„ Elsüllyedtem!” – hangzott a vonal másik végén. Azt hittem elájulok.
Ezt meg hogy csináltad? –kérdeztem ijedten, fel sem fogva mit mondtam.
Fél órája sincs, hogy köszöntünk egymásnak, a tónál. Én, a szokásos kerékpártúrámról indultam hazafelé, mert már fáztam, és elég erősen fújt a szél is. Ő, még maradt a csónakja mellett ülve, fogásra várva.
Jaj, nem úgy gondoltam – javította ki magát hirtelen, jól vagyok, a csónak is megvan, csak lelkileg teljesen le vagyok csúszva, ha érted mire gondolok.
Meglepett, és megtisztelt, hogy velem osztotta meg gondjait, ugyanakkor fájt is amit hallottam. Mi tagadás, jó nagy viharfelhők környékezték meg az elmúlt évben, és kicsit félni kezdtem, vajon hogyan fog mindezzel megbirkózni egyedül.
Nem egyedül kell vele megbirkóznia, ezt ő is jól tudja, mégis ott van szívében a félelem, ahogy bennem is feltámadt egy röpke pillanatra.
Egész nap ezen tűnődtem. A tanítványokra gondoltam. Ők is féltek, nem is egyszer, pedig ott volt velük a Mester. A viharban, a bajban. Aztán átélték a csodát, megrendültek szívükben, megbizonyosodtak. A következő viharig. Aztán megint féltek.
Miért féltek, ti, kicsinyhitűek? – kérdezi tőlük Jézus. Tényleg, miért is? Mert ilyen az emberi természet.
Mi is így vagyunk ezzel, mai tanítványok. Félünk, újra és újra. A bizonytalanságtól, a jövőtől, a magánytól, a szegénységtől, és még ki tudja mi mindentől. Urunk jól tudja ezt.
Talán épp ezért bátorít 365-ször, hogy ne félj, a Biblia lapjain keresztül. Naponta gondot visel rólunk.
A mi életünk hajójára is felszáll, ha helyet készítünk neki. Lecsendesíti a vihart, meggyógyít. De ehhez nekünk kell „kidobálni” a fölösleges rakományt a hajónkról. Vagyis letenni elé életünk gondjait. Őszinte alázattal. Csak ezután következhet a gyógyulás.
Ne feledd: a vihar előtt több hajó is volt a vízen, nem csak a tanítványoké. De a vihar után, az maradt meg, amelyiken Jézus is rajta volt.
Ez pedig ma is így van. Mert Ő, tegnap, és ma, és mindörökké ugyanaz!
Fekete Annamária
