házról nem akart rendelkezni még 1542-es testamentumában sem. Fél évvel a halála előtt arról írt a feleségének, hogy kihűlt a szíve Wittenberg iránt, s nem szívesen megy oda vissza. Jó volna -írta- eladni a kertet, telket, házat és udvart, a „nagy házat” visszaadnia fejedelemnek, s Zülsdorfban telepedni le.
1535-ben vettek egy nagyobb és egy kisebb kertet. Ezeket veteményes és gyümölcsös kertnek használták. 1540-ben „földbirtokuk” is lett Zülsdorf-ban vásároltak egy házat. Johann von Bora, Katharina fivére volt a korábbi tulajdonos, és tőle vették meg. Ez a ház és telek vált valódi otthonná számukra, ahol csendben tudtak lenni a világ forgatagától elvonulva.
1541-ben Wittenbergben is vásároltak egy házat. Ez a „Brunó-ház” néven ismeretes. Ez a kis ház közel volt a Fekete Kolostorhoz. Kis méretei ellenére jól berendezett ház lehetett: a szerződés, amely Lipcsében ránk maradt, fürdőszobát is említ benne.
Mi volt a célja Luthernek ezzel a vétellel? Pénze ugyanis nem sok volt. Végrendeletében megtudjuk, hogy ezt a házat halála után özvegye és gyermekei lakásának szánta. A nagy kolostori épület állapotáról „ a véget nem érő építkezésekről és javítgatásokról” ugyanis többször panaszkodott Luther. Ez előrevetítette annak árnyékát, hogy ekkora házat halála után aligha fog tudni fenntartani a családja.
Amúgy a közelgő vallásháború miatt is egyre többet beszéltek arról, hogy Wittenberg főbb épületeit meg kell erősíteni, és esetleg katonai célokra rendelni, így akár a „Fekete Kolostor” -t is.
Luther sok tisztelőjétől számos ajándéktárgyat kapott, akár nagy értékűeket is. Ám gazdagon is szegény maradt. Amennyit kapott, legalább annyit el is ajándékozott vagy pénzzé tett, hogy népes családjának, nevelt gyermekeinek, sőt sokszor tanítványainak a további életútját bőkezűen egyengesse.
Luther betegségei
Lutherről igen sok portré maradt fenn. Ez többnyire az idősebb Lucas Cranachnak köszönhető, aki többször is lefestette a reformátort. A képek alapján azt gondolnánk, hogy a robusztus férfi – aki a sovány szerzetesből felcseperedett – makk egészséges volt. Nem így van.
– Egyik fő betegsége, amely gyomor- és veseműködésével volt kapcsolatban, valószínűleg az erfurti szerzetesi évek hozadéka. A sok böjt, rendszertelen étkezés, a hideg kövek és nedves falak miatt gyakran felfázott.
– Gyakran hosszú heteken át tartó fejfájásban és fűl-zúgásban szenvedett.
– Bal lábán 1532-től haláláig, tehát csaknem másfél évtizeden át, egy nyílt seb volt, amely állandó kezelést igényelt. (A korabeli gyógyászati elvek alapján úgy gondolták, hogy magas vérnyomása miatt jobb, ha nem heged be a seb; utolsó éveiben mesterséges eszközökkel állandóan nyitva is tartották a sebet.)
Az egyháztörténelem tud Luther 1537-es schmalkaldeni nagy betegségéről, amelynek során a sír szélére került, és végakaratának lediktálására kényszerült. (ekkor készültek a Schmalkaldeni Cikkek, amely evangélikus hitvallási irattá vált.) A február elején kezdődő tanácskozásokra Luther már betegen érkezett, és állapota egyre csak romlott. Vesegörcs, hólyagelzáródás, hányás. (veseköve volt, később írta, hogy hat vesekő távozása „örvendeztette meg”.) A kelleténél hamarabb haza kellett utazzon, pontosabban a fejedelem hintót bocsájtott rendelkezésére, amelyben ágyat vetettek, hogy hazavigyék. Útban hazafelé mondta el (első) végrendeletét.
Luther első (1537-es) végrendelete
Ebből a végrendeletből látszik, hogy őt nem a halál, hanem az egyház sorsa foglalkoztatta. Az ekkor 53 éves férfi első mondata egy hitvalló, harcias, semelyik reformáló lépését meg nem bánó mondat. Azt a bizonyosságot fejezi ki, hogy helyesen cselekedett, amikor „megostromolta” a pápaságot, mert az tetteivel „káromolta” Krisztust és annak evangéliumát. Majd bocsánatot kér legközelebbi munkatársaitól (Melanchontól, Jonastól és Crucigertől) ha valamiben megbántotta volna őket, azután feleségét vigasztalja, és megköszöni neki, hogy nem csak szerette, hanem annyiszor ki is szolgálta őt. Kisgyermekei sorsát is e közvetlen baráti környezete gondjaira bízza, és rögtön vissza is tér a családjáról az egyház ügyére. Biztatja a fejedelmeket és a hercegeket, hogy ne tántorodjanak meg, bármilyen vádakkal illessék is őt. Főként ne higgyék el azt a pápai vádat, hogy ők „elrabolják az egyházi vagyont”, mert a másik oldalon vannak az igazi rablók, akik az egyházi vagyonnal magát a vallást akarnák igazgatni. Meghagyja urainak, hogy „Isten nevében tegyenek meg mindent, amire a Szentlélek indítja őket”; ennek útját és módját nem akarja előírni nekik. Erőt kér számukra Istentől, hogy megmaradjanak a tiszta tanításban, és mindig hálásak legyenek, amiért „megszabadultak az Antikrisztustól”, s kéri őket, hogy soha ne vegyék magukra a pápaság jármát. Végrendelkezésének utolsó gondolata sem a halál, hanem az élet. Kész meghalni, ha Isten is úgy akarja. De még inkább szeretne élni, éspedig „legalább pünkösdig”. Miért? Mert a pápa akkorra hívta egybe a zsinatot; azt nagyon szerette volna még megérni. Azt akarta, hogy írásával „a római fenevadat és annak birodalmát” még keményebben vádolhassa az egész világ előtt.
Ezzel a nagyon nyersnek tűnő, harcos gondolattal fejeződik be a fejedelmi hintón elmondott, majd Bugenhagen által leírt latin nyelvű végakarat. A weimari állami levéltárban őrzött okmány ezekkel a szavakkal zárul: „Ezek után lelkemet Atyámnak és Jézus Krisztus Uramnak a kezébe ajánlom, akit prédikáltam és akiről e földön vallást tettem.”
Luther második (1542-es) végrendelete
A betegségéből felépült. Tudjuk, hogy még 1539-ben is úgy gondolkodott, hogy anyagiakról alig van végrendelkezni valója. Ezt onnan tudjuk, hogy amikor abban az évben Melanchthon végrendeletet írt, Luther így nyilatkozott:
„Nekem nem kell végrendelkeznem. Itt vannak a könyveim, ezeket gyermekeimre hagyom… Téged teszlek, Katám, általános örökösömmé. Te hordoztad a gyerekeket, te szoptattad őket. Te nem leszel hátrányára az ő ügyüknek…”
(nem a német, hanem a római jogrendre hivatkozott -amely abban a korban kezdett egyre erősebben teret hódítani. Így a feleségére hagyhatta a javait „ajándékozás vagy életjáradék” megnevezéssel. Ez ugyan nem volt teljesen szabályos, mert az ajándékozás csak a „köteles részen” felül történhetett.)
Csakhogy Lutherben egyre inkább megerősödött a döntés, hogy végrendeletet kell írjon, amelyben minden javait konkrétan megnevezve a feleségére hagy, mert különben az akkori jogrend szerint kiforgathatják feleségét a vagyonból. (a gyerekek örököltek, vagy ha nem volt gyerek, akkor a férj legközelebbi rokona. A feleség csak a házasságkötéskor kapott „jegyajándékkal” maradt…)
Azt is jól tudta Luther, hogy házasságjógi és végrendelkezési ügyekben elsősorban az egyházi jogrend volt a mérvadó. (egy kiátkozott és kiközösített szerzetesnek nincs végrendelkezési joga. A kánonjogban arra sem lehetett semmiféle érvet találni, hogy egy szökött apáca öröklőképes legyen.) ezért fordult a világi jogászok felé. -bár alapvetően nem bízott bennük-
A jogi kellékeiben hiányos, sokak szemében szabálytalan végrendelettel Luther mégis elérte a célját. Családja rendezett körülmények között élhetett halála után is. Mindent a feleségére hagyott és így a gyerekeire, nem követte a német örökösödési szokást, hanem visszatért a római módszerhez.
Az örökhagyó reformátor négy évvel az irat megfogalmazása után hunyt le, 1546. február 18-án.
Luther 1542-es végrendeletét egy árverésen 1804-ben Jankovich Miklós egy magyar ember vásárolta meg 40 aranyért. Ez a férfi egy katolikus műgyűjtő volt, aki a Magyar Lutheránus egyháznak ajándékozta Luther végrendeletét.
A végrendelet jelentősége, avagy néhány tanulság
A két végrendelet közötti különbség mutatja, hogy Luther gondolkodása, dolgokhoz való hozzáállása változott. Ez bizony egy igen fontos szempont főként egy olyan kaliberű lelki vezetőnél, mint Luther. Aki nem változik, arra azt mondják, hogy „ami lenni akart belőle, az meglett”. Sajnos keresztyén vezetőknél előfordul, hogy nem hajlandóak változni, és nyilván ez azt jelenti, hogy nem hajlandóak felismerni, beismerni, ha valamit helytelenül tettek, és nem térnek meg.
A prédikátor mondja is, hogy: „Jobb a szűkölködő, de bölcs gyermek a vén és bolond királynál, aki nem szenvedi el az intést többé.” (Préd 4,13)
A két végrendelet közötti különbség megláttatja, hogy Luther belátta, hogy mi az, ami rá tartozik, és mi az, amit Isten kezében kell hagyni.
Egyetlen reformátor sem írt annyit és oly melegséggel feleségéről, a családi élet örömeiről, a házastársak egymást segítő együttműködéséről, sőt még a normális nemi élet jótékony hatásáról is, mint Luther. A végrendelet – amely szembe ment a kór szokásával – a családcentrikus gondolkodására mutat rá. És ez bizony igen fontos napjainkban, amikor – még a keresztyénnek mondott házasságok is – úgy tűnik igen nehézkesek.
Luther Márton végrendeletének szövege
„Én, doktor Luther Márton, e saját kezű írásommal kinyilvánítom, hogy kedves és hű feleségemnek, Katalinnak életfenntartásra (vagy hogy is mondják), szabad tetszése szerinti örök használatra adtam és e levelem erejénél fogva a mai napon adom először a zülsdorfi birtokot, amint azt megvettem és rendbe hozattam, mindazzal, ami eddig rajta volt;
másodszor a Bruno-féle házat lakásul, amint azt Wolffom (Luther itt Wolff nevű hűséges famulusára utal) nevére megvettem,
harmadszor a körülbelül 1000 gulden értékű serlegeket és ékszereket, vagyis az arany-és ezüstgyűrűket, láncokat és ajándékpénzeket. Azért cselekszem így, mert először is ő engem mint kegyes és hű házastárs mindenkor szeretett, megbecsült és gondozott. Isten gazdag áldásából öt élő gyermekkel megajándékozott (adja Isten, hogy még sokáig éljenek), és fel is nevelte őket; másodszor azért, hogy azt az adósságot, amivel még tartozom (ha életemben nem tudnám letörleszteni), magára vállalja és kifizesse. Ez tudtommal körülbelül 450 Fl-t tesz ki, vagy talán még annál is többet;
harmadszor és kiváltképpen azért, mert azt akarom, hogy ne ő lesse a gyermekek kezét, hanem azok az övét, s hogy azok őt megbecsüljék és neki engedelmeskedjenek, amint Isten rendelte. Mert jól láttam és tapasztaltam, hogy az ördög a gyermekeket gonosz és irigy rágalmazók által e parancsolat ellen uszítja és ingerli, ha mégoly jámborak is, különösen akkor, ha az anyák özvegységre jutnak, a fiúk megházasodnak vagy a lányok férjhez mennek, mert gyakran gyűlöli az anyós a menyét vagy a meny az anyósát. Én ugyanis azt tartom, hogy tulajdon gyermekének az anya a legjobb gyámja, aki a birtokot és a hagyatékot nem a gyermekek kárára és hátrányára, hanem hasznára és javára fordítja, hiszen a gyermek az ő teste és vére, akit szíve alatt hordott.
És ha halálom után arra kényszerülne vagy arra lenne egyébként is oka (mert Isten dolgát és akaratát én nem irányíthatom), hogy sorsán változtasson, akkor is bízom abban, amit ezennel lelkére is kötök, hogy anyai szeretettel bánjék minden gyermekünkkel és hűségesen osszon meg velük mindent, akár vagyont, akár egyebet, úgy amint illik.
És ezennel alázatosan kérem is az én kegyelmes uramat, János Frigyes választófejedelem őkegyelmességét, hogy ezt az adományt, illetve hagyatékot kegyelmesen védje és kezelje.
Kérem egyben minden jó barátom is, hogy legyenek tanúi az én drága Katámnak, és keljenek védelmére, ha őt bármilyen haszontalan rágalmazó vádolná vagy gyalázná, hogy ő talán eltitkol valami készpénzt, hogy szegény gyermekeit attól megfossza vagy elüsse. Én tanúskodom afelől, hogy itt nincs pénzkészlet, csak azok a serlegek és ékszerek, amelyeket a hagyatékban fentebb felsoroltam. Egyébként is mindenki előtt nyilvánvalók a számadások, hiszen tudják, mennyi bevételem volt az én kegyelmes uramtól, amin kívül egy fillér vagy egy szem bevétel sem volt mástól, kivéve az ajándékokat. Ilyen fentebb előfordul az ékszerek között is, részben még most is adósság terhe alatt. Ebből a bevételből és az ajándékokból bizony sokat építkeztem, vásároltam, nagy és költséges háztartást vittem. Ezért is kell különös és csodás áldásnak tartanom, hogy mindezt előteremthettem, és nem is csoda, hogy nincs semmi készpénzem, és csoda, hogy nincs több adósságom. Mindezt azért kérem, mert ha az ördög hozzám nem is bírt közelebb férkőzni, Katámat bizonyára már csak azért is könnyen megkörnyékezheti, mert ő Márton doktor hitestársa volt és (hála Istennek) még ma is az.
Végül mindenkit kérek, mivel az ajándékozás és az életjáradék dolgában nem használtam jogi formulákat és kifejezéseket (amire okom volt), tekintsenek olyannak engem, amilyen valóságban vagyok. Vagyis égen és földön, sőt a pokolban is jól ismert tekintélyes bírónak, akiben sokkal jobban lehet bízni és hinni, mint akármilyen jegyzőben. Mert ha Isten minden irgalmasság Atyja az ő drága Fiának evangéliumát rám, átkozott, szegény, méltatlan és nyomorult bűnösre bízta, és engem abban hű és igaz szolgájává tett, mindeddig megtartott és -hűnek- talált, sőt általam a világon sokakat is megnyert, és mivel engem az igazság tanítójának a pápa átka, és a császár, a királyok, a fejedelmek, a papok, sőt minden ördög haragja ellenére, higgyenek hát nekem sokkal inkább itt, ebben a kis dologban. Kiváltképpen, mivel itt van az én jól ismert kézírásom, remélem, ez elég ahhoz, hogy mondják és tanúsítsák, hogy ez doktor Luther Mártonnak (Isten jegyzőjének és evangéliuma tanújának) komoly és jól átgondolt akarata, amit saját keze és pecsétje bizonyít.
Kelt és kiadatott Vízkereszt napján, 1542-ben. Luther M.
Én, Philipp Melanthon tanúsítom, hogy ez
doktor Luther Márton tisztelendő úrnak
a mi drága tanítónknak és atyánknak a
végzése, akarata és kézírása.
Én is, Caspar Creuciger doktor tanúsítom,
hogy ez tisztelendő Luther Márton doktor-
nak, a mi drága atyánknak a végzése,
akarata és kézírása. Miért is magam saját
kezemmel aláírtam.
Én is, Johann Bugenhagen Pomeranus doktor,
ugyanezt tanúsítom saját kezemmel.
