Amikor Velencébe utaztunk, húgom kívánságát teljesítve, egy maszkot is vásároltunk.
Mint minden turista, én is lefényképezkedtem vele. De egy hirtelen ötlettől vezérelve, bohóckodni kezdtem, szórakoztatva ezzel a mögöttünk lévő padon, francia nyelven társalgó kis családot.
Közben kiderült, hogy vegyes házasságról van szó, és a kisfiú tökéletesen érti mivel szórakozom, így hát csatlakozott a játékhoz. Az álarc mögé rejtőzve, idéztem: szövök, fonok, de nem vagyok takács, mondd ki vagyok én? – Hát, a pók! – válaszolta magabiztosan a kisfiú. Aztán szerepet cseréltünk, és jót játszottunk, amíg nem kellett tovább indulnunk.
-Az előadásnak vége! – jegyezte meg édesanyám mosolyogva, aki mindvégig fotózott.
Nagyon izgalmas életük lehet a színészeknek- gondolkodtam hangosan, szerepek százait játszák, mindig mássá lesznek, játszanak, és hitetnek.
A színházban izgalmas lehet, de a való világban már kevésbé az-válaszolta édesanyám.
Milyen igaza volt! Az életet minden szereplőnek komolyan kell venni. Nem adhatjuk vissza a szerepet, ha meguntuk, vagy nem tudunk azonosulni vele. Az életet nem lehet megjátszani.
Nem szeretjük, ha kiderül, hogy nem voltak őszinték a cselekedeteink, bizalmas vallomásaink, vagy akár nagy történelmi horderejü ígéreteink. Amikor kiderül, hogy csapdába sétáltunk, mert valaminek bizalmat szavaztunk, de végül, csak a szemfényvesztés tanúi lettünk. Amikor ráébredünk, hogy lassan kezd kicsúszni lábunk alól a talaj, mert mindig fejünkhöz vágják múltbéli hibáinkat, és kiderül, hogy a bocsánat mégsem volt őszinte.
Csak a szó nagyon kevés, meggyőzni cselekedve kell! Jól tudta ezt Pál apostol is. Ha arról szeretnénk tanúskodni, hogy Krisztus szeretete új emberré formál, azt csak úgy lehet, ha életünk valóságával igazoljuk. Manapság, sokan nem járnak ugyan templomba, de figyelemmel kísérik életünket. Mert keresnek valamit, és szeretnék azt felfedezni az életvitelünkben.
Sosem felejtem el a szomszédunkat, Vili- bát. Volt az otthonában Biblia, nézte a vallási műsorokat, olvasott egyházi sajtót, de a templomba talán kötéllel sem lehetett volna elráncigálni. Makacs volt, akár egy öszvér. Egyszer rákérdeztem, mi történik vele, „mi gondja van a Jó Istennel?” Azzal semmi, válaszolta, de a pappal annál több! – Na, de nem a pap miatt kell templomba menni Vili bá! – vágtam rá én, a magabiztos tinédzser. Mesélek valamit, ha nagy leszel, majd megérted.
Egy fiatal misszionárius találkozott az erdőben egy favágóval, aki egész nap szorgalmasan dolgozott.
Micsoda remek lehetőség- gondolta magában. Biztosan nem hallott még semmit eddig Jézusról, hát bizonyságot teszek, és jó útra terelem. A sok munka után, a favágó elszállította az egyik nagy adag fát, majd visszatért a következőért. A misszionárius ekkor megkérdezte tőle: Kész vagy-e most szívedbe fogadni Jézust? –Nem tudom, válaszolta őszintén a favágó. Egész nap arról beszélsz, hogy Jézus segít hordozni az élet terhét, de te egy kis hasáb fadarabkát sem segítettél cipelni nekem. Valahogy nem vagy hiteles…. Hát, ez az én bajom gyerekem, fejezte be Vili bá.
Pál apostol is erre int bennünket: Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek méltón ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel.
Neked mi a szereped, a hivatásod, az elhívásod? Hogyan képviseled? Kéred-e hozzá az erőt, hiszed-e az elég neked az én kegyelmem ígéretet? Ki vagy Te?
Fekete Annamária
