Kezdőlap írások A szántóföld

A szántóföld

274
0

“Szeretem nézni a szántóvető embert a munkájában. Az ősembert látom benne, aki még anyjának érzi a földet.

A táj csöndes. A földek fölött kék ég. A nap fényt és meleget áraszt alá. A levegőben csönd és béke. Burucz András szánt amott a Pogány-dűlőn. Két fehér ökre lassú ballagással vonja a barázda barna vonalát. András keze az ekeszarván. És a barázdák egymást követik, mint az én írásom a papíroson. Az élet írása az. A természet könyvének egy lapjára ír most Burucz András. Ezt írja: Add meg a mi kenyerünket…

És az Úr olvassa az írást a magasból.

Amott a másik földön Keviéket látom, amint vetnek. Kevi Pálnak lepedő van a nyakába kötve; kötény az most. Mag van benne. Egyet-egyet lép, és a kezének kerek, széles lejtéseivel veti a magot a friss fekete földbe.

Ha városi ember volnék, a szobám falán ott volna a vető ember képe. Annak a mozdulataiban van valami, ami a teremtést cselekvő Ősszellemet juttatja az eszünkbe. Így vethette Ő a Végtelenség fekete mezején egyet-egyet lépve, a csillagokat.

Kevi Pál csak csekélyke kis árnyékképe persze a nagy Magvetőnek, de a mozdulataiban van valami méltóság, fenség és erő. Minden marok búza, amit a kötényéből szétdob, egy marok áldozat és egy kéve reménység a mai napon-, és egy heti élet a jövendőben.

Az öreg Kevi a zsákon ül és elmélázva nézi a fiait. Pipázik. Ő már hajlott ősz fehér ember. Ő már az ifjúságát is rég belevetette a földbe, s az idő békés öregséget hozott neki. Az a szálas, barna ember, aki vet, az az öregebbik fia, a Pál. Az a másik fiatal legény pedig, aki boronál, az az unokája: az Imre.

A kettő munkában; az öreg csöndes szemlélődésben. A levegőt a földnek illata hatja át. A kéklő magasságban pacsirta csicsereg.”

Gárdonyi Géza: Március (részlet)

Lassan, közeledik az idő, amikor kezdetét veszi a termény betakarítása. Pislogva figyeljük a földet, milyen lesz a termés, azután pedig még nagyobbakat pislogunk, amikor arra kell gondolnunk, milyen lesz a termésnek az ára. Mégis, félelmeink ellenére, a hála is ott bujkál a szívünkben. Mert jóleső érzés látni, hogy munkánk mégsem volt hiábavaló. Jólesik az is, amikor megdicsérnek milyen szép a kertünk, akkor hogyne lenne öröm az ember lelkében, amikor tekintetével végigsimogatja a dús búzakalászokkal teli földet.

Megcsináltuk!- hallom sokszor a mezőgazdászoktól. Igen, a megosztott öröm dupla öröm, ha valamit közösen végzünk-jut eszembe ilyenkor. Végezni pedig van mit. Sok kis apró lépés vezet a siker felé.

Nemrég, hazautaztam egy rövid időre. Egy bizonyos szakasznál, nem tudtam levenni tekintetemet a szántóföldekről. Gyönyörű idő, gyönyörű táj, mély nyugalom és csend.

Akaratlanul is bevillant: 1Korinthus 3,6 „Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést Isten adta.”

Pál apostol nem erről a szántóföldről beszél (de nekem akkor is ez jutott eszembe), hanem Isten szántóföldjéről, a gyülekezetről, annak tagjairól, akiknek növekedéséről Isten gondoskodik.

Mi pedig az ő eszközei vagyunk, terve megvalósításában. Sajnos, néha csak lennénk, mert a hálaadás helyett a növekedésért, inkább azon fáradozunk, hogy a mi fáradozásainkról, tálentumainkról beszéljenek minél szélesebb körben. Vagy épp a feladatkörökön vitázunk, egymással versenyre kelve. A nagyobbat, gyorsabbat, mutatósabbat, népszerűbbet szeretnénk végezni, megfeledkezve az „apróbb” feladatokról, pedig nem megy egyik a másik nélkül. Egy csavar sem hiányozhat. Néha pedig csak nézzük azt a szántóföldet, és nem teszünk semmit. Hisz a többi sem igyekszik, akkor miért pont én lennék a kivétel?

Az aratnivaló sok, a munkás kevés. Munkások kerestetnek az aratásba. Csendesedj el, pihentesd meg tekinteted a szántóföldön, ismerd fel melyik szegletében találtad meg a feladatod, kérd hozzá az erőt, csatlakozz a többi munkáshoz, kérjétek együtt a növekedést, és adjatok együtt érte hálát. Még nem késő

Fekete Annamária

Előző cikkA nagy fordulat
Következő cikkErőt venni ellenségeinken