Kezdőlap írások Néhai Dr. Szűcs Ferenc professzor-lelkipásztor emlékezete

Néhai Dr. Szűcs Ferenc professzor-lelkipásztor emlékezete

450
0

Még gyakorló lelkész volt és már tanított a theológián – mi voltunk az első évfolyama, akiknek osztályfőnöke lett.

Mi voltunk az első évfolyama, akikkel nem tegeződött.

1983-84 a dátum, épp csak leszereltem.

’83-ban egy orosz katonatiszt parancs megtagadásán múlott, hogy nem robbant ki a világot eltörlő atomháború. Persze mi nem tudtunk erről sem.

Ezekben az években Szűcs Ferenc soha nem válaszolt a direktben neki szegezett ‘igen-nem’ kérdéseinkre…- nehéz úgy zászló alá sorakozni, hogy nincsenek tiszta és világos kiérlelt direktívák pláne a rendszeres theológiában!

Márpedig az ifjonti hevületnek zászló kell!

A válaszaiban a direkt kérdéseinkre rányitott néhány általunk addig nem ismert szellemtörténeti perspektívát. amitől aztán a vérre menő kérdéseink bugyutaságának lólába…

Vagyis hogy szellemtörténeti térlátás csíráit plántálta belénk.

És ez nagyon rendben volt.

Aztán volt egy évfolyam kirándulás – „Jugóba”. Talán ’85 az év.

A gazdagság és a jólét földje volt.

Az útlevélbe külön ablakot kellett szerezni – ha még érted, vagy megélted azt a világot.

Majd két tucatnyi zsenge ifjú pár nap alatt majd két tucat gyülekezetet – hogyan is mondjam el, hogy értsd a súlyokat és súlytalanságokat a máig ható történetben – derített fel, portyázott végig, látogatott meg, élt túl… (‘ha még egy tányér pörkölt, vagy sütemény, beülök az autóba és meg sem állok hazáig), turistáskodott végig…- aszerint, hogy kinek mi maradt meg belőle.

Másik oldalról a gyülekezetek, ifjú theológa baktat a szószék felé, amikor a lelkipásztor kedvesen megállítja, hogy közölje vele és a gyülekezettel, hogy ezen a szószéken utoljára negyven év előtt Főtiszteletű Ravasz László püspök úr szolgált Magyarországról…- előttem vannak a lány lenyelt ijedt könnyei. (A szószék persze épp Magyarországon volt akkor.)

Az a negyven év a hermetikus zárás ideje volt, az első egyházi társaság voltunk, akik betették a lábukat Jugóba majd két emberöltő után. Persze adott időpontokban kellett elhaladnunk a lejelentett útvonal milicia ellenőrző pontjai előtt…

A férfiak hajnali négykor rakták meg a tüzet a templomkertben, hogy délután kettőre olyan legyen a pörkölt, amilyenre csak ők tudják elkészíteni…

Az egyik kúria méretű parókia kétszárnyú ajtaja fölött volt egy ugyanolyan széles kisajtó a pipafüstnek…

Ezeket az emlékfoszlányokat azért idézem fel, mert ott még írmagja volt-van a magyar reformációnak.

A ránk váró gyülekezetek tőlünk várták a keresztyén református friss levegőt, pedig mi kaptuk tőlük, már, aki értette azt, ami ott történt.

Nem tudom – vagy nem is akarom tudni – hogyan tudta elintézni Szúcs Ferenc ezt az utazást.

A valódi egyház térlátásának csíráit plántálta belénk.

(Egy kötelezően meglátogatott szerb kolostor repi pálinkáját azzal kellett meginniuk a sofőröknek, hogy a ‘miliciával meg van beszélve’ Bizonyára ezért voltak elnézőek akkor is amikor a Feri trabantjában lehúzott ablak mellett teli torokból irredenta dalokat ordítottunk. Számomra kellemes meglepetésként hatott, hogy ismerte mindet.)

Aztán röpülni kezdtek az évek.

Azok közé állt, vagy keveredett, vagy mindig is közéjük tartozott, vagy csak nem ment szembe velük? Azok közé, akik velünk szemben mindenek voltak, csak nem református atyafiak, akik 20-30 éve a ‘jó ügy’ nevében árulói a magyar reformációnak, magas egyházi és világi méltóságokban.

Azóta túl az ő tanításán megtanultuk, hogy vannak nem ifjonti hevületű igen-nem kérdések, ahol a plusz perspektívák csupán pilátusiak.

Annyi idő adatott néki a professzori székben, hogy ma már csak elvétve van néhány vén lelkipásztor, aki nem tőle tanulta a rendszeres theológiát. (Na jó, de mit? A hibátlanul megköthető kompromisszumok tudományát?!)

Mi sohasem fecsegtünk vagy bratyiztunk egymással, volt néhány nagysúlyú be nem fejezett mondat-üzenet nagyritkán.

Az utolsó beszélgetésünk?

2007 nyarán a szárszói konferencia telep teraszán ültünk.

Addigra már három éve nem álltak szóba velem a hozzá hasonló magasságban ülő egyházi sasok…

Mit gondolsz Halásztelekről? – kérdezte.

Piti, kisstílű tolvajok, mint az elődjeik – utaltam keserű élcként a thémás barátaira, akik akkor már a negyedik évébe lépett boszorkányperemet instruálták. Akkor még nem tudtam, hogy egyházon kívüli utasításra.

Persze Szűcs Ferenc új perspektívát nyitott, már ahogy azt szokta:

Na és a másik dolog? – kérdezte.

Annak semmi köze Halásztelekhez. Az egy külön történet – válaszoltam.

Rejtélyes kérdés következett: ‘És ha vannak, akik azt akarják, hogy az ne történjen meg?!’

Ennyi volt a beszélgetés. Semmi fecsegés, csak éppen a ránk következő tizenhárom keserves esztendője a világnak és nekünk, belesűritődött egyetlen kérdésbe…

Ennyire pontos lenni csak Ő tudott.

A délutáni előadásokra képtelen voltam figyelni. Zúgott a fejem a kérdéstől, hisz értelmes református ember nincs, aki nem akarná, hogy megtörténjen minden templom új élettel való megtöltése, ahogy még megélhettük néhány pillanatra a jugó kiránduláson!

Más utat adtak a jövendőnek – tengernyi intézmény a püspökségeknek, 30 éve ontják az iskoláink a diákokat, pompázatosak a templomok, csak a templomkulcsok rozsdásodtak be.

Még négy évembe került mire megtudtam konkrétan melyik szolgálat melyik négycsillagosa irányítja a jó reformátusokat. Tíz napja temették.

Zúgott a fejem, vagyis hát minden úgy van mint az átkosban, az egyházunkat kívülről irányítják, na nem a Lélek…., a XX. század folytatólagos… ‘És ha vannak akik azt akarják, hogy az ne történjen meg?!’

Aztán kitört a 2008-as válság, valójában pénzügyi világháború, aminek a lezáró része most van, az új pénzügyi világrendszer már üzemel. Kezdődik a XXI. század. Persze erről a világháborúról sem tudtunk semmit, ahogy a 83-as majdnem atomháborúról se… (kivéve a nagyon jól értesültek…)

Az előző világ kiszolgálói alól most szalad ki a valóság, ahogy az azt megelőző világ kiszolgálóinak egy része alól is kiszaladt pár évvel korábban…

Igazságaik, csak, mint a mező virága, reggel nyit estvére elszárad…

 ‘És ha vannak, akik azt akarják, hogy az ne történjen meg?!’

Nos, jelentem megtörténik.

Azt csak az Úristen tudja, hogy ezután megtelnek-e még a templomaink élettel és nevetéssel.

Nekem, nekünk, Ferencnek már késő.

Szűcs Ferenc ült a katedráján és generációk kerültek ki a keze alól, és ez így nagyon rendben is volt.

Amit pár szóba fogalmazott a mögött mindig sejthettem egy információs cunamit.

A megkötött kompromisszumaival utat nyitott, hogy ezrekhez szóljon – nem hervadó igazat.

Megtette, ami rá bízatott, áldassék őérte az Úr nagy neve.

Mindent egybevetve egy végtelen nagy tisztelet van bennem iránta, és azt hiszem ő volt az utolsó a generációjukból, aki iránt tisztelet van bennem.

csbz