Kezdőlap írások „János bá”- reformációja

„János bá”- reformációja

371
0

János bá, már sok éve nincs közöttünk, én is régóta eljöttem abból a kis faluból, de arcára, hangjára, karakterére még ma is emlékszem.

Nagyon szeretett úrvacsorát adományozni, és sokszor meghívott hozzájuk családlátogatásra.

Az adományozásnál csupán annyi volt a gond, hogy mindig ő szeretett volna soron lenni, egy olyan kis közösségben, ahol sokan szerették volna ugyanezt,ha úrvacsoráról volt szó.

Karácsonykor már szinte előre megvolt a következő év úrvacsora adománya.

Egyik évben épp reformáció ünnepén volt soron, és istentisztelet után már jött is jelenteni, hogy az adventi úrvacsora is az övé.

Rendben, János bá, de csak a következő évben. Most jegyeztem be az adventi adományt, és jövő adventig minden tele van.

Nagyon mérges lett, jól kiosztott mindenkit rendesen, aztán hatalmas ajtócsapás közepette távozott.( Nem is hívott családlátogatásra vagy három hétig).

Megkérdeztem az ott lévő hívektől, miért rémültek meg ennyire, és miért nem szóltak semmit a néni érdekében?

– Mert Jani, a szomszéd város rendőreivel jó kapcsolatban van- jobb az ilyenekből kimaradni- volt a válasz, és már indultak is hazafelé.

Na, ez is jól kezdődik, gondoltam magamban….

Aztán nem láttuk János bát vagy három hétig a templomban…. de végül csak megcsörrent a telefon.

– Elmer hozzánk jönni?- hangzott a vonal másik oldalán.

Miért ne mernék, János bá?

– Akkor várjuk csütörtök délután.

Rendben, János bá, ott leszek.

Ágnes asszony nagyon finom ebéddel készült, először azt hittem ünnepelünk valamit.

Tudja, én nagyon jóban vagyok a szomszéd város őreivel, de maga biztonságban van.

De jó nekem János bá…. nem hisz nekem? De, igen, hiszek…. akkor mutatok még valamit.

Egy kis dobozzal a kezében tért vissza. Erre nagyon büszke vagyok!- mondta kiegyenesedve, és kinyitotta a dobozt.

Édes Istenem, ez egy Kádár-kitüntetés – szakadt fel belőlem. Az, bizony!-mondta még büszkébben.

Bevallom, mint történészt, nagyon is érdekelt az érem története, de csak nem álltam meg kérdés nélkül: János, bá, de, hogy egyezik a kettő? Ránézett a feleségére. Ez tényleg nem fél tőlem, mondta neki röviden, majd visszafordult felém.

Tudom ám, mire gondol!- elitél ez miatt?

Nem én, csak szeretném megérteni…

Hát, akkor magának elárulom, fiatal még, és jó embernek tartom.

Nem egyezik a kettő sehogy, de megöregedtem, sokat bolyongott eddig a lelkem, most meg reformálódik, komolyan mondom, reformálódik, talán ezért van az a sok úrvacsora.

Örülök János bá, örülök…

– Hiába viccelődik velem, ez így van. Én nem vagyok Kálvin, csak kálvinista, és János, meg kőműves, aki csak ilyen lassan képes a téglakockákat egymásra építeni.

De képes rá, János bá, és ez a lényeg. Nem viccelődtem az előbb, amikor azt mondtam, hogy örülök. Mélyen osztozom Kálvin gondolatában, hogy az ember tiszta önismeretre csak akkor jut el, ha előbb Isten ábrázatát vizsgálja, s Isten belső szemléletéből tér önvizsgálatra.

Pár perc néma csend következett. Aztán halkan megszólalt.

Szeretnék még valamit mondani, és felém nyújtott egy borítékot. Már nincs sok időm hátra.

Nem tudom miről fog a temetésemen beszélni, de szeretném, ha ezt a borítékot, csak akkor bontaná ki, amikor már nem leszek, és a beszéde végén felolvasná.

Megteszi? Megteszem, János bá, de ne siessen azért annyira.

Sajnos, mégis sietett. A következő év adventi úrvacsora adományt már nem várta meg. A reformációs volt az utolsó.

Ágnes asszony telefonált. Sajnos temetni kell.

Nem számítottam sok emberre, mivel sokan nem kedvelték. De most ott volt, szomszéd, ismerős, rendőr, jó barát, ellenség, mindenki a maga módján kíváncsi volt valamire.

Temetés két nyelven, és körülöttem mély, hatalmas csend… a kellő pillanatban, kívánságát teljesítve, elővettem a papírt is a borítékból, és olvasni kezdtem. Még az eddiginél is mélyebb csend következett. Azt hittem búcsúzni fog valakitől, vagy esetleg bocsánatot kérni…

De János bá, imádkozott:

Úr Isten, örökkévaló és mindenható Atyánk! Íme, egybegyűltünk itt, és a szentek egyességében, az angyalok és idvezült lelkek társaságában trónusod elé visszük áldozatunkat.

Megvalljuk és megismerjük szent Felséged előtt, hogy mi szegény bűnösök vagyunk, bűnben fogantatva hajlandók minden rosszra, és soha meg nem szűnünk áthágni szent rendeléseidet. Mikor ezt cselekedjük, igazságos ítéletedből romlást és kárhozatot vonunk magunkra. Mindazáltal, Uram, bánjuk, hogy téged megbotránkoztattunk, s kárhoztatjuk magunkat és bűneinket, igaz bűnbánattal kérve, hogy a te kegyelmed jöjjön segítségül minékünk. Alázattal kérünk, szerető, irgalmas Atyánk, hogy könyörülj rajtunk. Töröld el bűneinket, növeld és sokasítsd meg rajtunk napról napra Szentlelked ajándékait, hogy igaz bűnbánatunk teremje a megtérés gyümölcseit, amelyek kedvesek teelőtted. Vallást teszünk azért a te színed előtt, hogy Fiadba, a mi Urunk Jézus Krisztusba vetjük egyedül hitünket és reménységünket, bizonyosak lévén afelől, hogy hit által részeseivé lehetünk a te benne kijelentett kegyelmednek, melyet adj meg nekünk itt és az örökkévalóságban az ő nevéért. Ámen.

(Kálvin János bűnvalló imája)

Az imádság végére, már egy-két könnycsepp is díszítette a fehér papírlapot. Az enyémek.

Névjegykártyáját ma is őrzöm, ahogyan az emlékét is. Ünnepek táján legfőképpen, amikor szeretteim sírját is körbejárom.

Néha, amikor hazalátogatok, és megpillantom a névjegykártyáját, mindig arra gondolok, hogy János bá lelkének reformációja, végül tényleg sikerült.

Fekete Annamária

Előző cikkAz Újvidéki Református Egyházközség lelkészei:
Következő cikkTeljes szívből?